A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)
Nyugtalan ember Bratislava óvárosában, az egykori Ventur utcában már rég nem létezik az a pékség, amelyben Vrábel János inaskodott, s ahol oly sokszor folyt végig arcán a veríték, amíg napszálltára holtfáradtan, akár az igás állat hozzáláthatott a műhely kitakarításához, a kovászos teknők, dézsák, sodrófák, kések és kanalak elmosásához, a másnapi tüzelő bekészítéséhez. A műhelyben mindig meleg volt, nyáron azonban kibírhatatlan a hőség. A verítékkel elfolyt az emberek ereje, s a naptalan homályban lisztes-szürkévé váltak az arcok. Vrábel János azt kedvelte, ha hátára kaphatta a kifliktől súlyosan nyikorgó fonottkosarat, vagy felpattanhatott a műhely otromba triciklijére és vihette az édes illatot gőzölgő zsemlét, kenyeret Vödric apró üzleteibe, a csendes kávéházakba, zajos vendéglőkbe és zsíros mészárszékekbe, ahol ugyanolyan inasok árulták az illatos kávét, olcsó töpörtyűt és a pirosbélű meleg csülköt. Falusi szeme mindig látott valami érdekeset, hencegő úri kamaszt, pénztelen ficsúrt, fáradtképű utcalányt, értelmetlenül gajdoló szakállas zsidó kereskedőt, ténfergő munkanélkülit, sunyin koslató csavargót. — Akkor még más volt a város — meséli lassan görgő szavakkal Vrábel János. — 1934-et írtak, az emberek közt álmos unalom melankóliája terjengett. Pozsony még testhezálló város volt, nem túlságosan nagy és zajos, az utcákon szlovák, magyar, német szót lehetett hallani, s minden kispolgári középszerűségben fuldoklott. A gazdagok még nem voltak túlságosan gazdagok, hogy ne sétálhattak volna gyalog is a járdán, $ a proletárok nyomorát kissé enyhítette a válságot követő pici virulás. Hitler csak akkor kezdett rikácsolni a rádióban és hadonászni a mozivásznakon, de az emberek még nem vették komolyan. Senki sem akart a holnapra gondolni, a jövőn tépelődni, egyedül a kommunisták élesztgették az emberek szunyókáló lelkiismeretét. — Mindig nyugtalan ember voltam — vall magáról az egykori pékinas, a Magyar Néphadsereg mai magasrangú tisztje. — Az inas sorsa, hogy sajnálja a nálánál is elesettebbet. Mert ilyen is volt, mégpedig a családos munkanélküli. Már fiatalon megértettem, hogy a jó iparos előtt két lehetőség áll: élhet vattába bugyoláttan a tisztességtudó kispolgárok megbecsülésében, de vállalhatja annak a szakinak kicsit se irigylésre méltó sorsát is, aki állandóan az élet végletei között hányódik, mert nem gyűjt vagyont, hanem az egész osztályát szolgálja, s azt követi, hogy ha itt ma eltaposnak, holnap ott ismét felütöm a fejem, és a legnagyobb kudarcok sem tudnak véglegesen letörni... Én ezt a másik utat választottam, de sokszor megkérdeztem már magamtól, hogy nem lett volna-e szebb életforma, ha az első lehetőségnél maradok, mint így ez az örök nyugtalanság, soha semmibe bele nem nyugvás? — És a válasz? — Maga az életem... Valahogy úgy van, hogy minden nagy esemény megpörgeti az embert. Kimozdítja előző sorsából. Életem első nagy fordulója, hogy inas lettem és városba kerültem. Bármilyen fáradt voltam, esténként gyakran eljártam a Magyar Fiatalok Szövetségének pozsonyi klubjába, a Műhelybe. Itt ismertem meg Szabó Istvánt, Schönherz Zoltánt, Krajnyák Ottót, Fendt Pált, Grek Imrét és másokat. Krajnyák ajánlott a pártba. Éppen akkor kaptam meg a tagkönyvemet, amikor 1938- ban elrendelték az általános mozgósítást. Ekkor fordult másodszor az életem. Mint újdonsült