A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-02-05 / 4. (5.!) szám

GÁDOR B£LA nf^PWMP" 9l 8 1

kswsSRMSRÍ Bírja a hideget BH nun . j j;«,^ Kontáné a szomszédomban lakik, és bírja a hideget. Fázós embernek borzasztó egy ilyen szomszéd télen, aki olyan nagyon, feltűnően bírja a hideget. Megjegyzem, ez a Kontáné különben derék asszony. Tavasszal, ősszel és nyáron egész jól megférek vele. Ilyenkor szelíd, halk és öreg. Egyedül él a kuckójában, névtelenül, és nagy havakról, jégvirágokról álmodik. De ha közeledik a tél, Kontáné elviselhetetlen lesz. Hirtelen megélénkül és kivirágzik. Színes lesz és csapongó, mint egy pille, amely most bújt ki a bábjából. Meg is nő ilyenkor és meg is fiatalodik, istenuccsel Úgy december eleje táján, amikor én már kivettem a télikabátomat a naftalinból, és fázósan összehúzódzkodva lopakodom le a lépcsőn, Kontáné kartonruhában szalad át zsemléért, és fitymálva rikkant rám: — Csak nem fázik, szomszéd úr? Hol van még a téli Majd ha jönnek azok a jó húszfokos, csontkemény hidegek, meg a méteres hói Az igenl Az idei tél elég rosszul kezdődött Kontánénak. Mór a karácsony is elmúlt, de se jég, se hó, még egy valamirevaló északi szél sem fújt. El is volt keseredve a szomszédasszony, olyan csendes lett, mint májusban. Csak néha volt egy kis öröme, ha engem megpillantott veres orrommal, mert én persze, akkor is fáztam. Na, de megjöttek a hidegek, nemhiába imádkozott Kontáné a rádiónál. Amikor már mínusz négy-öt fok volt reggel, Kontáné sokkal vidámabban fickándozott a gangon. — Már ez is hideg? — kacagott gúnyosan a szemem közé. — Éppen most vetettem le a kötött kabátomat, mert olyan melegem van ... Majd, ha tizenöt fok lesz meg húsz, és a verebek kővé fagyva esnek le a fáról... Aztán megjött a fagyhullám, éjszaka tizennégy-tizenhat fokig is leszaladt a higany a nulla alá. A Meteorológiai Intézet reggeltől estig ijesztgette az embereket, akik vacogva és imádkozva bújtak a paplan alá. Én, ha elmentem hazulról, felöltöttem didergő testemre egész ruhatáramat. Kontáné, most élte világát. Egész nap a gangon és a ház körül ugrándozott csupasz lábszárán csattogó papucsával. Csak egy rövidke kötött kabát volt rajta, kilátszott belőle meztelen karja, mely lila volt és kék, mint a posztó. De a hangja vidáman csilingelt: — Hahahahal Ez a jó friss idő, ez való a magyar embernekl Nem az a köd meg lucsok ... Éjfélre húsz fokot jósolt a meteorológia ... Ha tél, legyen téli Nem igaz? Kontáné ezen a télen legenda lett az utcánkban. Babonás tisztelettel néztük, hogyan tapodja a havat lilás lábikráival, s hogyan hány fittyet szélnek, fagynak, zúzmarának. Egy este üzent nekem Kontáné, hogy látogassam meg, mert betegen fekszik. Vastag dunyhák és párnák között egy egészen megváltozott Kontáné nyöszörgött. Sápadt volt, karikás szemű, árnyéica önmagának. Arcán jeges rémülettel jajveszékelt: — Jaj, végem van nekem, szomszéd úr. Már a végrendeletem is megírtam. Csupa tűz a testem, mégis fázom, meg fogok halni... Nagy nehezen lelket öntöttem belé. Megmagyaráztam neki, hogy ha nem ugrált volna pucéran a hóban, akkor biztosan nem is fázott volna meg. Egy ötvenéves asszonynak vigyáznia kell magára, még akkor is, ha bírja a hideget. Kontáné hálás tekintettel, vacogva nézett rám a dunyha alól. Két szeméből csorogtak a hála könnyei. Néhány nap múlva, egy zimankós este, fagyott arccal, dideregve érkeztem haza. A kapuban Kontáné fogadott, rövid rékliben, csupasz lábszárral, csattogó papucsában. Szeme csillogott, szájából vastagon dőlt a pára: — Hahaha! Csak nem fázik, szomszéd úr? Ez a jó friss idői Éjjel hóvihar lesz az egész országban. Bemondta a rádió. Diadalmasan rám kacsintott, és benyomott a szájába egy marék havat. Tudomásul kellett venem, hogy Kontáné továbbra is bírja a hideget. Istenem, istenem mikor lesz már tavasz? Bolgár költők versei ASZEN RAZCVETNIKOV leányról Ballada a vak Körötted sokan gondterhelve járnak, szemükön álom s hőség ül tunyán, s vannak, kik elcsodálkozva megállnak, s vágyuk ébred tiszta békéd után. De ha valaki rádtalálna, s jobbja mint egy ajtót, feltárná kebledet, madárként esne össze meginogva mélységből szakadt véres sikolyodra, meghallva halálos hívó jeledI Tótfalusi István fordítása Ajtók előtt megállasz minden este, leülsz, mint anyád szoknyájára rég, s hallgatod, hogy telik lágyan neszezve békével s alkonnyal a szakadék. Megismered léptét minden legénynek, melyik küszöb, kő milyen hangot ad, füledbe zavart sikoltások érnek, melyeket mások meg se hallanak. Arcod a gondoktól ment, üde, tiszta, mindentől oly tisztán, oly távol él, mint az égbolt Istentől elhagyatva, mint a nappal, az alkony ós az ój. IVAN HADZSIHRISZTOV Anna A drága gyűrű oly sötét. Hitetlenséggel jő az este, és hoz sokarcú szenvedést. S tódul a meggyötört szívekbe tébolyult álmok csapata. A hitetlenségben ma este milyen vágy mámorítana? A láng kilobbant. Asszonyok zokogtak szomjas őrületben, s hívtak, s ez rám csak bút hozott — tűnő emlékük menthetetlen, megvigasztalnom nem lehet. Ábrándok kötnek gúzsba engem, s ütik korbáccsal lelkemet. A régi házsorok között én, ifjú költő, és te, Anna ... Vad karnevál után jövök — milyen különös este van mai Sápadtan izzó halk opál... Egy nekrológ, és rajta: Anna nincs már számunkra. Közöny. Halál. Sötéten, mint a bűn, megyek. Ragyognak szűzi, tiszta fények, „halál" — suttogják halk neszek. Sötét lomb közt szélfútta ének, a küszöbön az öccse áll és szállnak szűzi, tiszta fények — alant a város, karnevál... A vén ikonosztáz körül idegen árnyak sűrű rajban, s ott messze, furcsa-gyönyörű fiatal élet hunyt ki halkan. Most itt az íróasztalon az esztelen, bús alkonyatban levele, képe — drága lom. Ez órában volnék-e, mondd sugárzó álmaid körében egy kis hazugság, csöppnyi pont? Ametiszt szikrázik sötéten, szellemvirágok illata, és Anna, álmai körében — s milyen gyönyörű Anna mai Es Anna — távoli halál, és Anna — elnémult madárka — míg kint tombolt a karnevál, nehéz pilláit összezárta homályos tükrű két szemén. Ó Anna, elnémult madárka — ámult-borúsan nézlek én ... Csikhelyi Lenke fordítása