A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-10-01 / 39. szám

A szépasszony sokáig nem tudott a férjéről semmit, aztán valaki azt a hírt hozta a faluba, hogy Tildi Jani fogságban van, él, s előbb-utóbb hazajön. Múltak a hetek, hónapok, Jani csak nem jött, és a szépasszony várta, egyre várta. Tildi Jani annak Idején megkérette a faluban Boócz Jolánt. Boóczék zsellérek voltak, de nem álltak rosszul. Mindig tartottak tehenet, egy-két növendék állatot, darabka szőlejük ls volt, a faluföldekből is béreltek néhány parcellát. Elutasították Janit: Jolánkát nem koszosnak teremtette az isten. Akkor Jani megdühödött és nagy hangon kijelentette, hogy a környék legszebb lányát hozza menyecskének. El ís hozta Bözsit egyszál ingben, ruhában, ami éppen rajta volt. Aztán keresetének a nagy részét ráköltötte, öltöztette, mint a babát, hadd törje a rossz Boóczékat. Törte is, mert Jolánkának nemigen akadt egyhamar kérője. Már-már úgy látszott, hogy pártában marad, aztán csak férjhez ment. A csapott vállú Juhász Kall vette feleségül. Röhögte a falu Boóczékat, Jani meg úgy érezte magát, mint akinek hájjal kenegetik a szive táját. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy Jani nagyon féltette a feleségét, mert a férfinép szeme csak megakadt Bözsin, akinek olyan volt a természete, hogy nem fukarkodott a mosollyal, csípős megjegyzéssel. Egy kis rosszindulattal ráfoghatták, hogy eléggé könnyelmű és könnyűvérű teremtés lehet. Jól látta, hallotta és tudta ezt Jani is, nem csoda aztán, ha féltette. Csupa keserűség meg rettegés volt mellette az élete. Mondta is neki nemegyszer: — Bözsi, ha megcsalsz, falu csúfjává teszel, vasvilla hegyre szúrlak és bedoblak a patakba! — Ne csacsiskodj! — nyugtatta őt a szépasszony. — Nem kell nekem rajtad kívül senki a világon. Most itt ül Kocsiséknál, térdén többször is eligazítja a szoknyáját. Olyan a tartása, mint a szobor. Az arca, mint a márvány, a két szeme meg, mint két fényes csillag. Lányos, fiatalos. Aki nem ismeri, el sem hinné, hogy huszonöt éves, s hogy nagy fia van már. Apró hírecskékkel, pletykákkal kezdte a mondókáját, ömlött belőle a szó, mint repedt zsákból a búza. Laci ugyan hallgatta, mi mást is tehetett volna, hiszen ott ült a konyhában, de a szavak értelme, jelentése alig jutott el a tudatáig. Olyan volt ez a szóözön, mint a sebes zápor, ami hirtelen jön és beiszapol mindent. Bözsi hirtelen elkomorodott. — Maguk jól jártak, Margit néni — mondta pityergő hangon — hazasegítetted az isten a fiukat... Én meg csak várom, várom az uramat, de nem jön, talán már nem is él. — Bízni, reménykedni kell, Bözsi. — Bízni, reménykedni — sóhajtott nagyot a szépasszony. — Mi mást is tehetnék? — Lacihoz fordult. — Nem találkozott vele véletlenül odakinn?. — Nem — felelte Laci kurtán. — Mondjon már valamit a fogolyéletről ! — Mit mondjak? — Nehéz volt, ugye? — Nem volt könnyű. — Sokan meghalták, ugye? — Meg... jónéhányan... dehát itthon is elpatkolnak az emberek — mondta Laci kelletlenül. — Maga sosem volt beteg? — Nem. — És aki megbetegedett? — Kórházba vitték. — Mégis, hogy éltek ott, mondjon már valamit!? — Nem volt abban semmi érdekesség, sem rendkívüliség — mormogta Laci majdnem dühösen. — Reggel felkeltünk, megreggeliztünk, munkába mentünk, délben megebédeltünk, délután újra munka, este vacsora, sorakozó, számlálás és alvás. Hetente egyszer fürdés, fertőtlenítés, tiszta alsónemű vételezés, semmi több, ez