A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-22 / 3. szám

KEATS Ha 1 éle lem fog el... Ha félelem fog el, hogy meghalok s nem aratom le termő agyamat, s mint gazdag csűrök, teli könyvsorok nem őrzik meg az érett magokat; ha látom a csillagos éjszakán a nagy regény ködös jelképeit s érzem, hogy árnyait leírni tán a sors mágikus keze nem segít; ha azt érzem, te percnyi tünemény, hogy többé majd nem nézhetek terád s a gondtalan, tündér szerelmet én nem ízlelem, akkor a szép világ partján tűnődve állok, egyedül, s Hír, Szerelem a semmibe merül. Vas István fordítása SZURKOV Verdes a szív riadozva Verdes a szív riadozva. Felém újra anyám jött álmom ölén, s mint a gyerekkor éveiben, megcsókolt, s hívott szelíden. Hallva a bombát álmomon át, kérleltem őt, a drága anyát: — Várj, ne vigy el, szép bánatosom: még delelőjén sincs a napom! Rónay György fordítása YAHYA KEMÁL Találkozás Bámultam az útra, szememet tágra kinyitva. Kérdeztem a széltől, ki is Ö és mi a titka. Párducszeme volt, zöldszínű volt, vad tüze tiszta. Lelkem lobogását rabul ejté e varázslat. „Mondd hát, az öröklét lakomáján veled ittam bíborszínű rózsák levelével borítottam s egy vágy remegése a szívünkben szakadatlan?" Nézett, mint egy álom közepéből, s belesápadt. Vas István fordítása Jan Pikous felvétele LOVICSEK BÉLA II. rész 8 Kocsis Kálmán remegő kézzel vet­te át. Mozdulata mohó vágyát árulta el. Nagyot szippantott, lehúzta a füstöt élvezettel, de vagy két per­cig köhögött utána fuldokolva, mély­ről jövőn. Liláskékben játszott az arca, s teliszaladt a szeme könnyel. — Mondtam, ugye?! — Mindegy... nekem már mind­egy — legyintett lemondóan a be­teg ember. — Nekem már az öt is páros, fiam! Ügyis elvisz az ősz, a ködös ősz — mondta, s csak szívta a cigarettát, míg a körmére nem égett. — Rozi néni hol van? — Hátul gyomlál a kertben... Ne mondd meg neki, hogy kértem tő­led cigarettát, amilyen bolondos, hiszen tudod ... isten ments!... — Lehunyta a szemét. Ilyenkor a ha­lállal cimboráskodik, gondolta a fiú. Talán látja a lelki szemeivel, hogy a ködös őszből lépked feléje a nagy kaszájával. — Tudod mit mondok én neked. Laci fiam?... Gyere hoz­zánk örökbe! Rádíratom a földeket, házat, egyszóval mindent... Gondold csak el, a földed megduplázódna, aztán ha ráadásul még jól meg is nősülnél, egyből nagygazda lehet­nél ... Ez a szerencsétlen orosz sem maradna magára, ha meghalok. Mert magára marad, teljesen magá­ra, ha én elpatkolok... Fel tudod fogni, mit jelent az, ha valaki tel­jesen magára marad? — Fel hát, hogyne tudnám, bá­tya! — Na, látod, hát azért mondom. Eljössz? — Ha akarnék sem jöhetnék. Apá­mék beleszólnának. Kocsis Kálmán ismét lehunyta a szemét, mintha pihentetné magát, vagy csak tűnődött. Talán a kaszás­sal cimboráskodott. — Abba ők nem szólhatnak bele, Laci... Tőled függ, hogy el akarsz-e jönni vagy sem. Laci hosszan gondolkodott. Mit válaszoljon, hogy ne bántsa meg a beteg embert. Tudta, hogy a hasonló betegségben szenvedők túl érzéke­nyek. Egyébként esze ágában sem volt örökbe jönni a nagybácsijához. Még a gondolatától is irtózott. — Megmondom őszintén, bátya, az a helyzet, hogy én nem akarok pa­raszt lenni. Rövidesen elmegyek ha­zulról. — Hová? — Be a városba. — Utcaseprőnek? Rozi jött a kertből nagy sebbel­lobbal, köténye púposra tömve dud­vával. A rajcsúrban visító