A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-22 / 3. szám

Hóba írva Pilinckázik a hó. A költőben, mint Pavlov híres ku~ tyájában, munkálkodni kezd a kiállított reflex: havazik, tehát verset kell írni. A gondolatok és a hasonlatok nyálmirigyei viszont nem lépnek működésbe. Pedig a pihék semmivel sem formátlanabbak vagy fakóbbak, mint tavaly vagy tíz esztendővel ezelőtt; csakhát verset nemigen lehet két kimerítő utazás és négy sajtókonferencia között írni. Olyat legalábbis nem, amely alkotójának is szolgáltat kevéske örömet papírra vetésekor. A hasonlatokat mások fedezték fel, szebbnél szebb képeket építettek verseikbe, s a kései utódnak semmi kedve félig kész elemekből fölhúzni a költemény épületét. A kiszikkadt, elüszkösödött agyból azért mégiscsak kipattan egy sápadt szikra. Lám, itt, tizenkét emelet magasán, őskorszakbéli nyugalmat teremt a havazás: lassan, nyugalmasan lebegnek ide-oda a pelyhek, máris kész a kép: süvöltő századunk fehér korallszigete képződik fáradt szemeink előtt. Az ötlet vért pezsdit és tartalékenergiákat vet be. A felvonó a „völgybe" röpít a „toronyból". Fák, utcák, emberek közé ebben a hangulatban, és talán nem vetél el a vers-magzat! A ligetben fekete kutya iramlik a friss hószőnyegen. Szemlátomást élvezi a dolgot, olyan fölszabadultan viháncol, hogy hasonlat sincs rá. Es mielőtt eltöprengene készülő téli művén a hivatásos poéta, fura leckét kap a négylábú kollégától. A gya lesz rajta. — Az égre nézett, hunyorgott. — Isten madara, azt mondom én. Mit nem adnék érte. ha úgy tudnék fütyülni!... Vessél még a ló elé! Laci egy öl lucernát nyalábolt fel. A Csillag rányerített. Nem is nyerítés volt az, hanem hálálkodóféle röhögés. Bársonyosan puha pofájával a fiú meztelen karjához ért és zöldes, habos nyállal maszatolta be. — Nyughass már, bolond! — mondta Laci. Megveregette a ló szép ívelésű nyakát. Tenyere alatt játszottak a finom, húros izmok. Közben a ló szüntelenül suhogott a seprűnyi farkával, űzte, hajtotta magáról a bőrébe tapadó böglyöket, legyeket. Néha dobbant a patájával. Kocsis István a kaszák kikalapálásához látott. Laciét is ő kalapálta ki, mert a fiú még nem értett hozzá. Ahhoz nagy gyakorlat kellett. A szakszerűtlen kalapálás tönkre tehette a kasza élét: „kihabosította". Laci hanyatt feküdt a renden, cigarettázott, s összeszűkült szemmel nézte az eget. Ábrándozott. Jó volna ég és föld között lebegni, messzire látni. Talán még Koháry Marikát is megláthatná valahol túl az országhatáron. Később Jolikára gondolt, meg a bíró fiára, meg a körorvosnéra... — Szeret téged az az asszony — mondta Kocsis István kalapálás közben. Nem nézett a fiára. Mintha csak a fémesen csillogó üllőhöz beszélt'volna. — Melyik asszony? — kérdezte Laci, mintha fogalma sem lett volna, kiről beszél az apja. Pedig jól tudta. Kamaszos örömöt, furcsa büszkeséget érzett. — Hát a doktorné... Szép aszszony... Valamikor engem is szerettek az asszonyok ... — Csak nem gondolja, édesapám, hogy jóba vagyok vele? — kérdezte Laci, az asszony köré kanyarítva vissza a beszédet. Kocsis István hallgatott. Megbánta már, hogy felvetette ezt a kérkoromszőrű eb ákom-bákomot kanyarít farkával az érintetlen