A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-10-01 / 39. szám

A kiállítás leghűségesebb látogatói a fiatalok voltak tgy már nem veszélyes. ÉS TERMÉSZET kereső munkáját. Az egyik a szovjet kiállítás, a másik a nyugatnémet. A két Ipari nagyhatalom között természetesen óriási a területi különbség. A bányákkal és gyárakkal zsúfolt Ruhr-vidéket nem lehet összemérni Szibéria beláthatatlan szűztajgáival, mégis ez a két kiállítás tükrözi legpontosabban azt, amit az ember elmulasztott és amit még megtehet a természet és önmaga védelmére. Mert ez már jelmondat s talán valamennyi közt a legigazabb: a természet védelme — önmagunk védelme. Lépjük át előbb a nyugatnémet pavilon küszöbét s egy percig hallgassuk azt a különös, nyugtalanító „kísérőzenét", amely a rejtett hangszórókból árad, ezt a lombsusogásból és távoli féksivításokból, madárfüttyből és gépmorajból kevert szimfóniát, azután vessünk egy pillantást azokra az óriási fényképekre, amelyek-a civilizáció elől visszavonuló természet siralmas vereségét ábrázolják. Csataképek ezek a fotók a természet és a hulladék tragikus küzdelméről. Részlet egy erdőből, amelynek aljnö-Egzotikus vízimadarak a kiállítás mesterséges tavában vényzetét már elpusztították a konzervdobozok és a műanyag zacskók. A természetjáró embernek ez a szomorú hagyatéka gyilkosabb minden élősdinél. Egy tavacskát látni, egy haldokló természetes víztükröt, néhány szál tört nádbuzogányt s egy riadt vadkacsát. E foltocska fölé az autóroncsok hegye tornyosul, az állóképben a szemét mozgását érzékeljük. A láva ömlik így lefelé a tűzhányók oldalán, de a láva forró, ez a gyilkos acélfolyam hidegen hömpölyög előre. A lesújtó képsor végén egy átvilágított színes kép a reménységet csillantja föl: őszi hegyek közt a Rajna küszik s egy tölgy alatt nyugodalmas tartásban áll a vadász. Szibéria eleven emlékeimet varázsolta elő, életem legnagyobb élményét. Egy perc alatt otthon éreztem magam a fenyvesek és nyíresek üde borongásában, mintha ismét a Bajkál-tó felé haladnék, s hallanám az Angara mély, emberhangú dörmögését. A szovjet vadászok e beláthatatlan őserdő gazdái, elénk terítik a tajga teljes állatvilágát, ami már önmagában is félelmetesen szép vállalkozás. A farkasok és medvék üvegszemében, a bölények mozdulatlanságában, az agancsok hatalmas terpesztésében egy biztató üzenet rejlik: van a világnak egy földrész nagyságú területe, ahol hétmérföldes léptekkel halad előre a hódító ipar, de a természet ősi rendjének fennmaradását az ember mindenképpen biztosítja. Irkutszktól alig másfél órára fekszik a Bajkál kapuja, a folyókon vízi erőművek épülnek, az ipar mélyen behatolt a2 őstermészetbe, de a táj értékeit éppen ott, Szibéria ipartelepítésének egyik gócpontjában védi a legkeményebben a törvény. Miért? ... Mert ott terül el az erdőknek, vizeknek s a bennük élő állatfajoknak, növénycsaládoknak az a páratlan teljessége, amelyet nem szabad megbontani, mert soha többé nem lehet helyreállítani. A felismerés újra közelebb visz bennünket a kiállítás átható erejű sugalmazásának megértéséhez, arra ösztönzi a többször ls visszatérő látogatót, hogy szemügyre vegye a kíváncsi közönség magatartását, iparkodjék megfejteni a mozdulatlan bámészkodók lelkiállapotát, azt a rejtélyes hatást, amelyet a sohasem látott látnivalók keltenek. Kétségtelen, hogy a kiállításban van valami vásári mozgalmasság, sokan egyébnek se tartják, mint a hagyományos