A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-05-28 / 21. szám

Egész nap az ökröket válogatták, terelték a Murndoo-major tágas pusztáin. Végig a vasércrögöktől feketélő földeken, pajzslevelű kórókon, tüskés bozóton át, keresztül a halmokon, amelyek kék falként húzódtak a horizont mentén. És már a napnyugta éles fénye hullott a tájra, s bíborral vonta be a vonuló állatokat, embereket, lovakat. A vad, hegyi csorda meg-megbolydult még. Az ijedező ökrök nyugtalanul kavarogtak a vöröslő porfelhőben. Hátul a gazda, John Gray haladt Arrával, egy fiúcskával, aki szinte árnyékaként követte mindenütt, jobbról Wongana az asszonyával, Rose-val, a baloldalon pedig a félvér Frank, Minnivel. Rose előtt egy fiatal állat kiszakadt a csordából. Az asszony utána ugratott. Halk nyöszörgés követte, mintha lova valami kis élőlényre taposott volna. A tinó megszökött. Arrá ment utána. Lova nyakára hajolva vágtatott előre, megkerülte az engedetlen állatot, és dühöngve, kurjongatva visszahajtotta. A csorda idegesen hullámzott. Már háromszor felbomlott a nap folyamán. — Átkozott bolondja — csattant fel John Gray. — Elegem van belőled, Rose. A bennszülött asszony elkomorulva rántotta vissza erős szőrű pusztai lovát. — Mond meg a gazdasszonynak, holnap a Harmincas-pusztára megyünk. Haza csak újholdkor — szólt John Gray. Rose elfordította lovát az emberek és barmok csoportjától. A vékonyka nyöszörgés, amely mint valami abroncs szorította össze szívét, most is vele mozdult. — Minni! — A gazda Rose után intett a fejével. Minni csupasz sarka belevágott lova szügyé-Katharine Susannah Prichard be, csuklójának egy mozdulatával elugratott a csordától, majd megfordult, kengyelében felállva előrehajolt, és máris elérte Rose-t. Annak szemében eszelős izgalom. Minni nem állta dühödt tekintetét. A két asszony együtt lovagolt a hegyek felé, bele az alkony sűrűjébe. Vékony, sötét figurák a vadon nőtt, szívós lovakon. Szakadt nadrágjuk fakó, szennyes kékje megtapadt a lábukon, rövid, göndör hajukat megborzolta a szél. Egy kicsit távolabb, amikor az emberek és állatok már csak a vörös por mozgó, kavargó felhője volt, Rose dühe utánuk fortyant. — Hiiii! Mint héjasivítás csapott fel belőle az elkeseredett dac hangja. Távoli nevetés foszlányai sodródtak feléjük. Egyedül féltek volna, mert mögöttük már leszállt a sötét, s körülöttük is ott lebegett, settenkedett a furcsán csavarodó fák és a bozót között. Féltek volna a gonosz lelkektől, akik a pusztában és a sziklás gerinceken vándorolnak, amikor a nap fénye elenyészik. De együtt nem féltek anynyira. Húsz mérföldnyire innen, ahol a hegygerinc meghorpad, s a Nyedee-patak homokos medret vájt magának a fehér testű gumifák között, ott a Murndoo-major és az ő népük szállása. Csapás nem volt. Az első sötétségben, amely megsűrűsödik, mint a gyapjú, ha végleg elhalványul a napnyugta vörös fénye, csak ösztönük fogja megtartani őket a major és a zsákból, rozsdás pléhből és száraz gallyakból összerótt, saját kerek kalyibáik irányában. Mindketten Wongana asszonyai voltak. Rose magas, inas, jó felépítésű; Minni fiatalabb, kövérkés, vidám kedélyű. Rose jó csordás volt' a maga idejében, egyike a legjobbaknak. Minni nem lovagolt úgy, és az állatok terelésében sem volt olyan ügyes, mint ő. És mégis, ahogy most együtt lovagoltak, Minni arról locsogott öntelten, milyen jól is dolgozott egész nap, milyen ügyesen fogta be az elcsatangoló állatokat, hogy még John is azt mondta, derék dolog volt tőle. Lám, az a fehér dög is, amelyik a karámok közelében veszett meg és rohant el. Látta Rose, hogy bukfencezett Arra, amikor a sárga kanca megbotlott egy gödörnél? De ő utána ment. Mérföldeken át hajszolta, és visszahozta a karámhbz. Ezért biztosan ajándékdohány jár, tán még egy új ruhát is kap, ha majd az emberek bejönnek a terelésből. Pipát húzott elő az övéből, kirázta belőle a hamut, a gyeplőszárat az egyik