A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-10-22 / 42. szám

Az igazság igazság maradt Mindenkinek jólesik, ha bizonyos idó eltelte után megállapíthatja, semmit sem kell változtatnia régebbi nézetein és álláspontján. Ez az érzés annál melengetőbb, minél összetettebb, ellentmondásokkal teli időszakról van szó. Vasil Bifak Az igazság igazság maradt (Pravda zostala pravdou) című könyv szerzője azok közé tartozik, akik ma, a szenvedélyek és emóciók lecsillapodása után is, büszkén vállalhatják azokat az elveket, melyekért az ún. megújhodási folyamat időszakában a legdühödtebb hazugság- és rágalomhadjáratnak volt kitéve. A munkás- és kommunista mozgalom történetéből tudjuk, hogy — főleg a mozgalom kezdeti szakaszában, amikor hallatlan brutalitás uralkodott, s amikor az uralmon lévők politikai ellenfeleikkel szemben mindenekelőtt a nyers erőre támaszkodtak — döntő jelentősége volt a személyes bátorságnak és becsületességnek. E korszakból sok olyan forradalmárt ismerünk, akiket épp a fentemlített személyes tulajdonságaik miatt a forradalom lovagjaiként emlegettek. Szívvellélekkel a forradalom gyermekei voltak, akik számára a legfontosabb törvény a forradalom érdeke volt. A POLITlkAI SZEMÉLYISÉG LEGFONTOSABB JELLEMVONÁSA Ügy látszik, hogy a bátorság a személyes tisztesség, a szocializmus és a kommunizmus eszméi iránti önfeláldozás nemcsak az elmúlt idők forradalmárainak volt fő jellemvonása, hanem ez ma, a szocialista társadalmi körülmények között is, a politikai személyiségek döntő jellemvonása. Ugyanakkor, bizonyos feltételek között, rendkívül jelentőségre tesznek szert a politikus forradalmár egyéni tulajdonságai, Minél nagyobb brutalitásnak voltak kitéve a múlt forradalmárai az osztályellenség részéről, annál nagyobb szeretetnek örvendhettek harcostársaik között. A mi konkrét csehszlovákiai feltételeink között 1968—69-ben azáltal is bonyolultabb volt a helyzet, hogy az az elvtárs, aki szilárdan állt a marxizmus—leninizmus és a proletár internacionalizmus talaján, nemcsak a revizionista ?s antiszocialista erők gyalázkodását kényszerült elviselni, de ugyanakkor a becsületes, ám bizonyos időre a jobboldal által megtévesztett kommunisták és pártonkívüliek körében sem talált megértésre. Ezért, amikor csodálattal és tisztelettel emlékezünk meg a becsületes forradalmárok hosszú soráról, szinte önkéntelenül közéjük kívánkozik a most ismertetett könyv szerzőjének a neve is. Annak az embernek a neve, aki a január férfiairól szóló legenda születésének időszakában és később is, 1968 tavaszán, inkább az igazságot választotta, a marxizmus—leninizmus eszméiért folytatott kemény, megalkuvást nem ismerő harcot. AZ EMBER IGAZI JELLEMÉT LEGINKÁBB KRITIKUS HELYZETEKBEN ISMERJÜK MEG Jól ismerjük Bifak elvtársnak Cierna nad Tisou-ban (Agcsernyőn) tett megjegyzését: „Felteszem a kérdést: hogyan tovább? Ha az igazat mondom, megtaposnak engem is és a családomat is, ha nem az igazat mondom, én taposom meg saját lelkiismeretemet és a nemzetközi kommunista mozgalom érdekeit!" Az abban az időszakban Csehszlovákiában uralkodó veszett nacionalista és szovjetellenes demagógia légkörében nem lehetett könnyű az ilyen döntés. Ebből látszólag egyetlen logikus következtetés származik, mégpedig az, hogy az emberi jellem leginkább kritikus helyzetekben mutatkozik meg és válik felismerhetővé. Am sokkal természetesebb, és az igazságnak is jobban megfelel az a felismerés — amennyiben újabb bizonyítékra lenne szükségünk — hogy mennyire életképesek á forradalmi eszme mindent átfogó erői. Hiszen ebben, az igen bonyolult, a forradalmi párt számára válságos helyzetben, amikor az ingadozó jellemek, a karrieristák és politikai kalandorok az említett időszakra jellemző (vagy általuk feltételezett) erőviszonyok szerint cselekednek, saját ambícióik és a „felkínált" karrier bűvöletében élnek s ezért a forradalmi folyamatot habozás nélkül az opportunizmus és árulás mocsarába viszik, a haladó erők, a marxizmus—leninizmus forradalmi eszméinek konkrét hordozói és folytatói is törvényszerűen megjelennek. Keserű tapasztalataink