az egész. — Télen, nyáron? — Igen: télen, nyáron... — Rettenetes lehetett — szörnyülködött a szépasszony. — Ahogy vesszük — mondta Laci vállat vonva. — Itthon is ugyanazt csináljuk... lényegében ... persze azért ez más, egészen más. Nincs szögesdrót ... Bözsi elnézést kért a zavarásért, elköszönt és elment — Ebbe meg mi ütött, hogy idejött? — nézett Margit Istvánra. — Soha nem járt a házunknál. — Eljött érdeklődni, hát aztán -vetett dorgáló pillantást István a feleségére. — Te is elmentél a hatodik faluba is, ha meghallottad, hogy valaki hazajött a fogságból... Szép ez a Bözsi — jegyezte még meg István. — Ritka az ilyen szépasszony! — Nem csúnya — bólogatott Margit. — Nem eteti hiába a száját — mondta Laci csendesen. — Jól felvágták a nyelvét, szentigaz — mondta István. — A szépasszonyok a nyelvükkel is kelletik magukat, az is igaz. Laci lefeküdt. Egész éjjel Bőzsivel álmodott. Távoli tájakon jártak, mintha egymáshoz tartoztak volna. A nagy eső elől petrencébe bújtak. Villámlott, mennydörgött. A szénaillatú petrencében meleg volt, és Bözsinek is jó asszonyszaga volt... Még akkor is az orrában érezte, amikor felébredt. Néhány nap múlva Laci a kocsmába ment cigarettáért. Visszafelé jövet a kiskapuban Bözsi várakozott. Laci határozottan érezte, hogy őt várja. Nem tévedett. Mikor Tildiék háza elé ért, a fiatalasszony beszólította. Pillanatnyi tétovázás után betért. — Csak nem fél tőlem? — kérdezte Bözsi az almaszagú szobában. Félrehúzta a rózsás függönyt, de így sem vetődött be sokkal több fény a tenyér* nyi ablakon. — Nem hát, miért is félne, igaz? — Egyedül van? — Nem egészen. A kisfiam az udvaron játszik, ha ugyan nem szökötl el valamelyik szomszédba... Az apósék a városba mentek valamiféle hagyatéki tárgyalásra. Iszik egy kis pálinkát? — Köszönöm. — Ne legyen már olyan rátarti! -mondta Bözsi. — Jó szilvapálinka ám karácsonytájt főztük. Egészségére! — Méregerős — mondta Laci. -Ez megfojtja a Janit, ha iszik belőle Gondolom, félretettek néhány üveggel — Félre — komolyodott el egy pillanatra a szépasszony. — Gondolja hogy hazajöhet még? — Haza hát. — Nem hiszem... Én már lemond tam róla. — Lemondott? — Le én! Belefáradtam a várako zásba. Négy év hosszú idő. — Hosszú — mondta Laci, s közbei azon törte a fejét, mit akarhat tőle e: a szép fiatalasszony? Mit forgathat i fejében? Nyilván nem azért hívta be hogy megkóstoltassa a pálinkáját. De hát miért? Le akar vele feküdni Valóban könnyűvérű, mint ahogy sut togták róla? Majd elválik. Rágyújtott — Megmondaná végre, hogy miért hí vott be? — Ne türelmetlenkedjen! Vagy siet — Nem. Ráérek. — Akkor meg üljön nyugodtan é igyon. Az ám, igyon! Csak kóstolgatja mint a menyasszony. — Üljek nyugodtan? — Van min ülnie, vagy nincs? — Maga azt hiszi, Bözsike, hog olyan könnyű nyugodtan ülni a mag közelében? — Csak nem a bolhák csípik? —ne vetett fel Bözsi csengőn. — Vagy az kívánja, hogy az ölébe üljek? — Annyival nemigen érem be -mondta Laci. — No, nézd csak! — nyitotta BÖZÍ kerekre a nagy fekete szemét. — Ta Ián bizony azt akarja, hogy bontsa ágyat és vetkőzzek le!? — Nevetet nevetett, majd Laci elé állt és meg pöckölte az orrát. — Nem gondolj! hogy túl sokat akar egyszerre, Kocsi Laci? Laci hirtelen mozdulattal elkapta a asszonyt és szétnyíló két térde köz rántotta. A keményhúsú test megfc szült, mint az acélrugó. Farkasszeme néztek. — Engedjen el! — Veszélyes játék ez, Laci... s ta Ián nincs is sok