karjára hurkolta, s egy bádogdobozból, amely derékövéhez volt erősítve, megtömte a pipafejet dohánnyal. Aztán lehajolt, a kengyelvason meggyújtott egy szál gyufát, odairányította a pipához, amit már rövid, fehér fogai közt tartott, és elégedetten pöfékelni kezdett. Rose arca pedig egyre komorabb és sötétebb lett. A vékony, fülsértő nyöszörgés most is ott szivárgott a melle táján. Leakasztotta nyakából a rongy általvetőt, a kisbabát a karjára vette, és odanyomkodva neki petyhüdt mellét. Lassan léptetett tovább, lova kényesen válogatta az utat az egyenetlen, köves talajon. Nehéz nap volt. Az asszonyok pirkadattól együtt dolgoztak az emberekkel. Hogy minél előbb kezdhessenek, éjszakára a Nyedee forrásnál táboroztak le, s aztán a reggeli órákat nyeregben töltötték, a vadon kószáló teheneket, borjakat és tinókat terelték össze a ritkás erdővel borított dombokon, majd lehajtották őket a patak melletti karámokhoz, ahol John Gray különválasztotta a kövéreket, s miután az öreg Jimmyt meg néhány fiút hátrahagyott, hogy a fiatalját lebélyegezzék, és a visszamaradt tehenekkel együtt hátrahajtsák a dombok közé, ő maga a meekhatarrai vásárra szánt csordát állította össze, s indította útnak. Az ökrök vadak voltak, mint a csikók. Egész nap vigyázni kellett őket. És az a mellére tapadó, vinnyogó kis batyu egész idő alatt akadályozta Rose-t a mozgásban. A bennszülött asszonyok mindennél jobban szerették a terelést, amikor kedvükre vágtathattak az állatok után. Fürgébbek voltak, mint a férfiak, a nyomkeresésben is jobbak, újabban mégis ritkábban adódott, hogy részt vehettek benne. Amióta Jon Gray megházasodott, s asszony került a Murndoo-majorba, bőven talált mosni, súrolni valót, söprögetést a számukra, nem szívesen látta, hogy az asszonynép jár az állatok után. De kevés volt a férfikéz a háznál. A gazda meg is mondta, hogy a Nyedee környékének felhajtásában szüksége van Rose-ra és Minnire. A gyereksírás meg egész nap csak ingerelte Rose-t. Bármerre mozdult is, a testéhez kötött poronty folyton-folyvást a fülébe nyüszített lovaglás közben. — A poronty az oka mindennek. Miatta nem sikerült semmi — dühöngött Rose. — A férfiak kiröhögték. Az embere, Wongana mindenki előtt lepiszkolta, azt mondta, kelekótya, mint egy fészkevesztett tyúk. A gazda meg legorombította, és hazazavarta, mint egy taknyos gyereket. Minni bezzeg a dohányról fecseg, ami kijár neki, meg az új ruháról. Vele elégedett lesz Wongana! És ez a síró, nyöszörgő kis jószág. Csak sír és sír, rágja üres mellét, tekereg előtte, és egyre csak vinnyog, nyöszörög. Rose iszonyatosat sikoltott tehetetlenségében, örült düh rohant át a testén, ahogy nagy esők után a viz zuhog le a száraz patakmedreken. Letépte melléről a babát, és messzire hajította magától, le a földre. Reccsenés hallatszott, mint megroppanó gallyé. Minni félrekapta a fejét. — Jaj — nyögte, s szemei kerekre tágultak. De Rose csak lovagolt tovább. A távolba meredt, a rózsaszínben égő pusztába, s a dombsor felé, amelynek kékje már tintasűrűvé sötétedett. Mire a két asszony a majorba ért, a sötétség mindent beborított, csak a csillagos ég fénylett. Minni mondta meg John feleségének, amit a férfi üzent, hogy csak újholdkor, úgy két hét múlva jön haza. Gray né, vagy ahogy a bennszülöttek szólították, a gazdasszony nem tudta elgondolni, mi ütött az asszonyokba, hogy olyan szótlanok és búvalbéleltek. Rose sötét képpel, mogorván térült-fordult a konyhában, s riadtan kapta el róla a tekintetét, ha a szemük összetalálkozott. Szívesen kifaggatta volna őket a dolgokról, hogy szépek-e az állatok, meg hogy mennyit hajtanak le, van-e sok kisborjú, de látta, hogy most úgyis hiába kérdezné őket. Csak miután kenyeret, lekvárt, egy-egy jókora szelet sózott marhahúst adott nekik, meg jó erős teát töltött csajkáikba, cukrot tett kiürült pléhdobozaikba, és megindultak kifelé, a feketék táborába, akkor lepődött meg, hogy