ismét meggyőztek minket kimeríthetetlen lehetőségeiről á forradalmi haladásnak, amelyet osztályellenségeink legravaszabb kísérletei sem gátolhatnak meg. A könyv Bifak elvtársnak 1967 októbere és 1970 decembere között elmondott és megírt beszédeit és cikkeit tartalmazza. Viszonylag rövid áttekintés egyrészt arról a küzdelemről, amit a könyv szerzője is vívott a Novotny-féle vezetés hibái és tévedései ellen. Birak elvtárs 1968 augusztusi televíziós fellépésében erről a következőképpen nyilatkozott: „Nem lenne nehéz bebizonyítani, hogy az utóbbi években sok kérdésben nem élveztük sem a központi szervek, sem néhány mai „progresszív" erő támogatását. Csupán nagy erőfeszítések árán sikerült elérnünk a Szlovák Nemzeti Felkelés és nemzeti történelmünk sok személyiségének átértékelését. Ki kellett harcolnunk az SZLKP ötödik illegális Központi Bizottsága és pártvezetése ellen felhozott jog-I talan burzsoá-nacionalista vádak törlését, a partizánparancsnokok rehabilitációját stb. Az 1960-ban a szó szoros értelmében megnyomorított szlovák nemzeti szervek helyzetén azzal akartunk segíteni, hogy az érvényes alkotmány keretében határozatot fogadtunk el a Szlovák Nemzeti Tanács hatáskörének kiterjesztéséről és más intézkedésekről." Nem kis számvetés ez. Annak a kemény küzdelemnek a bizonyítéka, amely a társadalmunk további fejlődésének meggyorsítása érdekében tett jogos követelések érvényre juttatásáért folyt. Nem szabad szem elől téveszteni e küzdelem folytonosságát, mivel éppen ez tette lehetővé s egyben kötelezte Vasil Biíakot, hogy a január utáni időszakban épp ilyen hévvel és intenzitással harcoljon a kommunista párt marxista—leninista jellegének jobboldali eltorzítására tett törekvések ellen. IGAZ TANÜSÁG Amikor a könyv kiadását mérlegelték, két alapvető . momentumból indultak ki: nemcsak a közelmúltról akartak igaz tanúságot felmutatni, arról az időszakról, amely szinte hemzsegett a mítoszoktól és legendáktól, s amelyek alaptörekvése az volt, hogy az értékeket kiforgassa, felcserélje, hogy a feketéről bebizonyítsa azt, hogy fehér, az ellenforradalomról, hogy forradalmi folyamat, hanem főképp az a törekvés vezette őket, hogy mutassuk fel azt a tényt, hogy a leges-legnagyobb megújhodás közepette, az úgynevezett össznemzeti egység puszta fikció, jámbor óhaj volt csupán. A párt egészséges magva keményen, noha sajnos az ismert okok miatt nem teljes sikerrel, védte a szocialista haladás marxista—leninista alapelveit. Talán nem térünk el a tárgytól, ha megemlítjük, hogy a Központi Bizottságnak már januári plenáris ülésén, amelynek programján eredetileg egészen más kérdések szerepeltek, megmutatkoztak a következő időszak párton belüli ellentmondásai. Kezdtek kirajzolódni bizonyos ellentétes tendenciák, „születőfélben" volt a párton belüli marxista—leninista erők és revizionista elemek harca. Az ezen a plenáris ülésen elmondott beszédének záró részében Birak elvtárs ugyanis nem értett egyet Sik javaslataival, mivel azok a „szélsőséget jelentik, amitől óvakodnunk kellene", mivelhogy „a CSKP Központi Bizottsága iránti bizalmatlanság kifejezését jelentenék". A januári plénum szempontjából ez ugyan apróság volt, de egyben olyan részletkérdés ls, amely nemcsak a későbbi ellentmondásokat jelzi, ezen ellentmondások szimptomájaként jelentkezik, hanem főképp elviségét, szilárd meggyőződését jellemzi a szerzőnek, aki valamivel később a CSKP KB májusi plénumán azok címére, akik a párton belüli elvtelen egységet sürgették, nyíltan kijelentette: „Nehéz egységesnek lenni azokkal, akik úgy vélik, akkor szilárdítják meg a pártot, ha minél jobban gyalázzák." Ekkor már teljesen világos volt, hogy az ún. Novotny-ellenes egység meghaladott állapot. Bizonyos idő eltelte után felmerült a jogos kérdés, mennyiben jelentett 1968 januárja győzelmet és menynyiben vereséget? Amint azt Bifak elvtárs a CSKP KB 1968. májusi plénumán elmondotta, januárnak be kellett következnie „főképp azért, hogy minden új, amit a fejlett szocialista társadalom eredményezhet, új minőséggé válhasson, hogy teret nyithassunk minden