A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-02-05 / 4. (5.!) szám

Nevető világ PÁRIZS Egy elegáns férfi utcáról utcára kísérget egy nevető szemű, vörös hajú, miniszoknyás fiatal nőt. A lány a Boulevard des Italiens-en megsokallja tolakodását, odaint egy taxit, és jó hangosan bemondja a sofőrnek: — Rue Fontaine 16, második emelet tizenkettő, a lépcsőházban jobbra I • A párizsi Place Pigalle-on találkozik két világhírű és világjáró francia artista, akik évek óta nem látták egymást. — öreg barátom, hogy vagy? Még mindig együtt dolgozik az egész család? — Együtt. De a nagymamának mostanában nem sikerül mindig a dupla szaltó... • öreg pár ül a Szajna partján. A nénike nyolcvan, a bácsika nyolcvanöt lehet. Egyszer csak reszketeg hangon megszólal a bácsika: — Kerek hatvan esztendeje élünk együtt, drágám .,. Azt hiszem, ideje lenne megházasodni. A hófehér hajú nénike gyöngéden megsimogatja a bácsit, és fejcsóválva mondja: — Ugyan, ugyan, édes öregem ... Kinek kellenénk már mi ketten? •i S LONDON Egy londoni úriembert meghívnak barátai víkendre sok évszázados vidéki kastélyukba. A vendég csodálattal bámulja meg a vén kastély apró ablakait, hatalmas tornyait. Első este, mikor vacsora után egy mozdulatlan arcú inas a folyosórengetegen át szobájába vezeti a vendéget, az egy percre megilletődötten megáll a 'küszöbön, majd megkérdi: — Mondja, történt már valami különös ebben a szobában? Az inas arcán egy kis mosoly jelenik meg: — Igen, uram, ötven évvel ezelőtt. A vendég most már kissé nyugtalanul firtatja: — S mi volt az a különös? A lakáj egy kissé megköszörüli a torkát, lesüti a szemét, majd szenvtelenül válaszolja: — Egy gentleman, aki itt töltötte az éjszakát, másnap reggel megjelent a reggelinél... • Szerény, csont és bőr emberke bátorkodik a nagy hírű londoni cirkuszigazgató elé: — Kérem — szól félszegen —, madárimitátor vagyok ... — Sajnálom — vág szavába a direktor —, madárutánzónk már van. — Kár — mondja az emberke, és köszönés nélkül kirepül a nyitott ablakon. Csokonai, a debreceni kollégium poétája Akadnak legújabbkori magyar irodalomtörténészek, akik igyekeznek Csokonainak a debreceni kollégiumból való kiközösítését a pánikkal magyarázni, melyet szerte az országban Martinovics és társai kivégzésének híre idézett elő. Van, aki úgy tünteti fel a dolgot, mintha a debreceni kollégium tiszteletes rektora, profeszszorai, szeniora és esküdtjei a reakciótól fenyegetve, fájó szívvel ugyan, de a kollégium biztonsága érdekében, kénytelenek lettek volna maguk elé idézni Csokonait és „minden tanulói jogból kizárni és kiközösíteni", megvonni tőle „minden bizonyítványt és ajánlást", s eltiltani még „a kollégiumba való belépéstől" is, és a diákokat is eltiltani „minden vele való beszélgetéstől vagy érintkezéstől". Az idők járása és a rendőri önkény akkor valóban rémületet kelthetett és a legnagyobb elővigyázatosságot is szükségessé tehette. De épp ezért felmerül a kérdés: ilyen vészterhes időkben iskolai bíróság elé idézni és megbélyegezni Csokonait azért, mert nem jár templomba és mert erkölcsei és nézetei miatt méltatlan arra, hogy továbbra is a kollégium falai között maradhasson, nem járt-e épp a kicsapott Csokonai számára azzal a veszéllyel, hogy felhívják rá a felvilágosodottság és istentelenség bűne után amúgy is mindenütt szaglászó rendőrkopók figyelmét? A külső veszedelem, aminek a kollégiumból való kicsapás, a megbélyegezettség kiszolgáltatta, önmagában is csapásként érhette. De még ennél is sajgóbb, gyógyíthatatlan sebet ejtett rájta, hogy elvesztette azt, ami addig az életeleme volt. Épp azért, mert Csokonainak a biztató kontaktus egy meghatározott