A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-10-01 / 39. szám

— Szóval nagyon okos dolog volt hozzámennem feleségül. Mindenki udja, hogy egy jogásszal nem érdemes ujjat húzni. Sót kérlek, már az s előfordult, hogy a földszintig lefolyt tőlünk a víz, de Elemér csak lmondta zord hangon a paragrafusokat és azóta mindenki kerüli . vele való vitát. — Nézd drágám, jól jártál — szólal meg udvariasan az orvosfeleség - de azért lásd be, hogy az orvos viszont az állandó biztonságot, az letet jelenti a házban. Nekem nem kell sorban állni semmiért, ház,oz jönnek a dolgok. Tőlünk nem félnek! — jegyzi meg nyomatékkal, - és ugye Pistikémnek helyben van a segítség, a jó orvos apuci... Ugondolkodva forgatja kezében poharát. Szeme kissé összeszűkül, liközben megvetőleg megjegyzi: — Te, ezek nem tartják valami tiszin a poharakat. De aztán megadással felhajtja a konyakját. — Még alami bacilusokat szedek itt össze. Igaz majd megnézetem a torom Jenővel — és jelentőségteljes mozdulattal nyúl a nyakához, vagy ikább megigazítja a gyönyörű nyakékét. A költő felesége csak félfüllel hallgatja őket. Azon ügyeskedik, hogy szrevétlen felhajtsa kopott szvettere ujját. Aztán magában gyors száíítást végez. A limonádé biztosan egyötven, így még ötven fillér boravalót is adhat, mert már úgyis csak egy liter tejet vesz. Megnyugzik. Kis idő múlva újra idegesen figyel jobbra-balra. Minden ismeős kávéházba benézett, hátha felbukkan élete párja, s annyi szódaviet megivott, hogy majd megpukkadt tőle, de ha itt sincs a málna hiábavaló volt. Egyetlen helyre nem nézett be, a temetőbe, pedig íhet, hogy ott sétálgat az ő egyetlenje és rímbe szedi a fejfák szöegeit, jambusokat.vagy miket csinálva belőlük. — Na és te? Te nem mondsz semmit a férjedről — kérdi alig lep•zett gúnnyal a hirtelenszőke jogászfeleség. — Ö, mi boldogok vagyunk! — Na ne mondd — töri meg a pillanatnyi zavart csendet az orvos•leség, — hiszen ha igaz a szóbeszéd, vagyis az, hogy akármikor po>nvág, akkor,., — <5, ti ezt nem érthetitek. Azokat nem ő adja. Az a sors keze! sors keze vágott szájon tegnapelőtt is. Ha ismernétek az irodalmat, tkor tudnátok, mert meg is írta már egyszer, a Lecsapott a sors keze mű triójában. — Miben? — fülel az orvosfeleség. — Talán trilógiában? — Mindegy az. Megírta na! — zárja le a költőfeleség. Ügy érzi, ensk a két büszke és butuska asszonynak jobban meg kell magyarázta a dolgokat. — Szóval, hogy megértsétek, például a húslevest sem ő, hanem szent ihlet öntötte a fejemre. Igaz, kicsit várhatott volna, mert még ég meleg volt, de akkor hirtelen Keresztelő Szent Jánosnak érezte agát s hogy engem megtalált, illetve megtért báránykájának vélt, ilyenképpen megkeresztelve üdvözölt vala ... — Sok pénzt keres? Segít otthon? — Nem, a múzsáját keresi. — És veled még miket csinál? — ó — pirul el a költőfeleség — belém szerelmes! Az orvos neje és a jogászfeleség majd az asztal alá esnek. — Hát idefigyeljetek. Ugye a lábam kissé eres... „Te jó ég, ezt a vakságot — gondolja az orvosfeleség — hiszen •ótkötélvastagságú erek szelik keresztül-kasul a lábát, s méghogy ssé... " A költőfeleség zavartalanul folytatja: — Szóval, ha