A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-10 / 36. szám

% /0 Vif/Ms Ia „tudományosabban" viselkedtem volna, akkor bizonyéra meghallgatom a dzsajpuri jövendőmondó jóslatát és jó tanácsait. S tudtam volna, hogy a sors könyvében meg van írva: a hinduk szent városában harcba kell szállnom a gonosszal, jobban mondva Durgával, akit Kálinak is hívnak, a sötétség és a gonoszság rossz istenasszonyával. Talán multam volna a jós szavaiból és legalább felkészülök a küzdelemre. Benáresze minden indiai utazónak vagy turistának el kell látogatnia. Az európainak, shát „hitetlennek" azért, hogy lássa, az indiainak, tehát „hívőnek", hogy meglrödjék a szent Gangesz folyóban és megszabaduljon minden bűntől, tiszitalanságtól. A buddhisták is felkeresik a várost, hogy a közeli Sarnáthban iróják tiszteletüket azon a helyen, ahol Guatama Buddha első öt tanítányának hirdetni kezdte, hogyan világosodott meg elméje s milyen köetkeztetéseket kell ebből levonni, elmondva nekik, mit kell tenni, hoyan kell élni, hogy az ember elérje az örök boldogságot, a nirvánát. (Abban szerencsében volt részem, hogy saját szememmel láthattam a dalai lámát, ki éppen zarándokúton volt azon a helyen, ahol a buddhizmus mint vallás ialakult.) Benáreszba tehát ellátogat mindenki; a katolikus pap is mondhat misét az ttani katolikus templomban. A muzulmán pedig bemehet a gyönyörű mecsete, hogy Allahhoz imádkozzék. Mindenki megtalálja, amit keres, Benáreszban. De ha nem keresi is, megilálja a riksákat. Igaz, nem olyanokat, amiket izzadt kulik húznak, hanem •icikli-íormájúakat: a kuli a pedált tapossa szorgalmasan. Ahogy más világárosokban a gépkocsik motorja okoz fülsértő zajt, dübörgést, itt a riksák ran belőlük vagy ötezer) állandó csengetésétől majd hogy meg nem süketül z ember. Ott vannak mindenütt, és nincs előlük menekvés. Benáreszban (a kis urópai negyeden kívül, ahol két hotel, néhány bank és egy utazási iroda áll) gyébként sincs menekvés a hihetetlen emberi nyüzsgés elől, amiben van vaimi ünnepélyes, de ugyanakkor valami egészen közönséges is. Ebbe a félmilós városba naponta 25 ezer zarándok érkezik, hogy elvégezzék a rituális tisz-Ukodást és elhelyezzék áldozataikat a templomokban. Sokan azért jönnek, ogy itt haljanak meg, mert hitük szerint, aki itt hal meg. annak halála után rök békességben lesz része, lelke nem fog többé más élőlénybe vándorolni, fgyhogy ha az ember ebben a nyüzsgésben valami testbe botlik, nem tudhatja, ogy alszik, vagy haldoklik, vagy már meghalt. Mivel a hinduk hiszik, hogy a halál után a lélek távozik, hogy más élőlénye vándoroljon át, s a test mint csak anyag marad vissza, a halotti tiszteletből em csinálnak nagy ügyet. A fontos az, hogy a halottat az előírt szertartások íellett és megfelelő halotti menetben kivigyék a Gangesz ghatjára (lépcsőjére), tt máglyán elégessék és a hamvakat beszórják a folyó szent vizébe. (Egy koríányrendelet értelmében — mivel a nagy melegben a hulla gyorsan oszlásnak idul — a halál beálltától számított hat órán belül el kell takarítani a holtistet.) A holttestet egyébként „dead body"-nak hívják, s ezt a két angol szót linden gyerek ismeri. Előfordult velem, hogy kihajtattam a hotel személykocsiján. A sofőr, ha haitti menettel találkozott, semmi érdeklődést sem mutatott, legfeljebb a foga özött megjegyezte: „dead body", de amikor az úttesten egy elütött kutya feüdt, megállt, kiszállt a kocsiból, s hosszasan elmagyaráztatta magának, hoyan történt az eset és hogy micsoda istentelen, csibész sofőr volt az, aki eltötte a kutyát. Hatalmas tömeg verődött össze, de a „dead body"-t vivő halotti lenet senkit sem érdekelt. A Gangesz lépcsőin nemcsak a holttestek elégetését végzik, de itt játszódik le szertartásos fürdés utánozhatatlan színjátéka is. Napkeltekor a zarándokok üküket talán megtisztítják, de a testüket aligha. A víz szörnyen piszkos, ami zonban csöppet sem zavarja a derék hindukat: nemcsak megmosdanak bene, de a szájukat is szertartásosan kiöblítik vele, sőt sokan még isznak is be-51e. A Gangesz vizében el lehet heverni jóga pózban és meditálni vagy egy icsivel odébb fehérneműt mosni. A parton nagy gyékény-napernyő alatt ott 1 a hindu biblia," a Bhagavagdita „tudósa" és hallgatóinak a szent könyvben ;írt igazságokat magyarázza. Másutt minipagoda-szerű tető alatt „szent emerek" ülnek, mezítelenül, hamuval meghintve, kötéllel az ágyékuk körül, és legfelelő adag kábítószer hatása alatt vagy meditálnak, vagy hallgatóik előtt ejtik; ki eszméiket. Ha aztán az ilyen „szent ember" európai vagy amerikai (s legtöbbször hippy), akkor ez már visszataszító. De hippykből van itt elég. Beáreszből a legtöbben gyalog zarándokolnak Nepál fővárosába, Katmanduba, hol aztán átadják magukat az elmélyülésnek, meditációnak. Az indusok szívesen fogadják őket és azt mondják, hogy ezek előző életükben nyilván maguk is hinduk voltak, most ugyan Európában vagy Amerikában születtek, de valami vonzza vissza őket Indiába. Benáreszben az ún. Aranytemplom mellett érdemes megnézni Durga-Káli szentélyét is. A Majmok Templomának is hívják. Majom van itt mindenütt. Indiában egyébként is lépten-nyomon jócskán lehet találkozni velük. Van belőlük rengeteg benn a szentélyben, meg a külső templomban is. Hát ennek a templomnak a megtekintésekor kezdődött Káli istennő bosszúja (a jós biztosan tudott róla). Éppen az istennőről elmélkedtem s kezdtem a körülöttem álló európaiaknak mesélni, hogy Káli istennő tisztelői köréből került l^i valaha a tágok vagy a fojtogatók szektája, akik állítólag az istennő parancsára utasokat fojtottak meg, kirabolták őket, majd a holttesteket áldozatként felajánlották a rettenetes Kálinak. Egyébként ezt a szervezetet már a múlt század harmincas éveiben felszámolták, amikor is a szektának 3000 tagját elfogták, vezérükkel Ami Ariival együtt. Mesélem, hogy éppen tegnap egy fanatizált szerzetes Agrában istennőjének áldozott egy tizenötéves fiút (újsághír), amikor az egyik majom jó mélyen beleharap a lábikrámba. Ezzel kezdődött számomra a kellemetlenségek sorozata s a bosszú láncolata, amivel a kegyetlen Káli istennő meglepeti. Ó, bárcsak hallgattam volna a dzsajpuri jósra. DARIA KAVKA