A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)
1971-09-10 / 36. szám
egállított egy nagyon magabiztos, de jóindu-I 111 I lat " ör e 8ú r - Addig csavargatta a kabátom • I'll középső gombját, míg az leszakadt, közben llll kedvesen mosolygott abban a tudatban, U^J hogy ő mennyire békeszerető s e tekintetben engem jócskán lepipál. — Csodálkozom — rázogatta ezüstösen ősz fejét —, csodálkozom, hogy éppen magának részt kellett vennie a terezíni Kiserődben valami olyasmin, amit úgy hittak, hogy „a Kiserődben háborús bűntetteket elkövetett személyek ügyének kivizsgálása". — Hogyhogy? — Remélem, hogy legalább nem azonosította magát a kormánybizottság, a főügyészség és a szövetségi belügyminisztérium képviselőinek véleményével. — Miért kellene más véleményen lennem? — Végtére is már nincsenek nácik! A nyugatnémet igazságszolgáltatás már régen hosszú szabadságvesztésre ítélte őket. Fasiszták egyszerűen nincsenek. — Üjnácik sem, öregúr? — Ez is csak olyan ijesztgetésre méltó, hiszékeny lelkek számára. Na jó, van egypár forrófejű fickó, azt megengedem. .Ezután nyilván az következett volna, hogy antikommunisták sincsenek. Talán megengedte volna, hogy valamiféle antiszovjetizmus létezik, de nyilván nem szívesen. Mint már mondtam, igen békeszerető öregúr volt. Azt mondja, nézzük el egymásnak, hogy ki kicsoda. Évtizedeken át gyűlöletben élni, hát azt sem lehet. Figyelmesen hallgattam. Egyre jobban tűzbe jött. — Vegyük csak a határokat, őrtornyok, aknamezők, rendőrkutyák meg ilyesmik. Legfőbb ideje lenne, hogy végre már eltűnjenek a határok. Vagy vegyük a hadsereg kérdését. Minek nekünk hadsereg? Hisz megvéd minket a Nagy Vörös Hadsereg! Készakarva írtam csupa nagybetűvel. Olyan nyomatékosan — és nem akarom meggyanúsítani, de alighanem kárörömmel — mondta. Az öregúron látszott, hogy „jobb időket" élt meg. Érdekelt, hogy mi volt azelőtt. Csehország német megszállása idején kávéboltja volt, később nagykereskedése, igen jó kapcsolatai voltak a hamburgi importőrrel. Azok közé tartozott, akiknek Hitler alatt is jól ment. — ... és ahhoz mit szól, hogy tizenkétmillió ember pusztult el a koncentrációs táborokban? Vállat vont. — A kereskedők ügyesek voltak, hogy ki tudtak jönni az új rendszerrel. Mert hisz hol lenne a világ kereskedelem nélkül? És boldogok, persze a haláluk után, a lelki szegények, akik szembeszálltak a nemzeti szocializmussal... De ezt talán maga mint kommunista előtt nem kellene mondanom ... — Én azt hiszem, hogy ezt egyetlen olyan ember előtt sem kellene mondania, aki megjárta a koncentrációs táborok poklát! — Végtére is az a tizenkétmllliós szám bizonyítást nyert valaha? — Az üzleti könyvekben biztosan nem — mondtam mereven. Mindketten közeledünk lassan ugyanahhoz a célhoz. Nincs már messze a kibontakozás. Ügy olvasunk egymás gondolataiban, mint a nyitott könyvben. — És mi- értelme van még mindig üldözni a háborús bűnösöket, most, amikor végre konszolidálódunk? — teszi fel szinte szónokias hangsúllyal a kérdést. — A háborús bűnösöket mindig üldözni kell. Nemcsak most, hanem a jövőben is. És nemcsak nálunk, hanem mindenütt. A világ minden becsületes emberének jövője miatt. — Nincsenek olyan náci bűnösök, akik ne nyerték volna el büntetésüket! — köti az ebet a karóhoz. — Dehogyisnem. Csak most másként hívják őket. Újfasisztáknak, revansisztáknak, bőrgallérosoknak, zöldsapkásoknak. Mert hát minden imperialista állam kitalál valami tetszetős elnevezést hivatásos bérgyilkosai számára. De hát térjünk vissza a Theresienstadt néven hírhedtté lett Terezínhez. Meg ahhoz az, ön szerint, lényegtelen aprósághoz, hogy még mindig vannak felelősségre nem vont háborús bűnösök. Tudja, mit jelentett az, hogy Sonderbehandlung? Vállat vont. — Nem. De nekem ezt a szót nem ls kellett Ismernem. Aki lojális volt... — Nem, magának valóban nem kellett ismernie. De hogy tudja, a Sonderbehandlung bírósági ítélet nélkül végrehajtott kivégzés volt. A nácik által „törvényesített" bűntény. A terezíni Kiserőd ugyanis a közönséges börtönök közé tartozott. Jog szerint, uram, egy, a maga a protektorátusi helytartó, Heydrich által 