A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-02-05 / 4. (5.!) szám

LOVICSEK BÉLA I. rész — Törjed csak apróra az egészet, anyukám! — mondta István. — Van elég, törjed! — Fejedhez verem a többit, csak jártasd a szád!... Nem csoda, ha megbolondul köztetek az ember!... Miért is jöttem vissza!? — kesergett Margit. Közben befejezte a mosogatást, törülgetést, elrakta az edényt, majd hígított vasporral bekente a tűzhely lapját. — Kár volt — mondta István. — Kár volt, azt mondod, kár volt!?... Vigyázz, István, jól vigyázz, mert ha én még egyszer elmegyek, soha többet nem jövök vissza, úgy tudd meg! — Menjetek csak menjetek, hiszen a fiad is útban van már — mondta István keserűen. — Hanem ide többet nem teszitek be a lábatokat, ha egyszer elmentek, az már biztos! Margit jól ismerte Istvánt: tudta, hogy most nagyon elkeseredett és őszinte. Vajon mi történhetett köztük? Hová készülhet a gyerek, mi a szándéka? Mivel keseríthette el ennyire az apját? — Hová készül a gyerek? — kérdezte később Margit. — Pincérnek. - — Micsodának? » — Pincérnek... Pojácának, hajlongó pojácának. Margitból nevetés fakadt. Harsogva, teli szájjal nevetett. Maga sem tudta, hogy jókedvében vagy elkeseredésében nevet-e. Könny szökött a szemébe. Kötényével törölgette. Kocsis István megbotránkozva nézett a feleségére, elkeseredését azonban nem mutatta ki. Nem akart gvengének látszani, soha nem is akart, most meg hogy így alakult a helyzet, még inkább tartotta magát. — Nagy bolond vagy te, Margit, istenemre mondom, az vagy! Miért röhögsz, miért? Talán a nyomorúságunkat neveted ki? Csak nevess, ha kedved tartja. Azt mondom én neked, sírás is lehet még belőle — állt fel István és elkattintotta a rádiót. — Azt nevetem ki, István, a te nyomorúságodat, pontosan azt — mondta Margit. — Én már régen tudom, hogy előbb-utóbb itt hagy a gyerek. Látom én, hogy csak vergődik köztünk. — Te mindent tudsz, fene a jódolgodat !... Te mindent előre látsz, mégsem vitted semmire: koldus maradtál. — Nem parasztnak született — folytatta Margit eleresztve füle mellett István megjegyzését. — Több esze van, mint a fél falunak együtt véve, és mégis a kapát meg a kaszát kell húznia. — Miért nem nevelted nagyságos úrnak? — Azt hiszed azzal a cserepes eszeddel, hogy belenyugodott a sorsába és úgy fog táncolni, ahogy te muzsikálsz!?... Tévedsz, István. Én is azt mondom, jól teszi, ha elmegy. — Ne mondj te semmit, fogd be a szád! — Majd bolond lesz melletted gürcölni, vagyont szerezni! Mert te mindenáron nagygazda akarsz lenni. — Mi közöd hozzá? — Azt hiszed, nem tudom, hogy miért?... Tudom én, István, éppen úgy, mint te... A Deákné előtt akarsz bizonyítani. — Pontosan. — Azt akarod elérni, hogy legyen húsz hold földed, hintód, parádés szerszám a lovakra. — A Deákné miatt — vetette közbe István gúnyosan. — Igen, a Deákné miatt!... — Margit a blúza elején matatott egy ideig, gondolkodott. — Aztán egy szép napon beállítanál az udvarába, lakkos szárú csizmában, plüss kalappal a fejeden a „nagyasszony" elé állnál (a nagyasszonyt végtelen gyűlölettel ejtette ki), aztán dölyfösen a szemébe néznél, talán öntelten bele is nevetnél és azt mondanád neki, látod, galambom, én is vittem valamire, de most már a piszkos csizmámat sem törölném beléd ... vagy az isten tudja, mit tennél, talán mást mondanál neki... Nem vagyok én olyan buta, mint amilyennek gondolsz, István ... — Soha nem mondtam, hogy buta vagy. — Ezerszer is mondtad, ha nem mondtad, hát gondoltad, egyre megy... Felőlem csinálhatsz, amit akarsz. Beiratkozhatsz a pártba öt hold földért, eladhatod azt a sátánlelked, vagy egyességet köthetsz azzal a vén. pulykaorrú Szarkánéval, ki