közösséggel, s a termékeny és megtermékenyítő viszony azzal olyannyira eleven szükséglete, kicsapása a debreceni kollégiumból az ő életének és élete egész további alakulásának nem holmi kalandos intermezzóját, hanem végzetes fordulatát jelenti, voltaképp azt. hogy incipit tragoedia. Talán nem fölösleges emlékeztetni, hogy amikor 1795. június 20-án a kollégium iskolaszéke kicsapásra ítélte, ezzel nem holmi meggondolatlan diákcsínyt vagy diákcsínyeket torolt meg; az a Csokonai, akire ez az ítélet lesújtott, s aki ez ítélet után úgy érezte, hogy „Timonná, misanthropus Timonná" kell lennie, akkor már nem diák, hanem praeceptor publicus, tehát a kollégiumban a diákság oktatójának és nevelőjének a tisztségét viselte. Mai nyelven úgy mondanánk: ott haladt már a kollégiumi karrier felé ívelő úton, s az iskolaszék ítélete azonkívül, hogy morálisan az egész nyilvánosság előtt diffamálta, végleg meghiúsította a „karrierjét", annak a lehetőségét, hogy egy a kollégiumi oktató, esetleg tanár biztonságos életföltételei között, valamiféle társadalmi funkció védelmét élvezve folytathassa költői munkásságát. Nem olyan valakiről volt szó, aki az útja elején áll. Csokonai, bár még csak huszonkét éves, amikor kicsapják, már rég túl van az induláson. A kicsapott praeceptor kialakult költő-személyiség volt, kinek a versei — a szerkesztőség lelkes kommentárjaival — már megjelentek a bécsi Magyar Hírmondó ban: „Ebből olyan poétája lesz a hazának, hogy szép és kényes gusztusú tudósainknak sem kell a szépségekért idegen nyelvek között keresgélni ... őneki felséges esze van, amely egyszersmind szép, kies és magához vonzó." (1794) S minthogy 1792 óta levelez — a kicsapatása idején már bebörtönzött — Kazinczyval, a Kassai Magyar Museum is közöl tőle verseket, s ugyanúgy Kármán József is, a pesti Uránia harmadik kötetében. Mikor kicsapták. a rendkívül korán és igen tudatosan költőnek készülő, olaszul, franciául és németül, valamint görögül és latinul olvasó ifjú ember már egyebek közt megírta a Békaegérharcot, megírta már a Tempefői vagy Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon, valamint a Gerson du Malheureux című vígjátékát is, s ezek mellett ott voltak már a fiókjában a Metastasio műveiből készült magyar fordításai, valamint olyan hatalmas, forradalmi eredetiségükkel kezdeményezést jelentő költeményei is, mint Az estve, Az álom, a Konstancinápoly, A kevély, A tél, A nyár, A földindulás, A had és nem kis számban állatmeséi is, melyeket szatirikus élességükben a magyar irodalomban addig felül nem múltak. S mindennél fontosabb, hogy a kicsapás megfosztotta a költőt a szavát leső, a szavát rajongva befogadó, a minden írását lelkesen másolgató és másolatokban terjesztő közösségtől, megfosztotta a közvetlen kapcsolattól az ő egyetlen hűséges publikumával, a debreceni kollégium diákságának közösségével, mely őt mohó olvasási vágyával nap nap után újabb és újabb költői alkotásokra ösztökélte. Kitaszítva a debreceni kollégiumból, a talaj csúszott ki lába alól. A talaj a szó betű szerinti értelmében: költői minőségében, de elemi biológiai szükségleteinek kielégítése szempontjából is. Amit a korabeli íróknak, mint Gvadányinak, Kazinczynak, Horváth Ádámnak, Berzsenyinek, Kisfaludynak nemesi földbirtokuk vagy mint Ányos Pálnak, Dayka Gábornak a szerzetesrendhez tartozás, azt jelentette, jelenthette volna a debreceni kollégium Csokonai számára: tetőt a feje fölött, meleg ételt, télen fűtött szobát. És ami neki nem kevésbé volt és maradt fontos egész, olyannyira rövid élete végső napjáig, a lehetőséget, hogy hozzájusson a távoli országokban kinyomtatott, különböző csokonai vitéz MIHÁLY