A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-05-28 / 21. szám

nő, hogy mozogni is alig lehetett. Sokan a batyujukon ültek vagy a hideg kőpadlón. Itt töltöttük az éjszakát. Másnap reggel vittek a fogházba. Elképesztő látvány tárult Itt elénk. Az udvaron kopaszra nyírva, rongyos ruhákban sétáltak a női rabok. Voltak olyanok is, akik ruha helyett rongyos pokrócba csavarva sétáltak. A felügyeletet gyakorló rendőr durván szidalmazta őket. Engem az emeletre vittek. A folyosón egy marcona rendőr szíjjal vert egy rabnőt, aki fájdalmában nagyokat sikított. Egy nagy terembe vittek, ahol több mint száz nő volt bezsúfolva, tizenhattól hatvanéves korig. Voltak ott politikaiak, közönséges tolvajok, elmebajosok, koldusok és vakok, sőt még a Jehova tanúi tagjai is, akiket felforgatóknak neveztek. Itt ismerkedtem meg az élősdiek minden fajtájával: bolhával, tetűvel, svábbogárral, poloskával. Ezek éjjel-nappal szívták a vérünket. Igaz 3—4 hetenként fertőtlenítették a ruháinkat és zuhanyfürdőbe vittek minket, de ez mit sem segített, mert naponta új „vendégek" jöttek. Éjjel vassodronyokon aludtunk, mely lelógott a cementpadlóig. Egy koszos pokrócunk volt, ezt tettük magunk alá és ezzel takaróztunk is. Télen sokat szenvedtünk, mert alig egy-két órát fűtöttek naponta, s így minden ruhadarabunkat éjjel-nappal magunkon kellett hagynunk. Reggel rozsdás csajkákban rántott levest kaptunk. Ez olyan volt, akár a mosogatóvíz. A napi kenyéradag tíz deka volt. Délben marharépát vagy kelkáposztát kaptunk, mely tele volt szeméttel. Este vacsorát nem kaptunk. Több mint három hónapot voltam a pesti toloncházban, míg végre Nagykanizsára kerültem, a női internálótáborba. Pár hétig még a prostituáltakkal és egyéb bűnözők között voltam, majd a politikaiakkal kerültem egy helyiségbe. Ott voltam Braun Évával, akit 1944-ben a Margit-körúti fegyházban meggyilkoltak és Schönherz Zoltánnéval, akinek férjét 1942-ben szintén kivégezték. Ügy éltünk ott, mint egy nagy család, mint édestestvérek. Ha valaki csomagot kapott, azt közösen fogyasztottuk el. A kosztunk itt is hasonló volt ahhoz, amit a toloncházban kaptunk. A nem politikai foglyok kijárhattak dolgozni, de minket nem engedtek. 1942 december első napjaiban bejön az őrmester és elkiáltja magát: — „Juricsek Irén szabadul!" Én csak álltam és néztem, nem tudtam elhinni, hogy ez igaz lehet, hiszen édesanyámnak pár hónap előtt az érsekújvári rendőrfogalmazó azt mondta, nem kívánatos a hazajövetelem, mert hivatalos személyek előtt is kommunistának vallottam magamat. Az elvtársnők segítettek csomagolni, körülvettek, búcsúzkodtunk. Egy rendőr a vasútállomásig kísért és tolonccédulával útnak indított. Otthon nem vártak, nem tudták, hogy jönni fogok. Amikor beléptem a lakásba, édesanyám elsikoltotta magát, de az olyan sikoly volt, amit soha nem tudok elfelejteni. Másnap jelentkeznem kellett a rendőrségen, ahol tudatták velem, hogy szigorú rendőri felügyelet alatt leszek, a várost el nem hagyhatom és minden vasárnap jelentkeznem kell a rendőrségen. Ez a házi internálásom egészen a felszabadulásig tartott. Már a városban folytak a harcok, amikor két felfegyverzett nyilas jött le a pincénkbe, ahol a harcok alatt tartózkodtunk. „Ugye várjátok az orosz testvéreket?" — kérdezték gúnyosan előreszegezett pisztollyal a kezükben. Én elbújtam az emberek mögé, hogy észre ne vegyenek. Ekkor irtózatos robbanás reszkettette meg a levegőt. A menekülő német fasiszták felrobbantották a Vámhidat a Nyitra-folyón. A nyilasok eltűntek, és pár óra múlva lejöttek az első szovjet katonák. Felszabadultunk! Tóth István (1911—1944) azok közé tartozott, akik már ifjú koruk óta hívei voltak a kommunista eszmének. Mint cipészsegéd még a harmincas években felkerült Pestre. Itt rögtön összeköttetést keresett az illegálisan dolgozó párttagokkal. Működését kopók figyelték és amikor már veszélyesnek látták a működését, mint nem magyar állampolgárt 1934-ben átdobták Csehszlovákiába. Hazajött Üjvárba és munkát vállalt -Bandler cipészmesternél (Bandler csak elsőrendű munkásokat alkalmazott). Itt első dolga volt jelentkezni mint párttag. Közben megnősült. 1938 őszén Érsekújvárt is Magyarországhoz csatolták. Ettől fogva napirenden voltak a zaklatások, házkutatások. A Dusek-féle házban is gyakran tartottak házkutatást, ahol Tóthék és más munkáscsaládok laktak. 1941-ben Tóth Istvánt rendőrségi felügyelet alá helyezték. Nem volt szabad nyilvános helyen megjelennie, sem a főutcán járnia. Este 10 órától reggel 5 óráig tilos volt a lakását elhagynia. 1944. április 4-én a Tóth házaspárt őrizetbe vették és mindkettőjüket Nagykanizsára internálták. Tóth Istvánt később az Igmándi-erődbe vitték munkaszolgálatra. Innen azonban csakhamar visszahozták Érsekújvárra; egy ideig a járásbíróság fogházában tartották, majd az oranienburgi koncentrációs táborba hurcolták. Felesége júliusban szabadult a nagykanizsai internálótáborból és idehaza Üj várban a felszabadulásig rendőri fejügyelet alatt állt. Tóth Istvánt a némalek Oranienburgból Dachauba hurcolták, s ott 33 éves korában kivégezték. Életét adta meggyőződéséért Munkásotthon Érsekújváron. 1920-tól 1938 október 9-ig a szakszervezet. 1921-tői a CSKP irodája és a területi pártvezetőség székhelye Magyar nemzetiségű kommunisták Banská Bystrica-i pártiskolázása 1936-ban. Középen Major István elvtárs, a pártiskola vezetője A Proletár Testedző Egyesület szimői-vágfarkasdi csoportja