malacok elé lökte. — Meghoztad ló? — Meghoztam, Rozi néni — mondta Laci. — Herét is adtam eli­be jó nagy villával. — Végezte el apád munka? — Elvégezte. — Iszol kis csinger? — kérdezte az asszony. — Most ettem aludttejet, arra nem jó a csinger — hazudta Laci. Soha semmit nem fogadott el az ángyától. Félt, hogy elkapja a csú­nya betegséget. Anyja is figyelmez­tette rá, meg arra is, hogy ne na­gyon tartózkodjék Kocsis Kálmán közelében. Most is felállt, hogy el­megy. — Maradj még! — szólt rá a nagybátyja. — Szóval nem akarsz paraszt lenni?... Talán igazad is van. Én is utáltam világéletemben ezt a mesterséget. Sosem tudtam szívvel-lélekkel csinálni. Féltem tő­le, mint vak a gödörtől... Nekem nem volt más lehetőségem. Igaz, közben megpróbálkoztam a harmo­nikázással meg a fénykéoezéssel, mire vittem? Semmire. Kerestem néhány koronát, de csak néhányat, abból nem lehetett megélni... — Szünetet tartott, inkább csak meg­pihent, mert még a beszéd is nehe­zére esett, összekulcsolta a kezét. — Én azért méeis azt mondom ne­ked, ne meni a városba. Minek? Hiá­ba mész. Nagyságos úr úgvsem le­het belőled. — Fanyar, inkább torz mosolyra húzódott a szája. — Vala­milyen mesterséget akarsz kitanul­ni?... Mit? Cipészséget? Szabósá­ságot?... Vagy hentes akarsz lenni? A termeted megvan hozzá, ki tudia. bírná-e a természeted... Ha jól szétnézel magad körül, láthatod, hogv élnek a mesteremberek: ten­gődnek! Akinek nincs tőkéje, befek­tetése, hogy saiát műhelyt nyisson, segédekkel dolgoztasson, az csak tengődik ... Ojabb szünetet tartott. — Legbiztosabb a föld!... Ahogy dolgozol benne, úgy veszed hasznát. Mert a föld nem hálátlan ám, je­gyezd meg jól!... Hogy lenézik a parasztot, istenem, hát lenézik. De éppen olyan lenézett és megvetett a koldus-mesterember is, elhiheted. Egyremegy. Akkor meg jobb, ha itt­hon maradsz a magadéban. Nem parancsol senki, nem rúgnak-löknek, ahogy berendezed az életed, olyan lesz. Elletsz szőlőt, vájsz pincét, mu­lathatsz benne nagyokat a cimbo­ráiddal, menyecskét is vihetsz oda eleget: minden héten másikat, ha kell. Le van ejtve a világ. Addig élj, amíg lehet!... Holnap felfor­dulhatsz, ne spórolj, ne takargasd magad jövőre, semmi értelme! Kocsis Lacit elgondolkodtatták a nagybácsija szavai. Nagyon kilátás­talannak látta a jövőjét. Május végefelé Kocsisék lucernát kaszáltak a Meggyes-dűlőben. Jól perzselt már a nap, szellő alig moz­dult. Kiértek a renddel. A föld vé­gén Kocsis István felnyalábolt egy csomó lucernát és a szekér oldalá­hoz kötött Csillag elé vetette. Leültek früstökölni. Szótlanul fa­latoztak. Kocsis bicskája harsogva szelte a szalonnát meg a vöröshagy­mát. A magasban pacsirta trillázott. Laci felhunyorított az égre — sze­mébe tűzött a nap. — Isten madara — jegyezte meg Kocsis István. — Égig száll és az istennel szórakozik... Egyszer a fronton is így cifrázta fölöttünk — emlékezett vissza. — Az a nagy marha Pákozdy meg csak rákapta a puskáját, s durr! Nem eltalálta! Igaz, piszokul tudott lőni... Az a semmi kis madár meg a lábam elé hullott, mint a lehelet. No, mondom magamban, végem van, az isten üzent értem. Mégis hazajöttem ... — A szalonnabőrrel megdörzsölte a bakancsát, mind a kettőt, aztán el­hajintotta. — Tíz perc múlva meg­elevenedik, meglátod. — Micsoda? — A szalonnabőr. Millió egy han-

Next

/
Oldalképek
Tartalom