A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-10-22 / 42. szám

mat, szét kell zúzni az államapparátust. Ezt csinálják (értsd a jobboldal - V. B. megj.). S úgy teszünk, mintha nem látnánk, hogy a hatalom a tét." A szövetséges csapatok Idejében való érkezése megóvott bennünket a legrosszabbtól. Mint ahogy akkor, bejövetelük sokak számára érthetetlen volt, ma fokozatosan ráébrednek a meztelen igazságra, arra, hogy az időtényező döntő jelentőséggel bírt a szocializmus alapvető érdekeinek s egyben sok kommunista, a szocializmushoz hű, tisztességes állampolgár puszta életének a megmentése szempontjából. Az a tény, amely az akkori idők atmoszférájában rövid időre negativ szerepet játszott, perspektivikusan tekintve, tehát ma és a jövőben, mint ahogy azt a szovjet elvtársak helyesen látták, pozitív tényezővé válik, megszilárdítva a kölcsönös megértést és barátságot. A szovjet népnek és az augusztusi napokban nyújtott testvéri és elvtársi segítségnek nagysága s önzetlensége abban mutatkozik, hogy tekintet nélkül tekintélyének bizonyos, rövid ideig tartó csökkenésére, nagyvonalúan, önzetlenül, ám ugyanakkor teljes joggal, barátainak és szövetségeseinek valódi érdekeivel összhangban cselekedett. A SZOVJETUNIÓ NÉLKÜL NEM VALÓSÍTHATJUK MEG A KOMMUNIZMUS ESZMÉIT Ismét meggyőződhettünk arról, hogy a Szovjetunió s annak lenini kommunista pártja nélkül, s különösen vele szemben állva, hazánkban nem valósíthatjuk meg a szocialista és kommunista társadalmi eszméket. A szocializmus építése szovjetellenes platformon nem egyéb a szó szoros értelmében vett antikommunista csalásnál. Ez az objektiv felismerés vált Blfak elvtárs politikai tevékenységének alapvető krédójává. Ezért lehetnek ma is időszerűek azok a szavak, amelyeket 1969 januárjában a Szövetségi Gyűlésben mondott: „Elvégre is nincs okunk szégyenkezni internacionalista hagyományaink, a Szovjetunióval való kölcsönös kapcsolataink miatt. Nincs okunk, hogy leplezzük azt, amit kommunistákként mindig büszkén vallottunk, hogy Moszkvába fogunk járni tanácskozni arról, mit akarunk és fogunk tenni, hogy terveinket koordináljuk s így jó szolgálatot tegyünk a csehszlovák nép legfontosabb és legsajátosabb nemzeti és állami érdekeinek." Ez a gondolkodás, tehát az egyértelmű internacionalista meggyőződés, az első szocialista országhoz fűződő forró viszony a Biíak elvtárs elleni támadóhadjárat állandó tárgya volt s leginkább ingerelte és dühítette a jobboldalt, úgyhogy végül is az 1968 augusztusi napokban árulónak bélyegezték őt. Azonban csalódniuk kellett, mivel ez alkalommal emberükre akadtak. Kommunista és internacionalista elhivatottságának tudatában, a csehszlovák nép legszemélyesebb érdekeiből kiindulva, ugyanabban, a már említett a Szövetségi Gyűlésen elmondott beszédében, ismételten tanúbizonyságot tesz internacionalista meggyőződéséről: „Ha az első szocialista ország iránti szeretet, a Szovjetunió népe és kommunista pártja iránt érzett tisztelet és az a törekvés, hogy ne rontsuk el kapcsolatainkat, hanem minél előbb tisztázzuk a félreértéseket, ha ez árulás, akkor én ezt az „árulást" vállalom." Birak elvtárs politikai tevékenységében igen jelentős helyet foglalt el a két egyenjogú nemzet, a cseh és a szlovák nemzet kapcsolatainak és a köztársaságban élő nemzeti kisebbségekkel való együttélésük kérdésének helyes marxista-leninista szellemben való megoldása. Jogosan abból az alapelvből indul ki, hogy „ilyen köztársaságban, amilyen a miénk, állandóan meg kell tennünk mindent annak érdekében, hogy egyetlenegy nemzet vagy osztály