hó-papírra, öröme kurta versét. Tette annyira spontán, olyan tiszta, olyan önkéntelen, hogy vibrálni kezd az írói lelkiismeret, megnyugszanak az alkotói ösztönök; hull a hó és megszületett a téli vers. Igaz, hogy csak egy kutya írta. • • • Erdők között atomkori acélketrec száguld a havas úton. Az acélketrecben két utas: a képkocsi vezetője, akinek családi tisztsége az atyai rangot biztosítja, és az útitárs, a két esztendős hajadon, aki ugyanennek a családi közösségnek elsőszülött gyermeke. Atya és lánya szemlátomást élvezik a robogást. Nézd, milyen szépek a havas fák! — trillázza az atya, de mielőtt csemetéje maga is szemrevételezhetné a fehérbe vont ágakat, neqyven lóerő tovaröpiti a gépezetet. Így hát csak később, amikor gyalogosan folytatják útjukat a meredek kaptatón, tárulkozik ki a természet: hóvatta pottyan nyakukba, gally zizzen a szarka alatt, kóbor nyúl remegteti a bokrokat. Atya és leánya ezután ünnepi szertartáshoz kezd. A két esztendős leányzó élete első hóemberét formálta a mindenütt teméntelen mennyiségben elszórt építőanyagból, s miután elkészült az avró szobor, nem titkolta az alkotás fölött érzett örömét. Jóéjszakát hóember, vigyázz a fákra meg a madarakra! — rikkantja búcsúmondatát havas társa felé. s szentül hiszi, hogy a hóból való ember be is tartja maid utasítását. Másnap ismét arra vezet az útjuk. A leányzó teljesen természetesnek veszi, ami fölött az atya módfelett elcsodálkozik, hoqy tudniillik a hóember sértetlenül mered az út mentén. dést: nem kellett volna kitárulkoznia a fia előtt. Bármit gondolhat az ember, de feleslegesen ne fecsegje ki! Sosem lehet tudni, milyen következményei lehetnek. — A becsületedre azért vigyázz! — mondta később intőn az apa. — Ha egyszer elpuskázza az ember, nehéz visszaszerezni, akár csak a kútba ejtett bicskát... Nem a doktornéra gondolok, általában mondom ... — A kasza éle tükörként verte arcába a fényt. Siltes sapkáját jól a szemére húzta, vastag cigarettát sodort, kétszer is végignyálazta, aztán tovább kalapált. — A minap megállított az öreg Szarkáné, hogy kiadná a földjét feléből. — Hány hold? — Tizennyolc... Pénzt is adna kölcsön lóra, szerszámra. Nem rossz ajánlat, mit szólsz hozzá? — kérdezte Kocsis István Lacitól, s egy pillanatra ránézett. — Pártolja el, ha gondolja, hogy meg bírja dolgozni egyedül. — Hogyhogy egyedül? — kapta fel a fejét Kocsis István. — Egyedül, mert én elmegyek a háztól. — Elmész a háztól!? — El én! — Megbolondultál? — Dehogy bolondultam — mondta Laci nyugodtan. — Engem hagyjon ki a számításából. — Mikor akarsz elmenni? — Aratás után. Kocsis István kezében megállt a kalapács. Csalódottság és keserűség szaladt a szíve köré. Nem akart hinni a fülének: most akarja itthagyni a fia, amikor már valóban hasznát venné, amikor az ereje vetekszik á felnőttével ? .:. Egyelőre azonban nem gorombáskodott. Gondolta, csak afféle kamaszos ábrándozásról van szó, hiszen ő is ábrándozott annak idején eleget. — Hová akarsz menni? — A városba. — Tudom, hogy nem a majorba, de minek? Senki sem rúgta föl, senki sem tette tönkre, senki sem rombolta le! A családfő előtt mindmáig ismeretlen a jelenség oka, és valószínűleg halála percéig töpreng