esténként a lábaimon felejti a szemét, így beszél >zzájuk: özsuhanású üde fűzfavesszők, tarka indaágak. ó drága Iáik, röpítsetek vörös pegazusként, fel az indaúton, fel, fel, felfelé... ztán még olyanokat is mond, hogy pelyhes, bolyhos madárszáj, ftyke plmpós pimpike ... — „Madárszájú micsoda — hiszen olyan bajsza van, mint Fidel istrónak — gondolja a jogászfeleség. — Ha legalább hidrogénezné." észrevétlen megsimítja hidrogénezett hetyke szőke kis bajszát, nelyet valóban alig látni. De nem ad tanácsot, egyre jobban dühíti költőfeleség fölényes, átszellemült arca. — Nem mondanád meg, hogy mikor mesél neked ilyeneket, mert Int magad is említetted, alig jár haza? — szögezi mellének a kéríst az orvosfeleség. — Gerzson mindig hazajön, amikor a szíve megszólal, s milyen önyörűket mond: Megjöttem hát én, a jóság, holdsugárkám hívádra, rívásodra om is, de ... De? — Akkor így rázzsal etess, Igaz, én már olyankor ágyban vagyok, néha alköltöget: Sárga őszirózsám, tüzes sárkánycsóvám, lángfröccsel itass, ébredj, lelkem, ébredj, megjött alka férjed ... Ehetném, ihatnám, alhatnám tevéled ?! Aztán hirtelen talpraugrik a költőfeleség. — Mennem kell már, ő tudom vár, drága sors kezével, így aligha el... És elsiet. A két asszony leesett állal bámul utána ... — Tűzzel... — így a jogászfeleség és vörösen tüzel az arca. — Lánggal... — és az orvosfeleség levegő után kapkodva elfehéiik< — Költögeti, most képzeld, költögeti... — Aztán egyszerre megón suttogják: — A költő a legjobb férj! — és mélységes irigységgel bámulják költőfeleség üres helyét, T. KASZA IDA Z. Mináéová felvétele Leonyid Martinov Szabadság Tudom jól, mi a szabadság a halandónak, hogy nagy teherként hordja vállán, hogy az a legemberibb ember-érzés. S tudjátok-e, mit jelent e szép szó? Azt, hogy felelősek vagyunk mindenünkért! Bizony mindenért felelek e földön — sóhajért, búért, bukás könnyekért, babonáért, kétkedésért s hitért. És mindig így kell gondolkodnom, mert rég kitörtem már a kalitkából, kék vizek fölött vígan szállok.— Segítenem kell minden tárgynak, lénynek: ök is nyerjék el a szabadságot! Azt hiszed, könnyű az ábrándot elérni? Nemcsak az emberről beszélek, nem azokról akik támaszt kérnek, s elhordanák a sziklát, bércet, megzaboláznák a habos folyót, nemcsak az emberről beszélek: a hegyláncok is epekednek, zajt hívnak néma csúcsaikra, a folyó híd-nyakékre vágyik, és gyors hajókért kiált sírva. Sivatag sziszeg: tenger zúg alatta, karnyújtásnyira lent a mélyben! ím, elszomorítja a Szaharát is, hogy strandokat rejt homok-börtönében. Számoljunk le e csúf pokollal! ugyanakkor közel, nem is messze óceán ostromol, tép omló partot, s virágzó zöld szigetek súgnak össze, másfajta erők zord dühétől félnek, mely mindet szétverheti mindörökre. Mi a szándéka e hatalmaknak? Füstöt érzek és tűzvészt, kormot, égett emberbőr bűze zaklat. Csak azzal osztom meg a szabadságom, ki megvédi a szigetet a robbanástól, szökőártól a földrészeket, s a halál ellen vívni bátor. Harcba indulok minden jó emberrel levegőért, vízért, eleven világért, s minden élőnek csak azt kívánom: tudjon igazán küzdeni a szabadságért! Veres János fordítása K^tí 15