A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-11-05 / 44. szám

A 14. században, amikor kevés volt a jobbágy, a feudális urak nálunk ls szívesen fogadták a külföldi telepeseket. Amikor rábukkantak a körmöci aranydukát fénylő ércére, már senkinek se kellett csalogatni őket, jöttek maguktól. Elárasztották a közeli dombokat, völgyeket, aranyat, ezüstöt, rezet és cint kerestek. Es azok, akik nem találtak? Volt elég parlagon heverő föld. Ha az első termésüket elmosta a víz, a kővetkező évben már a völgybe húzódtak. Így keletkezett Handlova. Senki se hitte volna, hogy a dombokról lefolyó vlz ötszáz év múltán ismét gondot fog okozni. A handlovai szénbányák kltúnő szenet szolgáltatnak népgazdaságunknak a választási programjukban A vasúti aluljáró előtt gyerekek lóbálták a lábukat a vaskorláton. — Fiúk, ott a vasút mögötti domboldalon történt a földcsuszamlás tíz évvel ezelőtt? A srácok értetlenül összenéztek. Mi történt azon a domboldalon? — Földcsuszamlás ... Megindult az egész domboldal lefelé a völgybe. Az egyik pufók gyerek diadalmasan leugrott a vaskorlátról és lelkesen újságolta: — Igen, ott történt! — Válasza azonban csöppet sem tetszett pisze orrú barátjának: — Nem ott történt, hanem amott, a posta mögött! — A legkisebb türelmetlenül feljebb rántotta melegítője nadrágját és szembeszállt a barátaival: — A csuszamlás ott volt, a salakhányóknál — mondja és nyomós érvet húz elő: — Apám a tűzoltóknál dolgozik, én csak tudom. A vasút mögött az út nekivág a domboldalnak: kevés városnak van olyan kitűnő kilátó terasza, mint amilyen ez. Jól láthatók a villanytelep tömzsi kéményei, a salakhegyekhez vezető kötélpálya, jobbra a fatornácos templomtorony, az ötvenes években épült főtér házainak tornyocskái és kövér oszlopai. Ez a völgy alja. Ettől minden irányba meredek utcácskák kapaszkodnak fel körbe-körbe a domboldalakra. Az ellenséget, amely 1960-ban megjelent, senki se látta közeledni. Azért volt a csapása olyan meglepő. Egy öregasszonyt szólítunk meg, aki a patak pallójának vaskorlátjába kapaszkodva lépeget. — A földcsuszamlásra nem emlékszem; de a fiam azt mondja, hogy szörnyű volt. Akkor még nem laktam itt, úgyhogy elég régen lehetett. — Tizenegy éve, nagyanyó. — Hála istennek, hogy már elmúlott. Az embernek amúgy is elég a gondja. A nagyanyónak jó egészséget kívántunk és tovább haladtunk. Fúrni kezdte az oldalunkat azonban, hogy miért olyan nyugodtak az emberek? Miből táplálkozik ez a magabiztosságuk? Valóban elmúlt már minden veszedelem? Atugorjuk a patakot és az első házhoz ballagunk. — A földcsuszamlásnál a maguk háza nem rongálódott meg? A mosolygós asszony zavartan simogatja a haját. — Nem, nekünk szerencsénk volt. A csuszamlás a patak túlsó oldalán történt. Ott álltak a házak, ahol most az az öregasszony lépeget. Le kellett bontani őket. igaz, hogv már úgyis öregek voltak. Csak egyetlen'épület állott befejezetlenül. Sajnáltuk a fiatal párt. hogy jó ajándékot hozott nekik a Jézuska. A mi karácsonyunkat is megzavarta, a férjem ugyanis a tűzoltóknál dolgozik, és tizennégy napijg megszakítás nélkül szolgálnia kellett. En azonban nem haragudtam, örültem, hogy az egésznek vége lett. De valóban vége lett az egésznek? A nemzeti bizottság alelnöke, Ján Medera mérnök széttárja a karjait; — Hogy véget ért-e? Ezerkilencszázhatvan karácsonyán kezdődött, de mindmáig nem ért véget. Elárulhatom, hogy 1961 januárjában még rosszabb volt a helyzet. Elrendeltük a készültséget, jöttek a katonák, pénzt és segítséget kaptunk minden oldalról, összeültek a legjobb specialisták, olyanok, mint Menci professzor Brnoból, Daniáovié professzor Bratislavából, hogy megállapítsák a földcsuszamlás okát és megfelelő intézkedéseket javasolhassanak. A kritikus helyzeten úrrá lettünk, és az érdeklődés csökkent. A megrongálódott 216 ház közül a katonák néhányat