mezőgazdasági kiállítás egyik vetületének, egy állatkert és egy múzeum furcsa keverékének, ahol a kitömött bölény az élő tigrisre mered, mintha támadását várná. A sörösbódék és halászcsárdák ls ezt a vásári hangulatot szolgálják, de hát ezek elengedhetetlen kellékei a tízezres tömegek összecsődülésének. A kiállítás hatását nem ott lehet lemérni, ahol az elfáradt ember páros debrecenit eszik és a borkóstoló sátrakat látogatja. Hát akkor hol? Például egy egészen kis léptékű pavilonban, amelyet a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat rendezett be s amely egyszerű gyakorlati útmutatással szolgál arra, hogyan lehet a természet miniatűrjeit becsempészni az emberi lakásba. Ebben a kis kiállító helyiségben — alig nagyobb, mint egy mai lakás — hosszú, sűrű sorokban vándorolnak a látogatók, pedig a látnivaló szerény, Ismerős és meghitt. Gondosan tenyésztett szobanövények tenyérnyi őserdei, apró akváriumokban úszkáló, ékkő színekben villogó díszhalak, kedves díszmadarak segítenek kielégíteni azt a szomjúságot, amely a nagy természet kincseinek láttán keletkezik a városlakó emberben. Érdemes ebben a lassan előre haladó, sodródó s meg-megálló tömegben a gyerekeket megfigyelni. Ezek a nyolc-tízévesek odakinn koruk féktelen vérmérsékletének megfelelő módon viselkednek, alig lehet őket elrángatni a játékos kisoroszlán ketrecétől, itt egyszerre megcsöndesednek, kerek szemük rátapad a kis üvegládlkára, amelynek kristály vizében egy maláji harci hal lengeti lila uszonyait. Van-e hát ebben a világkiállításban olyasféle vonzó erő, amely a tarka egzotikus látvány fölé kerekedik s megérteti a látogatóval a kiállítás rendezőinek szép szándékát: áthidalni, azt a szakadékot, amely főképpen a városlakó ember és a természet között húzódik? Meggyőződésem, hogy a kiállítás ezt a törekvést sikerrel valósítja meg. Az egzotikum a puszta kíváncsiságot elégíti kl, a trófeák ritka teljessége a szakember büszkeségét, a lovasbemutatók e sportág rajongó híveit, de a látogatók nagy többsége nem vadász, nem lovas, nem ebtenyésztő, a látogatók zöme a huszadik századbeli ember, akinek megszakadtak vagy éppen lazulóban vannak a kapcsolatai a természettel. Nem csupán attrakció tehát a vadászati világkiállítás, bár az attrakció rangját mindenképpen tartja — s nem is akármilyen színvonalon. Erről a hivatalos nyilatkozatok s a vendégkönyvek bizalmas vallomásai egyaránt tanúskodnak. Valami mást, megrendítő közlést és beavatást nyújt a látogatók százezrei számára, gondosan megszerkesztett s majdnem azt írom: gyöngéd eligazítást azon az úton, amely a természettől elkóborolt embert életének ősi közegéhez visszavezeti. És ez az útmutatás a tizenkettedik órában következett be. A városi ember ösztönszerűen érzi, hogy pihenése, megnyugvása és megújhodása egyetlen úton érhető el, a természettel való kapcsolat újrateremtésében. Ezért özönlik a mai ember minden lehetséges időben a vizek partjára, az erdőbe, ezért keresi mohón és gyakran elszomorító gátlástalansággal ezt a régi kapcsolatot. De nem ismeri a természetet, nem tudja, mit ér az erdő, a vadvirágos rét, nem tud mit kezdeni a védtelen természettel, barbár hódító módján viselkedik tehát ősi otthonában és menedékében. Ha néhány ezer — vagy tízezer? — ember ezzel a felismeréssel, ezzel a megdöbbenéssel tér meg a vadászati világkiállításról, akkor nagy szolgálatot tettünk az emberiségnek. B. G. Székely Tamás felvételei