A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-11-12 / 45. szám

amely akarva, akaratlanul össze ne függne a haza, a szülőföld fogalmával. Mert minden emlék innen indul, s ide tér meg, minden kis sejtünk ezt őrzi, a lélek minden rezdülése ezt villantja elénk. Mégis annyi ember fordított hátat hazájának az utóbbi években. Nemrégiben találkoztam egy házaspárral, könnybeboruló szemmel panaszolták, hogy egyetlen fiuk elhagyta őket 1968-an. Elment a fiú, csak egy búcsúlevelet hagyott hátra, meg a szülők keserűségét. Ma már valahol Kanadában él, idegen országban, idegen emberek között. Így mentek el ezren és ezren, sokan vissza sem pillantva, megtagadva eddigi sorukat, amely a hazai földhöz kötötte őket. Sokan azért mentek el, mert lélekben mindig gyűlölték a szocializmust, mások az ellenséges propaganda hatására, többen főleg a fiatalok közül, kalandvágyból, és persze szép számmal akadtak olyanok is, akik úgy gondolták, hogy Nyugaton egykettőre meggazdagodhatnak. Se szeri, se száma azoknak a férfiaknak és nőknek, akik nemcsak a hazájukat hagyták itt, hanem családjukat is, gondolván, hogy ez a legkönnyebb mód arra, hogy kibújjanak a családi kötelékekből. Akinek nem számított se gyerek, se gyengédség, se szeretet. Voltak, akik már eleve készültek hazájuk elhagyására, s nem átallották teteme? kölcsönöket fölszedni ismerőseiktől, akik aztán futhattak a pénzük után. Az egyik ismerősöm húszezer koronát kölcsönzött barátjának, aki harmadnapra disszidált. A póruljárt ember utána utazott Bécsbe és sikerült visszaszereznie a pénzét. De ez kivételesen szerencsés eset a kölcsönző szempontjából. Meg kell mondanunk, nem a munkások és nem a parasztok hagyták el zömével hazájukat, hanem többnyire jól szituált emberek, akiknek idehaza is volt mit aprítaniuk a tejbe. Nem azok, akiknek erősen meg kellett dolgozniuk a mindennapi kenyérért, nem azok, akik becsületesen helytálltak és ma is helytállnak munkahelyükön, s nem rőffel, nem luxusautóval mérik a hazaszeretetet, a szülőföldhöz való ragaszkodást. A mérnökök, orvosok, írók, tisztviselők elfeledkeztek valamiről: hogy ez a hűtlenül elhagyott szocialista rend nevelte őket emberré, s hogy a diplomájuk megszerzéséhez szükséges pénzbeli ráfordítást a társadalomnak kellett kiizzadnia, a teremtő, termelő emberek millióinak. Sajnos ma is sok az olyan, érzelmeiben elferdült ember, aki zsebével méri a hazáját, s nem átallja azt állítani, mindegy hol él, csak duzzadjon a pénztárcája. Ezek az emberek váltig hangoztatják, mennyivel jobb Nyugat-Németországban vagy az Egyesült Államokban, s mennyivel könynyebb ott az autóra való pénzt összekaparni. Arról azonban egyik sem beszél, mennyivel kell ott többet dolgozni, s mennyivel könnyebb lenne nálunk is, ha — tisztelet a kivételnek — becsületesebben végeznénk mindennapi munkánkat. Az első köztársaságban sokat cikkeztek a Baía-cég racionális munkamódszeréről, amely minden dolgozójának minden percét számon tartotta. Bafa meg is gazdagodott, de a munkásait alaposan kizsigerelte. Nála nem lehetett lazsálni, mert az ilyen ember hamarosan a kapun kívül találta magát, öt nem vezették szociális meggondolások, emberi érzelmek, csak a tőkefelhalmozás mechanizmusa. Egy kis intermezzo Morvay Gyula: „Látogatás a cipőkirálynál" című, 1938-ban megjelent cikkéből: „Amint a munkás betöltötte 35-ik életévét, átnyújtottak neki egy lapot, melyen Tomás Batya gyáros úr megköszönte eddigi munkáját — és szélnek eresztette. Kiszámította, hogy a munkás meddig dolgozik legjobban a szalag mellett. 