A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-07-02 / 26. szám

Külön-külön is imádtam a bűbájos Pistát és a vonzó, nőies Icakát, a legszeretetreméltóbb házaspárt, akiket valaha is ismertem. Es most egyszerre elveszítettem őket. Pedig ök is szerettek engem, ezt határozottan merem állítani. Éppen ezért vettem a bátorságot, hogy amikor megtudtam, hogy összevesztek, még azon reggel-elrohantam Pistához. — Megőrültél? Otthagytad Icukát? Megkérdezte, kiről beszélek, mert ő tegnap óta nem ismer Icuka nevű nőjzemélyt. Egyébként, ha tudni akarom, tegnap egy férfival látta őt együtt, köztük vége mindennek, ő nem túlozza el a dolgot, nincs itt semmiféle félreértés. Rohantam Icukához. Icuka megkérdezte, ki az a Pista. Ja, azt nem ismeri, rá sem tud nézni, mert ő csak bosszúból sétált karonfogva azzal az emberrel, hogy Pista meglássa őket, mert tegnapelőtt az a gazember (Pista), egy nő társaságában ült órák hosszat egy eszpresszóban. ő nem gyerekeskedik, de már egyéb okból kifolyólag is elege van abból a csibészből (Pistából). Még délelőtt visszaszáguldottam Pistához. Kijelentette, hogy az a nőszemély (Icuka) hiába akar bármit is ráfogni, 6 a kolléganőjével egy fontos szakmai problémát beszélt meg, de egyébként sem érdekli, gondoljon amit akar, egy nőszemély, aki a férje zsebéből rendszeresen ellopja a pénzt. Délben ismét Icukánál voltam. Egy szó sem igaz abból, hogy pénzt lopott volna valaki, hanem az igaz, hogy az a gazember (Pista) nem adott haza soha egy vasat sem, és különben is kiállhatatlan volt már az az undorító szokása, hogy folyton a körmét rágja, még vacsora közben is. Üjra Pistához mentem. Még ha rágta volna is a körmét, az sem tesz túl azon, hogy az a perszóna (Icuka) nő létére horkol, a szennyes edényt hetekig heverteti az asztalon, mert mosogatni az derogál neki. Délután visszasétáltam Icukához. Még 6 mer beszélni, az a himpellér (Pista), akit hetekig nem lehet belekergetni a kádba, két hétig hord egy inget, s mikor mosásba kerül, a Patyolat nem is akarja vállalni. Kis tétovázás után még felkerestem Pistát. Az a hárpia (Icuka) megkapja a magáét, ha találkoznak. Icukához már nem volt kedvem még egyszer elmenni, de véletlenül találkoztunk. Az az aszfaltbetyár (Pista) számithat rá, hogy rövedisen ki lesz lúgkövezve a szeme. Nem is kísérleteztem tovább a békitéssel. Mindkettőjüket *megértettem. Két ilyen ember, mint amilyennek megismertem Icukát és Pistát, valóban nem tudhat együtt élni. Csoda, hogy ennyi ideig is kibírták egymással. Azóta már többször találkoztam velük. Megint összebújva járnak, és szerelemteljes pillantásokat lövellnek egymásra. Amikor észrevesznek, átmennek a túlsó oldalra, vagy befordulnak a sarkon. Már nem szeretnek engem... Talán megtudtak rólam valamit. KfiKVÖLGYI VILMOS Könözsi István felvétele alig lengeti, mire ideért, a sziklák, a fák legyűrték, megszelídült, mint a paradicsomi állatok. A patak is csak kanyarog, kerülgeti a megkopott, emberfej-nagyságú köveket, holt ágat növeszt oldalán, páfrányok között békanyál, szúnyogok zenéje — nyugalom. Völgy. Menedék. Fák. Őskori, ittmaradt világ. Mindent befedő ölelés, megrekedt óvó mozdulat, keresem hozzád az utat egy pillanatra, míg tüdőm tisztul a könnyű levegőn, aztán megyek újra tovább, sziklák között, a csúcsra fel, vágyom a szél vad hangjára, mikor szilaj nótákat énekel. Játék (Zsuzsa lányomnak) A két kezed virágszirom, szemed — fekete csillag, perdülj egyet — gyémánt leszel, táncos lábad gyöngyöt perget, selyemhajad — aranygyertya. Uccu, fussunk az erdőbe, jön a farkas, ne félj tőle! Megkeressük Hófehérkét, szeleburdi Hapci törpét. Nagymamánál vacsorázunk, marcipánból lesz a házunk. Hogyha elbújsz, megtalállak szirma közt a tulipánnak. Uccu, fussunk ki a rétre, hazaérünk estebédre. Ozsvald Árpád Szekerek balladája Völgy ni. Nyári este a kovácsok húzzák a sistergő ráfot. Forognak körbe mind a hárman, árnyuk a tűz ablakában. Fellegfúvó óriások, kalapácsuk villámot kerget, nyöszörgő fára vasat vernek. Ülök hűs lapulevélcn, szembe a készülő szekérrel, fekszik két vaskos fatönkön, alvó komondor — csontváz-sárgán, utak porát még nem ismerve, nehéz vasakkal megszögezve, szikraesőben mintha szállna, — Fiastyúk réz-udvarába. Prandl Sándor felvétele Völgy. Védelem. Fák. Szikla mellé búvik a ház. A csend üvegburka befödi. Az ösvényen asszony bandukol, igy messziről fekete bogár, batyuját leteszi, megáll, megpihen — fáradt kicsi hangya. Kerítés hűvös zugában alszik a hagyma-virág, karón tarka korsó figyeli a tehenet, csibét, kacsát... Itt a szél is korán megöregszik, a kiterített fehér lepedőt, inget, ruhát.