A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-11-05 / 44. szám

Ha repülőgépünk nem startolt volna Tbilisziből este nyolc óra után, talán sohasem tudtam volna meg, miért jelenti Azerbajdzsán az itteniek nyelvén azt, hogy a „Tűz földje". De hát gépünk, az Antonov „csak" 4500 méter magasban repült, és így amikor vagy másfél órás légi út után a fővároshoz, Bakuhoz közeledtünk, feltűnt két hatalmas tűzcsóva, az olajfinomítók torkolattüze. Baku modern nagyváros. Lakóinak száma több mint egymillió (az egész országé 4 513 000 — vagyis minden negyedik azerbajdzsáni a fővárosban lakik.) Itt ülök a modem architektúrájú Zsemzsucsina kávéház teraszán. Az épület hullámos tetőzete annak idején annyira megtetszett a franciáknak, hogy hasonló építészeti megoldású kávéházat létesítettek Marseille-ben s ezt Bakunak nevezték el. Modern jazz játszik, gyönyörű a kilátás a Kaszpitengerre, melynek érdekessége, hogy vízszintje évenként 7 centiméterrel süllyed. Most teli van piros, zöld és kék fényekkel, hajók járnak rajta, egy kis gőzös épp most köt ki nem meszsze tőlünk. Érdekes, semmi sem emlékeztet arra, hogy Ázsiában vagyunk. Grúzia és Örményország a Kaukázus nyugati felében még Európa, Azerbajdzsán a Kaukázus lejtőin már hivatalosan is Ázsiához tartozik. Baku nappal talán még szebb, mint éjszaka. Mert Azerbajdzsán nemcsak a kőolaj, hanem a napfény országa is. Pompás tea- és déligyümölcsök teremnek a hófödte hegyóriások tövében. Soha nem jártam még a Kaszpitengernél. Kedvem támadt megfürödni, mindjárt kora délelőtt. A strandfürdő vagy háromnegyed órára van a várostól, így hát gépkocsiba ültem. Amint távolodtunk a belvárostól, egymás után sorakoznak fel a gyárak. Baku a szovjet olajipar legnagyobb központja. Nappal további torkolattüzeket fedeztem fel, nemcsak azt a kettőt, amelyiket éjszaka a repülőgépből láttam. Az olajfinomítás után fennmaradó s egyébként nem hasznosítható melléktermékeket égetik így el. A városon kívül egészen furcsa litvány fogadott. Ilyet még igazán sosem láttam. Az út mintha erdőben vezetne: egészen a tengerpartig, amerre csak a szem ellát, olajkutak tömkelege. A legtöbb dolgozik is a hatalmas toronyváz alatt, fáradhatatlanul mozog fel s alá az ingaszerkezet és megállás nélkül szivattyúzza a „fekete aranyat" a tartályokba. A második világháború előtt Baku szolgáltatta a szovjet kőolajter- ' melés 70 százalékát. Az itteni olajmezőket már 1826 óta kiaknázzák. A szibériai olajmezők feltárása után a helyzet lényegesen megváltozott, de az ún. fehér kőolajat, amit itt viasznaftának neveznek, továbbra is csak itt termelik. De az olajkutak sziluettjei nem hagytak el akkor sem, amikor már a Kaszpi-tenger vizében lubickoltam. Mert itt a tenger alatti rétegekből is kibányásszák az olajat. Benn a tengeren acélcölöpökön egész város épült, a Nyeftyannije Kamni, amit kigyószerűen tekergő cölöphíd köt össze a parttal. Modern Velence, ahol 5000 ember él, hogy felszínre hozza a tengerfenék kincsét, a „fekete aranyat". Baku a Kaszpi-tengerbe benyúló Apseron-félsziget déli részén fekszik. Amfiteáterszerűen öleli körül a patkó alakú öblöt. Magát a félszigetet apró szigetek védik a tenger felől, úgyhogy az öbölben nyugodt a tenger vize. még akkor is, ha odakünn tombol a vihar. Baku belvárosa bővelkedik a törökarab kultúra emlékeiben. Mert ez a terület igen régen lakott. Már Hérodotosz is megemlékezik róla az i. e. 4. században írt műveiben. Akkor perzsa fennhatóság alatt állott. A kánságot Oroszország 1806-ban hódította meg, s az az 1804-1813. évi orosz-perzsa háborút követő gülisztáni békében került végleg Oroszországhoz. Engem elsősorban a középkori építkezés remekei ragadtak meg. így a 12. században épült fekete Leánytorony, mely onnan kapta nevét, hogy a legenda szerint egy reménytelenül szerelmes lány a toronyból levetette magát a tengerbe, mely ekkor még idáig ért. Sirvan sah pompás palotája a 14. században épült, a keleti építészet gyöngye és rengeteg turista látogatja. Nagyon érdekes a minaret masszív tornya, körül a könnyű karcsú erkélylyel, ahonnan valaha a müezzin hívta imára az igazhívőket. Egy órát szántam Sirvan sah palotájának megtekintéséré, de ennyi szépséggel nem lehet egy óra alatt betelni, nem lehet mindent megnézni. Nem csodálkozom, hogy a sah intézkedése folytán a palota építésze is itt, az egyik udvaron kapott pompás mauzóleumot. Az új épületek közül meg kell említeni a bakui filharmonikusok érdekes architektúrájú székházát, a Nizami mozgó épületét, a ritka kincseket tartalmazó történelmi múzeumot, a Lenin-tér modern épületsorát. Üjabb emlékművei közül lenyűgöző a Kirovszobor, valamint a 26 bakui népbiztos érdekes köralakú emlékműve, mely előtt mindig vannak nézők. A 26 bakui népbiztost 1918 szeptember 15-én, miután a Nacionalista Musszavat Párt bejelentette Azerbajdzsán elszakadását Szovjet-Oroszországtól, az országot megszálló törökök elől visszavonuló angolok végezték ki. A Kirov-emlékműtől pompás kilátás nyílik a Kaszpi-tengerre és a bakui kikötőre. A Kaszpi-tengerről az a legenda járja, hogy mélyében egy kisebb földterület merült el, éppen úgy, mint a legendás Atlantisz az Atlanti-óceánban. Régi épületmaradványok kerülnek elő a tenger mélyéből, ismeretlen nyelvű feliratokkal, melyeket a régészek csak úgy-ahogy tudtak idáig megfejteni. Néhány ilyen követ a 28 méter magas Leánytoronynál is láttunk. A felszabadulás előtt Azerbajdzsán lakóinak kilenctized része írástudatlan volt. Ma a mimózák, leánderek, ciprusok és olajfák városában tatár nyelvű egyetem, 11 főiskola, 70 szakiskola, tudományos akadémia működik, s Bakunak öt színháza és kilenc múzeuma van. A főiskolákon évente 6000—6500 hallgató végez. Szaumjana, Dzsaparidze, Azizberov és a többi meggyilkolt népbiztos áldozata tehát nem volt hiábavaló. MÄRTONVÖLGYI LÄSZLO Nyeftyannije Kamni, az olajbányászok A Ni/ami mauzóleum A bakui történelmi múzeum égjük terme A modern Baku A Leánytorony városa a Kaszpi-tengerben