felrobbantottak, és az emberek szükséglakásokat kaptak Bratislavában. A költségesen bányászott handlovai szén egyre fölöslegesebbé vált és bizonyos szervek azon kezdtek töprengeni, hogy nem lenne-e egyszerűbb leállítani a bányákat, kitelepíteni a várost, mint milliókat ölni a mentési munkálatokba. A nézetek eltérőek voltak. Éppen ezért összehívtunk egy bizottságot, amely végleg kimondta: harcolni kell a város megmentéséért. Hónapokig küldözgettük a leveleket a felsőbb szerveknek, de azok leintettek: a földcsuszamlást megállítottuk, mit akartok még? Bizalmat és biztonságérzetet az embereknek — mondogattuk. Nőttek az aktacsomók, a minisztériumok javasoltak és elutasítottak, a nemzeti bizottságon éjszakába nyúltak a tanácskozások, de semmi se mozdult előre. A város lakói már rég elfelejtették a földcsuszamlást, vagy ha nem, azt mondták, hogy törődjön vele a nemzeti bizottság. Csakhogy ekkora nagy problémát megoldhat-e egymagában a nemzeti bizottság? — Távolról se! — mondja mosolyogva Peter Certik mérnök és kiteríti az asztalra a handlovai bányák hatalmas geológiai térképét. — A terep aprólékos geológiai vizsgálata során megállapítottuk, hogy a domboldalak földrétege agyagon, ez viszont egy összefüggő sziklaháton nyugszik. Elegendő egy kitartó esőzés, a talajvíz összegyűlik az agyagrétegben, s mivel a sziklába nem tud behatolni, az egész földréteg megindul lefelé a meredek hegyoldalon. A föld felszínén repedések keletkeznek és az épületek meginognak. A régi német telepesek mindezt tudhatták, ezért kövezték ki a patakok alját és végeztek csatornázási műveleteket, hogy minél kevesebb víz hatolhasson be a földbe. Csakhogy ezek a berendezések időközben elavultak, tönkrementek, és jöttek 1960 rendkívül esős őszi hónapjai.. . A földcsuszamlások megkötésével csak Ideiglenesen oldottuk meg a dolgot. 1967—68-ban ismét feltűntek a repedések. Most már a város fölött. Az emberek azonban mit sem tudtak róla. Mi a bányában az egész üggyel nem sokat törődtünk — vallja be Certik mérnök. — Amikor aztán a kötélpálya egyik oszlopa három métert oldalra csúszott, keményen felléptünk. Két oldalról kezdtük bombázni a minisztériumokat, és az eredmény nem maradt el... Kormánybizottság alakult, végleges döntés született, kidolgozták a földcsuszamlások megakadályozásának a tervét, a pénzügyminisztérium pénzt biztosított, és elkezdődött a küzdelem a város megmentéséért. A várost fenyegető talajvíz szintjét kutak fúrásával csökkentjük, a domboldalakba horizontális kutakat fúrunk, hogy az összegyűlt talajvizet a Handlovkába vezethessük, amelynek medrét teljesen kibetonoztuk. Később a Handlovkát teljesen befedjük, a meredek domboldalak lábához nagy mennyiségű földet hordtunk, hogy alulról megtámasszuk őket. — Megismétlődhet 1960 karácsonya még egyszer? — Ha a nagyarányú csatornázást, vízelvezetést folytatni fogjuk, akkor olyan SO százalékig nem. Természetesen, akkor is őriznünk kell majd a domboldalakat, amikor az összes munkálatok befejeződnek — mondja Certik mérnök. — Jelenleg az összes domboldalon dolgoznak a fúrógépek, a meredek oldalakat nem engedjük megterhelni... A vasút mögötti útról még egyszer végignézünk a városon, amelynek megmentése annyi időt és pénzt igényel. Csupán a Handlovka patak befedése negyvenmillió koronába fog kerülni, de mindez mégis olcsóbb, mint 17 ezer ember számára munkát és lakást biztosítani. A város lakói ma már érzik, hogy a nemzeti bizottságban dolgozó képviselőkben megbízhatnak. Habár a város képviselőinek választási programjában egy szó sincs a felsorolt munkálatokból, mi mégis úgy gondoljuk, hogy ez a legnagyszerűbb, amit a városnak nyújtanak, amit a város lakóiért tesznek. B. SNAJDEK A domboldalakon megszakítás nélkül dolgoznak a fúrógépek A városi nemzeti bizottság alelnöke Ján Medera terepszemlén Így néztek ki a házak földcsuszamlás után