majd rajta: miképp történhetett, hogy senki sem rúgott bele Hó Alfréd nyugalmazott fenyőfa- és madárőrző-mesterbe, az északi szélesség x-ik, a keleti hosszúság y-ik fokán, 1971 telén, a behavazott hegyi úton. • • • Meghalt egy csehszlovákiai magyar, egy ember, egy kultúrtárs, egy irodalmi színpad szakértő, egy versrajongó. Két héttel halála előtt beszéltem vele utoljára; panaszkodott meg-megújuló szívrohamaira, és a rémület villámfényeivel szemében mesélte, mennyire megviselte közeli barátja pusztulása. Az illetőt, az annak idején csupaizom sportembert csontvázzá rombolta a rák. pokoli kínok között fejezte be életét. Két hét múlva cseng a telefon, és közlik: a szívroham ezúttal kíméletlen volt és kegyetlen, meghalt Mussák Viktor. A halálhír mindig megrendít, de ez szerfölött elgondolkoztatott. Okvetlen írok majd róla, ennyit megérdemel emléke, embersége, ügyszeretete. Írásom a „Tiszteljétek a közkatonákat" címet viseli majd, és arról lesz szó benne, hogy közöttünk, csehszlovákiai magyarok között is akadnak szép számmal, névtelen, szürke kis hősök, közkatonák, akiknek sohasem akasztanak nyakába kitüntetéseket, akik nem kúsznak magasra a közéleti tisztségek lajtorjáin, de akikre mindig, minden körülmények között számítani lehet. Akik nem pózból vagy üzleti érdekekből, hanem őszintén, belső parancsra, tiszta szívből szolgálják a csehszlovákiai magyar kultúra ügyét, s akik fáradságot és egészséget nem — Minek akarsz menni? — Pincérnek — mondta Laci némi tétovázás után. Ügy vélte, most a legalkalmasabb rá a pillanat és a hangulat. Egyszer úgyis ki kellett volna mondani. Eleget törte rajta a fejét, hogy álljon apja elé a szándékával. — Pincér akarok lenni — ismételte meg nyomatékosan. — Szóval azért mentél el az aszszonnyal a sógorához, hogy ezt megbeszéljétek!? — kérdezte Kocsis István gyanús higgadtsággal. Érezte, hogy ez már nem kamaszos ábrándozás, hanem nagyon is komoly kérdés és szándék, amit ketté kell törni és meg kell akadályozni. — Abból nem lesz semmi, édesfiam! — mondta csendesen, de hogy súlya is legyen a szavának, megtoldotta egy nagy káromkodással. — Engem nem röhög ki a falu miattad, inkább kettéhasítalak a kaszával! — Miért nem taníttatott!? — pattant ki Laciból a kérdés, mint tűzből a szikra, de amint apja elszürkült arcába nézett, nyomban megbánta. hogy ezt a kérdést szegezte éles pengeként az apja szívének. — Kérdezd meg az istentől, attól kérdezd meg, majd az megmondja, ha nem tudod, hogy szakadjon rád az ég! — Most már valóban rettenetes haragra gerjedt Kocsis István. — Mintha nem tudnád! Ügy teszel, mint a pólyás!... Honnan, miből vettem volna rá a pénzt?... Fuldokoltunk az adósságban. Három ember erejével dolgoztam éjjel-nappal, hogy kifizethessem, hogy fedél legyen a fejünk felett, hogy kenyeret tudjak adni a kezedbe, és még azt kérded, hogy miért nem taníttattalak? Számon kéred tőlem, mint egy végrehajtó, mint egy ítélőbíró!? Laci szótlanul felállt, nyélre ütötte a kaszáját és elindult a föld végére, hogy új rendet fogjon. Gépiesen suhintgatott, vastag rend gurult utána. Megbántottan, dühösen dolgozott. Kérlelhetetlenül, forrón tűzött a nap. Délre lekaszálták a lucernát. A szekér