Rose-t a baba nélkül látja. — Te, Rose — szólt utána. — Hol a kicsi? Rose már kisurrant az éjszakába. Minni ijedten sandított vissza, aztán eltűnt ő is. Hajnalban, amikor távoli jajveszékelés törte meg a csendet, Grayné először azt hitte, valaki megint a patakba fulladt a táborbeliek közül. De aztán eszébe villant Rose. Milyen furcsa volt az este, amikor a gyerekről kérdezte. Most már tudta, a poronty halt meg. Rose jajong a hajnali csendben, kövekkel véresre tépve testét, ő sikoltozik tébolyult gyászában. , Bálint László fordítása „Lőrincz Gyulát nem kell különösebben bemutatni, hiszen nemcsak jelentős képzőművész, hanem ismert közéleti személyiség is, aki politikai tevékenysége mellett hű maradt eredeti művészpályájához, alkotó munkájához és ezzel előkelő helyet biztosított magának a modern szlovákiai képzőművészetben" — mondotta dr. Ladislav Sauöin akadémikus a megnyitón elhangzott beszédében. Komáromi (Komárno) kiállítása nyilván új tónust jelent az immár rendszeres múzeumi tárlat-szervezetében és újabb előbbrelépést az esztétikai nevelés igen fontos területén is. Ezen a tárlaton nem lehet általánosítani. Nem lehet egyszerűen felületes szemlélődés után „monotonnak" minősíteni az itt látott rajzokat. Nem lehet „egysíkúnak" nevezni az érdekesebbnél érdekesebb fej-tanulmányokat, antropológialag vagy történelmileg is hű alakok jelenlétét, kifejező mozdulatait, külső és belső fájdalmaiknak, harcaiknak expresszivitását. A lélektani ábrázolás előtérbe hozása már magában hangsúlyozza a feszültséget, a szenvedélyt és a hitet. Lőrincz látja hőseit. A rusztikum nála magasabb fokon értelmezett művészi tudatosság kifejeződése. Rajzai önmagukért beszélnek és a tematikus sorozatok szerves részét képezik. Lőrincz tudja, hogy a korszerű művészetnek alapvető eszméket kell tartalmaznia, életünk belső mozgató elemeit kell felszínre hoznia és művészi szinten ábrázolnia, tolmácsolnia a tartalom és a forma újszerű lényegét. Mert a szemlélőnek ezt kell értelmeznie, fejlesztenie, értékelnie, hogy ne keverje össze egy kép, grafika vagy szobor minőségi fogalmát holmi bizonytalan „értékek" emlegetésével, a világnézeti tartalmat, holmi divatos „európaisággal". Mert megvannak már nálunk is azok a mércék és lehetőségek, hogy az elkötelezett, sőt pártos művészet hegemóniáját megteremtsük és népszerűsítsük. Célunk az értők rétegének a szélesítése. Egyszóval az, hogy a képzőművészet is minél hatékonyabban bevonuljon mindennapi életünkbe. Lőrincz Gyula két tusrajz-technikával készített sorozattal: „Kosút — 1931" és „Dózsa György katonái" mutatkozik be a komáromi tárlaton. Mind a két sorozat határozott emberi és művészi magatartást, lekötelezettséget jelent. Letisztult egyéni stílusban foglalja egybe a felvetett témát és nagyszerű rajzoló készséggel fejezi ki az érzések és rettegések, a félelem, és az önvédelem, a küzdelem és a hősiesség jelenlétét. Rajzain felismerhetjük a szenvedés és az elszántság ösztönző erejét, a művészi helytállás tudatosított vonalvezetését. 1931. május 25-én Kosúton a földmunkások magasabb bért követeltek. Jogos kérésükre puskatűzzel válaszoltak a csendőrök. Vérrel megírt történelem már ez, amelyet Lőricz Gyula 82 rajzban mutat be. Nem beszámoló vagy tudósítás, „nem agitáció és nem is akar az lenni, hanem a hazai osztályharcok áldozatainak emlékműve", dokumentációja ez a sorozat. Minden lap magán viseli alkotója gazdag tapasztalatának mesterségbeli tudását. Rajzait egymáshoz kötődő emlékekből fűzi össze. Ezáltal idéz drámai élményeket a csendőr-sortűz borzalmairól. Nyilván ugyanazt a belső, törvényszerű folytonosságot akarja értékeltetni másik nagyméretű (158 lapra terjedő) sorozatával is, amikor Dózsa György 1514. évi paraszt lázadása nemcsak az Alföldet, hanem Szlovákia déli részét is mozgósította. Az emberek kezében kiegyenesített kaszák, láncos buzogányok, sújtásra emelt dorongok, favillák. Arcukon