35 éves koráig. Tovább nem. Elérte tehát, hogy 35 éves korukig a munkások megfeszítve dolgoztak, erejüket adták a gyárba, aztán tbc-ben, elgyengülésben rongyként tengtek-lengtek az életben ... Május derekán is életben volt a szabály, hogy a gyár alkalmazottjai, munkásai, fiataljai este kilenc után nem lehetnek az utcán, nehogy a másnapi munkájukban valami zökkenő legyen. Napi öt koronát kaptak az őrök, akik a parkokból hazakergették a szerelmes párokat" — írta többek során Morvay Gyula. Azt hiszem, ez a kis idézet önmagáért beszél, s a nyugatra távozottak zöme ilyen futószalagra került, ha nem volt kivételes szakképzettsége, vagy szerencséje, vagy ha nem adta el magát az ellenség ügynökeinek. Bizony, a hűtlenül eltávozottak többsége nem a paradicsomban találta magát, hanem a lágerben, sokan még talán ma is ott várják szerencséjüket. Az idehaza jól kereső emberek közül vajon hányan vállaltak olyan munkát, amelyet idehaza nagyon is lenéztek. Vajon mennyien végeztek olyan kemény fizikai munkát, amelyről itthon, a kényelmes irodák zugából nem is hallottak? Ki tudja? Akik leveleznek hazai ismerőseikkel, bizonyára jó sorsukat emlegetik, mert a szégyenletes lecsúszást senki sem rakja kirakatba. S ami kezdetben szép és érdekes, izgató és kívánatos, pár év múlva megszürkül, megcsúnyul, s a csillogó felszín alól kiütköznek az élet sötét májfoltjai. S egyszerre csak sajogni kezd a szív, s az elveszett haza, az elhagyott szülőföld egyre erősebb fényben jelenik meg a lélek tükrén. Mert az igazi haza ezernyi kötelékét nem lehet elmetszeni, a szülőföld dajkáló melegét nem lehet elfelejteni, az ismerős tájakat, embereket, szülőket, testvéreket, rokonokat, ismerősöket, nem lehet kitörölni a lélekből, az ismerős és olyan kedves folyókat, hegyeket, falvakat, és városokat nem lehet kiradírozni az ember életéből. A magyar ha Dózsa Györgyről beszél angolnak, annak nem mond semmit ez a név, s legfeljebb udvariasan bólogat. A magyarnak történelmet jelent, szenvedést, s megváltást, véres csatákat, győzelmeket és bukásokat, legendát és hazát. A szlovák is hiába magyarázza az angolnak, vagy a franciának népe múltját, az árvái hegyek között töppedő falvacskák varázsos szépségét. Akit nem fűznek az érzelem szálai ehhez a földhöz, nem tud mit kezdeni egy másik ember emlékeivel. Neki más hazája van. A haza olyan, mint szülőanyánk, aki szeretettel nevelt bennünket, aki csak egy van ezen a földön. Ha szegény is, ha csúnya is, nekünk akkor is a legszebb és legjobb, s gondjával vagy örömével mindig a miénk, s olyan igazán, olyan megbocsájtó szeretettel senki más nem szerethet bennünket. A haza nem a pénz, a siker, a gazdagság, hanem a megnyugvás, a valahová tartozás, az ismerős közösség, a mindennapi munka és a holnapba vetett remény emberi, érzelmi képlete. DÉNES GYÖRGY Könözsi István felvétele Ki ne ismerné a régiek közül Kisfaludy Károly híres versét, a „Szülőföldem szép határát"-t. Gyermekkoromban tanították az iskolában, benne volt az olvasókönyvben. Azóta is emlékezetemben él ez a költemény, nem is lehet elfelejteni soha többé. Pedig nem valami díszes köntösű vers ez, nem játszik benne nagy szavakkal a költő, csak arról beszél, mit jelent neki, idegenbe szakadt léleknek a haza, s hogyan sóvárog utána olthatatlan szomjúsággal. Tizenhat sor az egész, de ebben a pár sorban benne van minden bánata, keserűsége: „Szülőföldem szép határa! Meglátlak-e valahára? Ahol állok, ahol megyek. Mindenkor csak feléd nézek... Ha madár jön, tőle kércjem, Virulsz-e még szülőföldem! Azt kérdezem a felhőktül. Azt a suttogó szellőktül... De azok nem vígasztalnak, Bús szívemmel árván hagynak; Árván élek bús szívemmel, Mint a fű, mely a sziklán kel... Kisded hajlék, hol születtem, Hej, tőled be távol estem! Távol estem mint a levél, Melyet elkap a forgószél." Haza... Szülőföld ... Magasztos szavak, s ha idézzük őket, valami megmozdul a szívben, felködlik előttünk ezer kép, ezer emlék, a gyermekkor meseszerű tájairól végig az egész életem. Nincs olyan gondolat,