egészséges, szocializmusért küzdő erőnek, hogy az adott feltételeknek megfelelően teljesebben érvényesülhessen a párt vezető szerepe". Január ugyanis nem született meg „normális" módon, azaz fejlődés révén. Csupán a változás szükségessége érződött, s e változásra Antonín Novotny távozásával sor is került. Nagyon jól tudták, hogy a Novotny-féle vezetés mi mindennek a fékezője. A változás beérett szükségessége létre ls hozta az ismert Novotny-ellenes egységet, különféle érdekek és ambíciók koalícióját. • Novotny távozása után nemcsak hogy egész természetesen széthullott ez a koalíció, hanem ami a fő, vákuum keletkezett. Mivel a párt igen hosszadalmasan alakította ki további programját, a jobboldali opportunista, revizionista, antiszocialista erők két kézzel ragadták meg a kínálkozó alkalmat. E szempontból az akcióprogram elkésett, így tehát a kornak a jobboldali opportunista és revizionista nézeteknek és törekvéseknek súlyos nyomait viselte magán. Ezért, objektív okok miatt nem játszhatott pozitív szerepet, inkább a jobboldal destrukciós törekvéseinek az eszközévé vált. S a jobboldal végül, a tömegtájékoztató eszközök segítségével, olyan helyzetet teremtett, amely csakis ellenforradalmi fordulatba torkollhatott. Ezért jelenthette ki joggal Bifak elvtárs 1968 novemberében a népi milícia ostravai aktíváján: „Nagy hiba volt, hogy mindent idealizáltunk, ami januárban történt, hogy azt hittük, ezentúl minden könnyen megy... S ugyanakkor tulajdonképpen nem vettük tudomásul, hogy január nem fejeződik be, hogy csupán egy hosszadalmas, bonyolult munkának a kezdete, s hogy nem vethetünk fel annyi problémát, mert a párt egy vagy két év alatt nem lesz képes megoldani őket, meg kell határozni a megoldandó feladatok sorrendjét, ellenkező esetben a kezdeményezést azok az erők ragadják kézhez, amelyek csak arra várnak, hogy a párt meggyöngüljön, hogy saját akaratukat rákényszeríthessék." VITA AZ ELLENFORRADALOMRÓL A januárról ennek értelmezéséről és interpretálásáról folyó (bizonyos értelemben ma is zajló), vitákkal párhuzamosan vita folyik arról is, hogy volt-e, s ha igen, mennyiben, ellenforradalom Csehszlovákiában. Az ellenforradalom tagadói mindenekelőtt abból az ismert tényből indultak ki, hogy nem került sor vérontásra. Sokak számára csupán és kizárólag a vérontás volt a fő és egyetlen kritérium. Nem gondolkodtak el mélyebben Birak elvtárs részéről a CSKP KB májusi plénumán elhangzott figyelmeztetésen: „Az ellenforradalom nem akkor kezdődik, amikor lőni és akasztani kezdenek. Az ellenforradalom ezzel végződik. Az ellenforradalom hosszadalmasan és türelmesen toborozza erőit, megbontja a nép, a nemzetek egységét és miénkhez hasonló szocialista társadalmakban mindenekelőtt a párt és a nép egységét." Megfeledkeztek arról, hogy olyan feltételek között, ahol a szocializmus eszméjét a nép túlnyomó többsége saját ügyének tekinti, senki nem állhat ki nyílt ellenforradalmi felhívással. Sajnos az ilyen hangokat, közöttük Birak elvtárs figyelmeztetéseit is, amelyek leleplezték a jobboldali opportunista, revizionista és antiszocialista erők álnok taktikáját, nem vették elég komolyan. Ez annál fájdalmasabb, mivel májusban még elég lehetőség és erő lett volna az ellenforradalmi mozgolódás elfojtására. A párt májusi plénumán Bifak elvtárs által is javasolt konszolidációs intézkedések sora, ezek esetleges megvalósítása elegendő teret biztosítottak volna az egységes erők számára. Az akkori pártvezetés, Alexander Dubéekkel az élén, opportunista taktikájával olyan helyzetet teremtett, hogy 1968 nyarán Csehszlovákiában már nem voltak belső erők, amelyek képesek lettek volna megvédeni a szocializmus vívmányait. Ellenkezőleg: a párt „vezetősége" lehetővé tette a jobboldalnak, hogy igen hatékony taktikájával szétzilálja a párt- és államapparátust és fokozatosan saját kezébe ragadja a hatalmat. „A marxizmus—leninizmus klasszikusai azt írták — figyelmeztetett, de eredménytelenül, Bifak elvtárs a párt kerületi és járási titkárainak májusi országos értekezletén —, hogy ha át akarjuk venni az államhatalhot 10