párttag, önként jelentkeztem katonának. Tudtam, hogy milyen veszedelmet jelent Hitler. Nagy volt a harci kedvünk, de azért a bevonulok közt sokféle ember akadt. Ártó szándékú is. Különösen a németek között... Kár lenne a helyzetet idealizálnunk, hiszen az akkori összeomlásnak megvoltak a maga nagyon is reális okai. — Belső okai is? — Természetesen ... Aztán jött a Szlovák Állam és jött az illegalitás. Titkos gyűlések, röpcédula-terjesztés, plakátragasztás, titkos nyomda és minden más, ami az illegalitással együtt jár, tehát spiclik is, árulók és lebukások, börtön. 1942-ben a szlovák fasiszta hadsereggel kivittek a keleti frontra. És itt ismét megváltozott a sorsom ... Első perctől az volt a szándékom, hogy átszőköm. Dehát a fronton nem olyan könnyű átszökni. Félni kell a mieinktől, de félni kell a szembenállóktól is, akik sohasem tudhatják, hogy milyen szándékkal közeledik az ember. Sokáig vártam a kedvező alkalomra. Június 6-án kora hajnalban egyedül álltam őrséget. Oly békés és nyugodt volt a táj, hogy minden nagyon könnyűnek és egyszerűnek tűnt. Eldobtam a fegyverem és futva elindultam lefelé a dombról, a patak irányába, amelynek túlsó partján voltak az orosz állások. Tíz lépést sem tettem, az oroszok máris lőttek. Egyszál puska püfögtetett, s minden tíz lépésben a lábam elé lőtt. Rögtön megértettem, hogy egy mesterlövésszel állok szemben, aki bármely pillanatban lepuffanthat... De elszántan rohantam tovább az úgynevezett senki földjén, a patak partján álló magányos házak felé. Közben a mieink is éledezni kezdtek, s valóságos csetepaté kezdődött. Lőttek mind a két oldalról, de nekem az utolsó pillanatban sikerült beugrani a senki földjén álló házak egyikébe. Megmenekültem... Napokig gubbasztottam ott, az egyik ház pincéjében, amíg végre jött az orosz támadás és rám találtak. — Odaát beléptem Svoboda hadseregébe. Kemény kiképzést kaptam és aknavetős lettem. Aztán jöttek a hosszú háborús évek, jött a felkelés és jött a duklai áttörés. Amikor a duklai csata után zászlóaljunk felsorakozott, elfért egy kis hegyifalu udvarán. Ennyien maradtunk... — Aztán jöttek a háborút követő, zavaros évek. Bratislavában szolgáltam őrmesteri rangban. Gyakran álltam a főrévi úton szolgálatban, Emlékszem, ma is magam előtt látom, ahogy nyugat felől hazafelé jöttek a hajdani magyar honvédség katonái, csallóközi parasztok, zsellérek, riadt leventék. Mit tehettek ők a történtekről? Semmit. Magyarul beszéltem velük és engedtem őket tovább haza. Őszintén megvallom, hogy ez a fölötteseimnek cseppet sem tetszett. Kértem a leszerelésemet. Elengedtek. Magyarországra mentem, ahol az elvtársaim ismét uniformisba bújtattak. Résztvettem a Magyar Néphadsereg megszervezésében, aztán mint katonai attasé évekig szolgáltam Moszkvában a magyar nagykövetségen. — Hát így volt, ilyen volt az eddigi életem. A béke sem hozott nyugtot. Örökös gondok, gürcölés, tanulás, de öröm is... 1956 nehéz próba volt, örüljenek, hogy maguk 1968-ban mindezt elkerülték. Ki hitte volna, hogy olyan nehéz a Marx által megálmodott rend felépítése. Az ember fiatalon megtelítődik az eszmével, hisz benne, teli kedvvel, energiával áhítozik ideáljai megvalósítására. És amikor hozzálát, rájön, hogy az emberek és dolgok mennyire bonyolultak. — A mai fiatalok már mások. — Sok rosszat mondanak rájuk I Az öregek zsörtölődnek, mérgelődnek, hogy a fiatalok nem olyanok, mint amilyenek ők voltak. Dehát ez