se érezze, hogy albérletben él nálunk". Ezzel szemben a rá jellemző vehemenciával lépett fel az erősödő nacionalista demagógia ellen, volt az akár a fudák-féle ideológia, akár a politikai katolicizmus újkori változata. A köztársaság szövetségi államjogi elrendezését hazánk megszilárdításának fontos lépéseként értelmezte és harcolt érte. Az akkori nacionalista őrületben józanul hangzottak szavai: „Az egész eddigi, de a további fejlődésben is, a köztársaság szövetségi államjogi elrendezésének megvalósításánál nem a Csehszlovák Szocialista Köztársaság egységének gyöngítése, hanem megszilárdítása a cél s az is marad. Ezért elfogadhatatlanok azok a nézetek, amelyek kiválnak ebből a keretből." (A CSKP KB 1968 májusi plénumán elhangzott beszédéből.) Az olvasók kezébe jelentős könyv kerül, amely valószínűleg érdeklődésre és pozitív visszhangra talál, egyben azonban olyan könyv, amelyre nem érvényesek az általános kritériumok. Nemcsak az antimarxista és antiszocialista erőkkel folytatott harcról közreadott tanúságtétel, nemcsak egy olyan személyiség magatartása, aki kezeiről látta és ismeri a dolgokat, hanem — s „ezt hangsúlyozni szeretnénk" — a jövő szempontjából fontos forrás és tanulság is ez. Értékes etikai, erkölcsi tanulság is. A könyv ugyanis egyben azt tanúsítja és azt a tanulságot hirdeti, milyen fontos szerepet töltenek be a politikai küzdelem során a szocialista politikus személyes jellembeli tulajdonságai, amelyek az erők és szándékok bizonyos konstellációjában, olyan attribútumokkal — amilyenek az elvhűség, osztályszempont, internacionalista felelősségtudat — összhangban, döntő jelentőségűek lehetnek a történelmi válaszutak időszakában. Ebből a szempontból ez a könyv erkölcsi ösztönző, felhívás és erőforrás. V. BEJDA A zsergető gulatos 11 a Duna utcában egy nagy komor épület, a „hajdani" pedagógiai gimnázium. Itt adtak találkát egymásnak a régi hallgatók, hogy felidézzék a régi diákélet derűs-borús emlékeit, a szívet-lelket bicsínytevések ízes és hantörténeteit. Húsz évvel ezelőtt hagyták el a Bratislavai Pedagógiai Gimnáziumot az első végzős hallgatók, hogv elfoglalják helyüket Dél-Szlovákia magyarlakta vidékein az iskolákban. Vitte, röpítette őket a lelkesedés. Tarsolyuk világmegváltó tervektől dagadozott. Félévtizednyi kényszerű hallgatás után kristálytiszta forrásvízként buzgott fel ajkukra a szó édes anyanyelvünkön. S a szó, a szavak ott pillangóztak az ütött-kopott tantermekben kifejezve felszabadult örömöt, hirdetve emberséget és melegséget árasztva. Ezer meg ezer csillogószemű gyerek hallgatta áhítattal, kitárulkozón, őszinte akarattal, vad vággyal és éhesen. Megbűvölte őket a szó édes íze, szabad szárnyalása... Azóta húsz év telt el, húsz kemény munkával eltöltött év. Tengernyi küzdelem, keserűség és öröm szegélyezi a megtett utat. De megérte! Arról tanúskodnak az elért eredmények: a sok-sok korszerűen felszerelt új iskola, a képesített tanítók nagy serege, s az iskolákból kikerült és kikerülő tehetséges ifjúság. • A gyülekezés hangulata kissé szívszorító: „Lám, lám, hogy elfutott felette az idő, alig ismerni rá ...", vagy: „Nem változott semmit, csupán a hajában csillogó ősz hajszálak sejtetik, hogy közben két évtized szaladt el.. ." Se vége, se hossza az ölelkezésnek, csókolózásnak... Végre együtt a két osztály, s a katedrán a négy megjelent tanár: Janda Iván, Szabady János, Roskóné (becenevén Cuki) és Dvorskyné. Kosik József kissé elfogódott hangon jelenti, hogy az osztály az osztályfőnöki órára megjelent. majd Mács József ünnepi beszéde