értelme. — akadozo a szava, enyhén remegett és felgyű az arca. —Folytatjuk-Hnyvek —* Olbracht: Vándorcirkusz Olbracht mindig egzotikus utazásokra hívja olvasóit — a szomszédba. Zárt kis világokba, amelyekből csak néhány lépés választ el, s amelyeket mégsem ismerünk. Ám az általa jól ismert, felejthetetlenül ábrázolt világok, s mindig lebilicselő történet csak ürügy, hogy valami fontosabbról is szóljon. Ebben a kisregényben az első világháború előtti falusi vándorkomédiások életét tárja fel előttünk, de a szép és fordulatos mese keretében ábrázolt viszontagságos életforma itt is csak ürügy, hogy egy még izgalmasabb világba vezessen. Heinrich Mann: Ronda tanár úr Heinrich Mannt számos regényében foglalkoztatta az állam és az alárendeltek viszonya. A Ronda tanár úr filmváltozata, a Kék angyal révén vált világhírűvé, Marlene Dietrichhel a címszerepben. Ronda tanár úr nem csupán a tanárzsarnok torzképe, hanem egyben a Vilmos kori Németországé is. Kitűnő rejtett szatíra, ahol iskola és élet minduntalan egymásba játszik. Kosztolányi Dezső ízes, már klasszikusnak számító fordítását új köntösben, Kass János illusztrációival adjuk közre. Jifi Sotola: Jézustársaság 1620: a cseh történelem legtragikusabb éve. A fehérhegyi csata után Csehország elveszti önállóságát, a Habsburgok koronatartományává süllyed. Az ellenreformációnak ezt a legsötétebb korszakát az újjáébredés korában a cseh írók és történészek a nemzeti öntudat erősítésére úgy ábrázolták, mint a cse nép hősi és töretlen ellenállásának korszakát, amelyből mindig erőt meríthe A magyar olvasók is igy ismerték meg ezt a korszakot például Jirásek regi nyeiből. A mai írók azonban, minthogy a történelemnek ilyen célzatos szép tésére többé semmi szükség, szertefoszlatták az így született nemzeti illúzióka s szigorúan a történelmi tényekre támaszkodva, szépítés, önámítás nélkül né: nek szembe múltjukkal. Ennek a nálunk sem ismeretlen törekvésnek jegyébe írta meg a kitűnő cseh költő regényét, amellyel a XVII. század második felét vezeti olvasóját. R. F. Scott: A Déli-sarkvidéken Scott kapitány c. könyvében első nagyszabású kutatójáról számol be, ami lyet 1901 és 1904 között vezetett a Déli-sarkvidékre. Discovery nevű hajójáv. áttört az Antarktiszt körülvevő jégövezeten, végighajózta a Déli-Victoria-fö: partjait, s a Nagy Jégfalat követve, egészen az Edward király-földig jutott kelet felé. Jégbe fagyott hajójával két telet töltött a Victoria-föld egyik öbh ben, a rövid antarktiszi nyarak idején pedig munkatársaival együtt szám szánexpedíción vett részt, hogy kikutassa a partvidéket és minél beljebb hi toljon a szárazföld jéggel és hóval borított, addig ismeretlen belsejébe, 1904-b< az expedíció gazdag tudományos eredményekkel tért haza Angliába. Dékány András: Csempészek, hősök, kikötők Dékánv András már életében újabb Ifjúsági irodalmunk klasszikusának sz mított. Mindazok, akik szeretik a kalandos, szép históriákat és elálmodozni a messzi tengerek kékségén, bátor hajósok hőstettein, szívesen olvasták érd kes, fordulatos könyveit. Különösen népszerű volt — és népszerű ma is Daniló-sorozata. A bölcs és vidám, a bátor s mégis megfontolt Turkovich D niló kapitánynak, no meg jókedvű cimboráinak nagyszerű kalandjai fellelkes tettek minden olvasót, fiatalt és felnőttet egyaránt. E sorozatnak harmadi izgalmas kalandja jelenik most meg új kiadásban, bizonyára hasonló slke aratva, mint első alkalommal, 1 A