már így szokott lenni. Az előző nemzedéknek mindig le kell nyelnie azt a keserű pirulát, hogy az utána jövő nemzedék nem éppen olyan, mint amilyennek megálmodták. De szerintem így van ez rendjén, ez a fejlődés. A mai fiatalok műveltebbek, jobb szakemberek, kiegyensúlyozottabbak és magabiztosabbak: valódi építő nemzedék, az építők és megvalósítók minden jó tulajdonságával. Sokszor humánusabbak is tőlünk, de a kor is humánusabb, mint amelyben mi nevelkedtünk. Nekünk harcolnunk kellett — ez volt a küldetésünk. Persze a mai fiatalok közt is akad mindenféle, akárcsak köztünk, öregebbek között. Dehát sohasem a felszínből ítéljünk I Ahogy József Attila mondja: „Fecseg a felszín, hallgat a mély." SZŐKE JÓZSEF gyöngyszem kát. De jutott idejük tévé nézésre, rádiózásra, sőt még teadélutánokat is rendeztek, ahol lemezjátszó-zenére táncoltak. Agyamban különböző gondolatok kergetik egymást. Elismerés illeti azt az iskolát, ahol ilyen sokrétűen foglalkoztatják a tanulóifjúságot.S még egy gondolat: amellett, hogy az iskolában szakmailag felkészültek a hivatásukra, vajon mit hoztak még magukkal, mi az a többlet, amiből esetleg másoknak is juttathatnak, ha akarnak? ... Hogy akarnak, csakhamar kitűnik a további beszélgetésből. Egyszerű, természetes és magával értetődő a szavuk, gondolatuk, akár a nap járása az égen. Nagy Márta elmondta, hogy tagja a Csemadok színjátszó együttesének. Új darabot tanulnak, karácsonyra szeretnék bemutatni. Majdnem minden estéjét a próbákon tölti. Azonkívül tánccsoportot szerveznek. Mindenképpen az ifjúság összefogására törekesznek, hogy ne a füstös vendéglőben, hanem nemes szórakozással töltsék el szabad idejüket. Nagy Erzsiék is tánccsoportot alakítanak az Ifjúsági \Klub mellett. Nagyon szeret táncolni — amint mondja —, s reméli másokkal is megszeretteti. Az olvasásban is sok gyönyörűséget talál, s mit nem adna érte, ha minden fiatal kezében könyvet látna! Nemcsak szakmailag készültek fel az iskolában, hanem azt is megtanúlták, hogyan lehet okosan és gazdaságosan beosztani az idejüket, hogyan tehetik szebbé, kellemesebbé és hasznosabbá a saját és a környezetük életét. Pedig az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy nap mint nap bejárnak a munkahelyükre autóbuszon, nem beszélve a magánéletük gondjairól, bajairól, mert azok még egy tizenkilenc éves csinos lányt sem kerülnek el. Néhány morzsa a magánéletükből— Szorongva gondolok vissza az árvízre — mondja Nagy Erzsi. — Ahol mi lakunk, méteres víz állott. Most már újjáépült a házunk. Mit mondjak még? Kicsi koromban féltem a háborútól. Ma már rá sem gondolok ... Szeretnék állandó munkahelyet találni, jól keresni, aztán egyszer férjhez menni. Van udvarlóm. Egy újvári fiú. Brünnben jár az állatorvosira. Hát ilyen, ennyi az életem ... — Tizenhat éve özvegy az édesanyám — veszi át a szót kissé szomorkásán Márta. — Beteges. Sok elfoglaltságom mellett néki is segítek. A házunk régimódi. Tavasszal szeretnénk átalakíttatni, nem tudom, sikerül-e... És hát én is szeretnék állandó munkahelyet találni. Egyelőre nincs is több tervem és vágyam. ■Az ember sosem tudja hol, kivel találkozik, hol melegszik át a szíve. Örülök, hogy azon a ködös őszi délutánon betévedtem a szövetkezet irodájába, ahol két csinos kislányra, két gyöngyszemre találtam. Annak is örülök, hogy hírt adhatok róluk mindannyiunk megnyugtatására • vannak értékes fiataljaink! lovicsek: béla Nagy Erzsi