következik, melyben meleg lírával ecseteli a diákéletet, a tanítóvá érést, a munkát, a maradéktalan kötelességteljesítést és a derék helytállást. A névsorolvasás után mindenki elmondja élete történetét, sorsának alakulását. Megrendítően szépek és emberiek ezek a spontán vallomások, s nem kevésbé beszédesek: kirajzolódik belőlük kétévtizedes történelmünk minden fonákságával és eredményességé-I '. | Az érettségi találkozó résztvevőinek egy csoportja Húsz év után vei, számot ad az egyéni élet tragédiáiról és örömeiről, de az is kitudódik, hogy a tanítói pályán elindulók közül többen letértek a pályáról és vállalták a népművelő, nyomdaipari dolgozó, Író és szerkesztő nehéz, áldozatos munkáját. Közben a vetítővásznon megjelennek a családtagok, gyerekek képel, s a diákélet képeiből egy csokorra való. A teljesség kedvéért a tanárok vallomására kerül sor. Dvorskynétól megtudjuk, hogy a húszéves fia építészeti technikus, Roskóné a három szép gyermekével és a boldogságával dicsekszik, Szabady János pedig arról ad számot, hogy Nitrán kutatómunkával foglalkozik — Csallóköz földrajzán dolgozik. — Nagyon szívesen találkozunk volt tanulóinkkal — ma már meglett emberekkel — és összehasonlítunk — mondja Janda Iván iskolaigazgató. — Egy kicsit fáj a szívünk a régi pedagógiai gimnázium után. Valahogy más volt hangulatában, melegségében és lelkesedésében .., Érdekes módon akkor nagy volt köztünk a korkülönbség, ma örömmel látom, hogy nem is olyan nagy! (A háború sok embert kitépett az iskola padjaiból, s az első végzősök között akadt — Alig változtál valamit — mondja Molnár János derűsen Dunyuska (balról) arcán most is olyan tiszta és őszinte a jókedv, mint akkor — húsz évvel ezelőtt... „Vajon hogy hívhatják?" - töpreng Janda Iván a húsz év utáni kézfogás közben frontot és hadifogságot járt hallgató is.) Amit hiányolok, a vallomások során elmaradtak a csínytevések felsorolásai. Kosik Józsefné nyomban elfogadja a „kihívást", s máris megelevenedik ajkán az ízes történet: — Földrajzórán történt a tavaszi nagy feleltetések idején. Fülig szerelmes voltam a „majdani" férjembe, így a földrajzot eléggé elhanyagoltam. Az egész osztály tudta rólam, hogy csak Szlovákia földrajzából tudok valamit, s ha más kérdést kapok, menthetetlenül beszedek. Az is köztudott, hogy Szabady tanár úr nagyon alapos és szigorú ember volt. Egyszerre ötünket hívott ki a táblához. Négyen Szlovákiát kapták, én pedig a Szovjetunió éghajlatát. Kuncogott az osztály, de én nem adtam meg magam. Folyamatosan beszélni kezdtem a hatalmas kiterjedésű ország éghajlatáról: északon rettenetes hidegek vannak, délen pedig melegek, suttognak a pálmák, megterem a citrom, narancs ... A tanár úr váratlanul félbeszakított: „Megelégszik egy kettessel?" — kérdezte. „Igen" — dadogtam meglepetten. — „No, ugye, mert én rögtön tudom, hogy ki készül az órára, ki nem" — mondta a tanár úr és bekanyarította a kettest. Az osztályfőnöki óra befejeződött. A somorjai borozóban kiadós vacsora és borozgatás közben folyik tovább a beszélgetés. Aztán felcsendülnek a régi mozgalmi dalok, s az újak is. Most is, akár csak húsz évvel ezelőtt, Domonkos Marika (Fónodné), Mészáros Irma (Dunyuska) és Rutai Anna hangja szárnyal a legszebben és leglelkesebben. Amikor éjfél utánba hajlik az idő, a pedagógus örök nyugtalansága költözik a szívekbe. A holnap és a holnapután kötelességérzete szólítja el az asztaltól az érettségi találkozó résztvevőit a tanyai, falusi és a városi Iskolákba a jövő még igényesebb feladatainak a teljesítésére. LOVICSEK BÉLA Tóthpál Gyula felvételei