derekát megrakták a fonnyakímélve végzik nehéz munkájukat: szinte a semmiből teremtenek. Mussák Viktor szerette a költészetet, a leírt vagy kimondott szó erejét, szerette az irodalmi színpad fórumát és az embereket. Elete utolsó szakaszában hősiesség és önfeláldozás volt részéről egyes rendezvényeinken való részvétele és munkája. Talán egyetlen elismerő vagy köszönő szót sem kapott érte, de ez nálunk már így szokás. Nem tudom, milyen ívű volt életpályája, voltak-e személyes vagy egyéb problémái, csak azt tudom, hogy belőle mindig spontán áradt a lelkesedés, a tenniakarás. az ügy szeretete, s bármikor hozott össze vele a sors, mindig akadt egy-két buzdító megjegyzése, érdekes szakmai észrevétele. Halálod körül nem csaptak zenebonát lapjaink, de azért ne hidd, hogy nyomtalanul múlt el életed, Viktor bátyánk. Vannak, akik szeretettel őrzik emlékedet, akik mindig szeretettel és tisztelettel gondolnak vissza rád. A csehszlovákiai magyar „kisember" tiszta típusát, követni való példáját látjuk benned, és ha egyszer én is elkalandoznék az irodalmi színpadok világába, hogy ezzel is kultúránk ügyét szolgáljam, az elsősorban a te érdemed lesz, a te buzdításod eredménye. A telefonhír tudomásulvétele után így tervezgettem a megírandó cikk részleteit. Aztán tovább száguldottak a napok, s a nagy rohanásban megfeledkeztem a tervről. De egy havas decemberi napon újból eszembe jutottál, Mussák Viktor bátyám, és koszorú helyett, íme mégis leteszem frissen hantolt havas sírodra ezt a néhány sort. Nyugodj békében, Viktor bácsi! BATTA GYÖRGY dó takarmánnyal, befogták a lovat és hazaszekereztek. Margit rögtön észrevette, hogy valami történt a két férfi között, de egyelőre nem kérdezősködött. Jó ebéddel kedveskedett a kaszásoknak: tejfölös csirkehúst főzött nokellivel. A két komor férfi hallgatott, egyikük sem dicsérte a főztjét, mint máskor szokták. Kocsis István ebéd után a maga megszokott mozdulatával megtörölte a száját és kiment a konyhából. Még a rádióból kiszűrődő cigányzene sem érdekelte. — Mi történt? — kérdezte Margit Lacitól. — Semmi. — Látom én: összevesztetek? — Egy kicsit — vonta meg a vállát a fiú. — A jóisten sem tud eligazodni rajtatok — méltatlankodott Margit. — Min vesztetek össze? — Semmin, mondtam már. — Beszélj, hallod, mert nem tudom, mit csinálok veled! Laci kisompolygott a konyhából. A szín alatt kötött ki. Tanácstalanul ácsorgott, nézelődött, aztán felvette a kapát, ráspollyal megigazította az élét, s makacs elhatározással a kertbe ment, hogy bekapálja a korai krumplit, pedig egyetlen porcikája sem kívánta a munkát. Szinte állt az átforrósodott levegő, a kemencében sem lehet nagyobb hőség. Laciról dűlt a verejték, de csak vágta, vágta a dudvát, mintha láthatatlan korbáccsal űzték volna. Aztán felegyenésedett, a kapanyélre támaszkodott, kézfejével megtörölte a homlokát. -Nyugaton felhősödött az ég. Zivatar lesz, gondolta magában, bár már szakadna az eső! Leült a szilvafák árnyékába. Kocsis István később bement a konyhába, leült a rádió mellé és fejét lógatva hallgatta. Margit idegesen kapkodva mosogatott. Vesztére egy tányér kicsúszott a kezéből és a kőre pottyanva darabjaira hullt szét. (Folytatjuk)