A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-11-12 / 45. szám

Grigorij Gorin a mai szovjet humor jeles fiatal képviselője. Gorin tollára vesz olyan jelenségeket is, melyeket az óvatosabb humoristák finoman kikerülnek. Ma már egyike a legolvasottabb szatirikus íróknak Írásait szinte minden lap, folyóirat közli. Hallottam egy viccet: „A beteg elmegy az orvoshoz, a lába be van kötözve. — Mi a panasza? — kérdi az orvos. — Fáj a fejem — válaszol a beteg. — A feje? Akkor miért a lábán van a kötés? — Lecsúszott..." Egyik ismerősömnél vidám kis társaság gyűlt össze. Megkértek, hogy mint humorista, meséljek valami mulatságos dolgot. Elmondtam ezt a viccet. Mindenki jót nevetett. | Csak egy idősebb férfi nézett rám különös tekintettel. Töprengett egy darabig, majd így szólt: — Boosánatot kérek, azt hiszem, nem értettem meg valamit... Mi volt a panasza a betegnek? — Fájt a feje! — Akkor miért a lábán volt a kötés? — Mert lecsúszott... — Ja úgy! — mondta szomorkásán és valami okból sóhajtott. Az arcán látszott, hogy erősen gondolkodik. — Nem értem! — mondta kevés idő múlva. — Nem tudom megragadni benne a humort... Próbáljuk logikusan megítélni: a betegnek a feje fájt, ugye? — Igen! — De miért volt a kötés a lábán? — Mondtam már, lecsúszott! — Különös — mondta a férfi. Odament az ablakhoz, s cigarettára gyújtott. Sokáig elgondolkodva bámult a sötétbe. Majd leült mellém, és szinte a fülembe suttogta. — Nem hagy nyugton, hogy nem tudom felfogni a vicce savát-borsát! Ha annak az embernek a feje fájt, mi az ördögnek a lábát kötötte be? — Nem a lábát kötötte be — mondtam, — a fejét! — Hát akkor hogy került a kötés a lábára? — Lecsúszott... Felállt és idegesen végigmért. — Kérem, gyerünk el innen valahová! — mondta ellentmondást nem tűrő hangon. — Ezt meg kell beszélnünk! Kimentünk az előszobába. — Mondja — szólt és kezét a vállamra tette — ez valóban egy mulatságos vicc, vagy maga csak ugrat engem? — Szerintem mulatságos — mondtam. — Miben van itt konkrétan a humor? — Fogalmam sincs! — feleltem. — Mulatságos, ennyi az egész. — Lehetséges, hogy ön figyelmen kívül hagy bizonyos részleteket? — Milyen részleteket? — Mondjuk, a betegnek féllába volt?! — Miért lett volna féllába? — Ha elfogadjuk, hogy a kötés lecsúszott, akkor végigcsúszva az egész testén, okvetlenül fennakadt volna a két lábon ... Vagy pedig féllábú rokkantnak kellett lennie az illetőnek ... — Nem! — utasítottam el határozottan a feltételezését. — A beteg nem volt rokkant! — Akkor hogyan került a lábára a kötés? — Lecsúszott!!! Homlokáról letörölte a hideg verítéket. — Ki volt ő tulajdonképpen? — Mit tudom én! — feleltem idegesen. — Talán egy angol, talán egy kirgiz ... — Miért kirgiz? — Mert az apja egy kirgiz férfi, az anyja pedig egy kirgiz nő volt... — No igen! — bólintott értőleg. — Ha a szülei kirgizek voltak, akkor természetesen ... — Nagyszerű! — örvendeztem. — Végre minden világos önnek! — Csak az nem világos, hogy mi volt a baja a betegnek? — Minden jót! — mondtam. Felvettem a kabátom és indultam hazafelé. Éjjel telefoncsörgésre ébredtem. — Azzal a viccel kapcsolatban hívtam fel önt — hallottam a hangját a kagylóban. — Egyszerűen képtelen vagyok elaludni... Az a láb nem megy ki a fejemből. Van ebben egyáltalán valami humor? — Van — erősítettem. — No, akkor okvetlenül meg kell, hogy értsem... Nem vagyok ökör! Művelt ember vagyok, kérem ... Elmeséltem a feleségemnek, ő nevetett, de hogy mit nevetett ezen, nem bírom felfogni. Egyszerűen nem tudom, mi itt a poén? — Aludjon rá egyet! — mondtam és letettem a kagylót. Másnap este megint felhívott. — Tanácsot kértem a barátaimtól, szakmabeliektől — kezdte. — Mindegyiknek az volt a véleménye, hogy kötés nem csúszhatott le. — Vigye el az ördög magát! — kiáltottam. — Ha nem, hát akkor nem! Mit akar még tőlem?. — Világosan akarok látni ebben a kérdésoen — mondta ingerülten. — Számomra ez elvi probléma ... Komoly funkcióban dolgozom! Itt kötelező az éleslátás! Lecsaptam a kagylót. Még néhány napon keresztül keresett telefonon, sőt eljött a lakásomra is. Szidtam mint a bokrot, mérgemben a fogamat csikorgattam s végül kidobtam. Még csak meg sem sértődött. Nézett rám tiszta, ártatlan szemeivel, és szinte könyörgött. — Értse meg, számomra ez életbevágóan fontos, gyakran járok külföldre... értenem kell a humort! Akkor elhatároztam, hogy írok róla egy elbeszélést. Arról az emberről, aki nem érti a humort. Arról az emberről, aki a nevetés rejtett törvényeit is oly szárazon akarja megtanulni, mint az egyszeregyet ... Az elbeszélést elvittem egyik újság szatirikus.rovatának. A szerkesztő hosszan kacagott a történeten. — Ilyen tuskót! — mondta. — Csakugyan megtörténnek ilyesmik? — Személyes tapasztalat! — Leközöljük! — jelentette ki elégedetten. Aztán átölelte a vállamat, odahajolt a fülemhez és suttogva megkérdezte. — No de nekem elárulhatja, mégis mi baja volt a betegnek? — A feje ... Fájt a feje ... — dadogtam. — Akkor miért a lábán volt a kötés? Z. Mináíová felvétele 1051