1939. szeptember 20-án jóváhagyott náci törvényes rendelkezés szerint az ilyen börtönökben nem volt szabad halálos ítéleteket végrehajtani. Azokat a foglyokat, akik vétettek a börtön rendje ellen, meg lehetett róni, súlyosabb vétség esetén meg lehetett vonni tőlük a kedvezményeket, azonkívül háromnapos sötétzárkával lehetett büntetni őket, különösen súlyos esetekben három napig nem kaptak enni. Nem hiába hívták „úri börtönnek" a terezíni tábort, ugye, apóka? — Nem tudom megítélni. Én ugyanis semmiféle börtönben... — Értem, mindig jól tudott helyezkedni... Egyáltalán nem bosszant az öregúrral folytatott furcsa párbeszéd. Inkább az izgat, hogy hasonló párbeszédre nemegyszer sor kerül még ma is szülők és gyermekeik között, akik szabadon és biztonságban, mondhatnók, jólétben nőttek föl, s akik nem tudatosítják, hogy mit kellett ezért a nyugodt életért szenvedniök a koncentrációs táborokban vagy a háború poklában apáiknak és sokszor anyáiknak is. Már amennyiben ezek az apák és anyák egyáltalán élnek. S amennyiben élnek, a koncentrációs táborok egykori foglyai inkább hallgatnak, mert emlékeikkel nem akarják elhomályosítani a jelen fényes Napját — És maga azt hiszi — folytatja az öregúr — hogy még mindig élnek szabadon háborús bűnösök akik nem nyerték el a büntetésüket? Megmondtam neki, hogy őszintén hiszem, sől nemcsak hiszem, hanem hála a terezíni találkozásnak, biztosan tudom is. — Itt van például Anton Malloth, született 1912-ben Innsbruckban. Mészárosnak tanult, aztán Terezínben folytatta a „szakmát", ö például foglyokal dobált le a terezíni várfalakról s aztán odalenn botokkal agyonverte őket. -- Hihetetlen! — Vagy Malloth, Mende és Storch fegyőrök — mind a három még bujkál — lefektették, fejjel egymásnak a foglyokat a börtön udvarán és teherautóval végiggázoltak rajtuk. Igaz, hogy Mallothot — és más főbűnösöket — távollétükben halálra ítéltük Litoméficében. Az is igaz, hogy erről az ítéletről tudtak az igazságügyi hatóságok az olaszországi (déltiroli) Meranban, ahol húsz évig bujkált. És mit tettek? 1965-ben megvonták tőle az olaszországi tartózkodási engedélyt. Az öregúr csodálkozik. Egész magánkívül van. — De mesélhetnék Herbert Mendéről vagy a szörnyeteg Albin Storchról, tizennyolc olyan gyilkosról, akik közül legalább tizenöt büntetlenül szabadlábon él. És egyáltalán Terezínről, amit a háború alatt legkevesebb 35 000 fogoly járt meg, s akik közül kétezerötszázat kegyetlenül meggyilkoltak ... Ezek a számok nem pontosak, nem úgy, mint az ön üzleti könyveiben, öregúr. A nácik ideszállítottak több száz embert s százakat még aznap agyonlőttek vagy másmódon halálra kínoztak. Ilyen esetekben nem vezettek nyilvántartást... Mesélhetnék ai erődről, ahol kegyetlenkedett és ölt mindenki, akinek a legkisebb végrehajtó hatalom is volt a kezében, ahol emberek „önkéntesen" tették a dróthorgol a nyakukra s a fiú kénytelen volt megkövezni a2 apját, ahol emberek parancsszóra a vonat alá vagy a bánya aknájába vetették magukat, ezt maga nerr értené meg, tisztelt uram ... — Dehát mégis ... Elég lett, volna kérni a Német Szövetségi Köztársaságtól ezeknek a bűnösöknek s kiadatását — Hát persze! — keserűen nevetnem kell. — Ével folyamán tizenhat emlékiratot küldtünk nekik. A. bonni kormány nem foglalkozott velük, noha ai ottani kormányban is vannak ma már erők, amelyek követelik az emberi igazságszolgáltatást. Csakhogy a Német Szövetségi Köztársaságban tudomásunk szerint az általunk felsorolt háborús bűnösöli közül egyetlenegyet sem állítottak bíróság elé. Egyeseket talán igen, de velünk nem közölték hivatalosan a bírósági eljárás eredményét. — És az ENSZ? — Nyugat-Németország, vagyis az NSZK, mindeddig hiába igyekszik, hogy felvegyék az Egyesül Nemzetek Szervezetének tagállamai közé. Egyszei ez biztosan megtörténik, de előbb teljesítenie kell i felvétel egyik alapfeltételét: meg kell büntetnif a háborús bűnösöket. Az öregúrnak tátva maradt a szája a csodálkozás tói. Sok-sok dolgot nem ismert ez a barátságo: öregúr. Vagy talán nem akart ismerni. K. FABIAT Egy többszörös gyilkos, aki még mindig szabadlábon él: Anton Malloth