törődik vele. De rám ne számíts!... Beteg vagyok, elfáradtam. Olyan az én életem, mint vízen a buborék. — A szádat azért bírod jártatni. — Megfúi a szél és végem van. Azért mondom, hogy rám nem számíthatsz ... A ház közül elvégzem a dolgom, de a határba nem megyek. Ha éhen halok, akkor sem megyek! Kocsis István nem háborgott, mint máskor szokott hasonló helyzetben. Elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy terveit megvalósítsa. Megtanulta már, hogy a kimondott szavak elszállnak, jelentőségük semmivé lesz. Azt is megtanulta, hogy ami tegnap jó volt, ma már rossz lehet, s az fordítva is érvényes. Nem olyan könnyű szembeköpni a világot és felrúgni minden törvénvét. Máról holnaora nem lehet szakítani a hagyományokkal és a múlttal. Az életnek vannak íratlan vastörvényei, melyek megbéklyózzák az embert, b°lemerevítik a szándékát, megouhítiák, esetleg ketté is törik az akaratát. Bolond ember az olvan, aki nem látia és nem tudatosítia magában azt a régi igazságot, hogy aki letér a kitaposott útról, csakis göröngyös és bozótos ösvénvre térhet. Tisztában volt azzal, vakon hitte, hogv Margit nem hagvia pí többé. Nem hagvhntia el! Nana lehet életének véecélia az örökös cselédeskedés. mások szolgálása. Hogv beszél. jár a száia. hát iárjon! Egyszer maid megcsendesedik és végleg megnyugszik a lázadozó t»rmé«7°t<>, N°m szól semmit. Margit csodálkozott rajta, de ő sem folytatta a beszédet. Kiment az udvarra, csalánt vágott a kacsáknak, árpát szórt a tyúkoknak, darát a kiscsirkéknek. Kocsis István estefelé elment Szarkánéhoz. Az öregasszony a tornácon bolhászkodott. Mikor István ráköszönt, szégyenkezve csapta le térdére a pendelyét. Pipacsvörös lett az arca. — A földek miatt jöttem — mondta István, s a szelíd, jóindulatú kutya fejét simogatta. Sokáig egyezkedtek. Végül abban állapodtak meg, hogy feléből fogja dolgozni István a tizenyolc holdat, s lóra is kap kölcsönt, amit csak új után kell visszafizetni. — így állunk, István — mondta Szarkáné. — Muszáj kiadnom a földeket. A fiam már megunta idejárni a harmadik faluból. Hiszen tudja, odament vőnek, elég a gondja-baja a negyven holddal. — Ásítást nyomott el a tenyerével. — Azt is mondta a fiam, hogy felőle akár el is adhatom a birtokot. Dehogy adom, jó lehet az még az unokámnak — őszre lesz tizenhét éves —, hátha idejön menyecskének, sosem tudhatja az ember, nem igaz, István? — Űgy van, Szarkáné asszony. — Szép kis birtok ez, kezdhet vele valamit... Nekem már úgy sincs sok hátra. Lehet, hogy két telet sem érek meg. — Jó erőben van még, Szarkáné asszony, meg aztán a túlvilágra való költözködést utoljára kell hagyni — mondta István vigyorítva, mire az öregasszony szája is elhúzódott s rápislogott Istvánra. — Szép, erős fia van, István — jegyezte meg Szarkáné búcsúzáskor —, maga is dolgos, nem félek maguktól, tudom, jó kezekbe kerül a birtok. — Iparkodik az ember, ahogy lehet — mondta még István, azzal elköszönt és elment. A kutya utána csaholt. Kocsis Péterné az üzletben összetalálkozott Jolikával. Tábla csokoládét vett és nyomott a markába, s csak nézte szívfájdalommal a lányt. — Mi van veled, kicsim, elfogysz lassan, mint a holdvilág... Csak nem valami betegség ...? — Nem, nem vagyok én beteg, öregmama... — Hát a bíró fia járogat-e hozzád? — Járogat. — Meglesz őszre a lagzi? — Meg. — Hát csak egyél, igyál, erősödj! — mondta Kocsi sné figyelmeztetőn és egyenes derékkal elment. Joli könnyet törölt ki a szeméből, s a köténye zsebébe csúsztatta a csokoládét. Sóhajtott keserveset, s ment ő is hazafelé egyenesen, büszkén. Az utcán nyoma sem látszott, hogv fáj a szíve. Mosolyogva köszöngetett a járókelőknek. A bíró háza előtt, ha lehet, még__büszkébben lépegetett. Nézze ínég jól a büszke bírónő, ha szeme van, már pedig van, nem akármilyen lány ő! Kocsis Laci éppen vizet húzott a kerekes kúton — szecskát vágott, hát megszomjazott —, amikor megcsikordult az utcaajtó. Csak futó pillantást vetett az utca felé, de elég volt arra. hogy belé állion a döbbenet. Két kakastollas állott ott, s váltott még néhány szót. mert az egyik kinn maradt az utcán, a másik — a törzsőrmester, a mérges — meg beiött az udvarba. Szuronvos puskája hanvagul lógott a vállán, fehér zsebkendővel törölgette izzadt arcát. Vajon mit akarhat a törzsőrmester, szaladt át Lacin az iiedt gondolat. El is szégvellte magát: berezel egv csendőr láttán. Nem nagy dicsőség ! — Adi isten! — köszönt a csendőr barátságosan. — Jó napot kívánok, törzsőrmester úr! — mondta Laci némileg lehiggadva. Elszállóban volt az ijedelme. — Jó a vizetek, legény? — Maradhatós. Rögtön hozok poharat ... — Te vagy a Laci, ugye? — kérdezte a kakastollas, miután ivott és megköszönte a friss vizet. — Igen, én. — Leventeoktatásra jársz-e rendesen ? — Egyszer sem hiányoztam még. — Tetszik-e a leventéskedés? — Tetszik ... rajparancsnok vagyok. — Jövőre akár szakaszparancsnok is lehetsz. — Lőni, célozni tudok, aranyérmet nyertem a megyei versenyen — dicsekedett Laci. — Lehetek szakaszparancsnok is. — Van annak más feltétele is — jegyezte meg a csendőr. — Van — bólintott Laci. — Rátermettség, megbízhatóság ... — Űgy bizony — mosolygott bele a pörge bajszába a csendőr. Leemelte kakastollas csákóját, ami vörös karikát nyomott a homlokára, zsebkendőjével felitatta az izzadságot a hajáról, vastag nyakáról. — Rémítő a hőség, majd elolvad az ember mondta és rágyújtott. — Cigarettázol? — Igen. — No, hát akkor gyújts rá! — Köszönöm — mondta a fiú, s kihúzott egy cigarettát a tárca sárga gumija alól, öngyújtót villantott. A törzsőrmester tekintete a ház fölött feszülő antennára tévedt. — Látom, van már rádiótok is ... Orion? — Orion. — Négylámpásos? — Négy. — Jól működik? — Elég jól. — Az a fontos, hogy jól működjék — mondta a csendőr. — Apádék hol vannak? — Elmentek a vásárra lovat venni. — Gazdultok? — Hát ha azt gazdulásnak lehet nevezni. — Miért ne lehetne? — kérdezte a kakastollas. Hanyagul emelte szájához a cigarettát, nagyot szippantott, Laci arcába fújta a füstöt. — A telepesek földjeiből kaptatok-e? — Nem. — Értem — bólogatott maga elé a törzsőrmester. — Ti tudjátok... Lányokhoz jársz-e már? — Nem. — Pedig már járhatnál. Hány éves is vagy? — Tizennyolc leszek. — Ilyen idős koromban már javában menyecskéztem — nevetett fel a csendőr. Furcsán csillogott a szeme, kamaszossá vált az arca. Lacinak határozottan tetszett a nagydarab ember. — Menyecskéd sincs még? — Az éppen akad... — pirult el Laci, s egyik lábáról a másikra állt zavarában, s arra gondolt, valamit mégiscsak akar tőié a csendőr, nem hiába jött be az udvarba. — Űgy is kell, öcsém! Arravalók, hogy az ember jól megszorongassa a derekukat. Aztán mindig olyat kell választani, akin van mit markolni: melleset, farosat, igaz-e? Laci nem válaszolt. Egyetértőn mosolygott. A változatosság kedvéért most ő kínálta meg a kakastollast cigarettával. Elfogadta tőle. — Nem szeretnél csendőr lenni? — Nem tudom — mondta Laci vállvonogatva. — Nem gondolkodtam rajta. — Szép szál legény vagy, biztosan megfelelnél — mondta a törzsőrmester és jól végigmustrálta a fiút. — Ha esetleg meggondolod, szólj, segíthetek ... No, köszönöm a vizet!... — Elindult kifelé- az udvarból. Az utcaajtóban még megállt, mintha eszébe jutott volna valami, de csak úgy véletlenül. — Nem járt nálatok egy idegen nőszemély a napokban. Laci? (Folytatjuk)