A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-05-16 / 19. szám

H^e 3 Ezt az írást úgy is kezdhetném, mint a meséket szokás: hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy... Pedig ez a történet, amit le akarok írni, igaz. Két, illetve négy ember megrendítő sorsa kívánkozik papírra. 1915-ben Príbeli József és bátyja nősülésre szánták el magukat: feleségül vették a Trevalec-lányokat. Miközben kinn a frontokon kedvére aratott a halál, ők idehaza — Ipolyhídvégen — hangos-vidám lakodalmat csaptak. Józsi derék legény volt, feketehajú, egyenes, mint a nád, erős és szépszavú, s nagyon szerette a törékenynek tűnő, mégis mozgékony, csillogó szemű, tűzről pattant Marit. Csupán három hétig tarthatott a boldogságuk, mert a behívó elszakította őket egymástól. Beléjük mart, megperzselte őket, mint a kései tavaszi fagy a virágba borult gyümölcsfákat. Nehéz volt az elválás, a búcsúzás. A fiatal menyecske zsebkendőjébe hullatta a fájdalmát és keserű boldogtalanságát. Príbeli József pedig férfias rettenettel a szívében indult el az Ipoly menti kis faluból, hogy megjárja sorsa nehéz s nem mindennapos kálváriáját. Esztergomba vonult be a 26. gyalogezredhez. Egyhónapos kiképzés után kivitték a galíciai frontra. Fiatal felesége számára nem maradt semmi, csak Józsi egy göndör, fekete hajfürtje, egy szál sárga rózsa, amit a frontra induló katonavonatról dobott le, meg a délceg, ifjú ember utolsó mosolya és búcsút intő kézmozdulatának az emléke ... A katonavonat egyre zsugorodott, végül elnyelte a messzeség. Mintha a földre boruló kék égen ütött volna ajtót, ami mögött örökre eltűnt Príbeli Józseffel... Az ifjú katona 1915. augusztus 30-án — éppen a születésnapján — fogságba esett. Négyszáz kilométert gyalogolt Kijevig. Ott bevagonírozták és Szibériába szállították. Sizranba. Dolgozott parasztoknál, volt erdei- és szállítómunkás ... Éjszakánként rászakadt a magány: gondolathidat kötött Szibéria és a kis Ipoly menti falu között, s ezen hazai tájakra repült. Ifjú feleségével beszélgetett, játszadozott, miközben a szíve akart meghasadni... 1917-ben Omszkba vitték, onnan pedig a mintegy 70 kilométernyire fekvő Kulikova faluba került, ahol 54 évet élt le, de hogyan? — Mindig és mindenkinek azt mondtam, hogy ezer közül is felismerném, pedig dehogy ... Előbb egy hadirokkant parasztnál dolgozott, közben fegyverrel a kezében harcolt a fehérek ellen. Később egy hadiözvegy asszonyhoz került munkára, akinek három kislánya volt: Kató, Léna és Nagya. A délceg magyar hadifogoly és a hadiözvegy orosz asszony közel került egymáshoz. Az egymásra utaltság, a munka és a közös gond meghozta a gyümölcsét: szívükben kivirágzott a szerelem. Príbeli Józsefben elhalványodott a hazai táj és elmosódott benne otthon hagyott fiatal asszonyának a képe. 1919-ben összeházasodtak, 1922-ben fiuk született: István. A lányokat felnevelték és férjhez adták, közben a fiuk is szép szál legénnyé nőtt 12 hold földön gazdálkodtak, majd 1930-ban beléptek a kolhozba. Príbeli József 20 lovat etetett és gondozott. Aztán kitört a második világháború. István fiuk húszéves korában bevonult katonának és 1943. június 25-én Leningrád körzetében hősi halált halt. Mi történt közben idehaza, Ipolvhídvégen? Trevalec Mária megtudta, hogy a Józsi fogságba esett. Testvérnénje gyógyíthatatlan beteg volt. 1929-ben meg is halt. Két kislányt hagyott maea után. meg a szomorú özvegyembert, a Józsi bátyját. Talán nem is volt ő annyira szomorú, hiszen felesége hosszan tartó betegsége alatt összemelegedett Marival. Azt gondolták magukban, hogy ha már egyszer annvira összeboronálta őket a sors, annyira egymásra utaltak lettek — mosni, főzni, takarítani kellett. nevelni a két kislánvt —, nem eneedik kirepülni a családból a boldogság madarát. Hadd daloljon ott köztük, bennük, hiszen a szerelem tartós vendégként az ő szívükben is megteleoedett. Trevalec Mária aztán becsülettel felnevel+e a két lánygvereket, tisztességgel férjhez is adta őket. de hites urának a bátyját is ellátta minden jóval. 1948-ban aztán hivatalosan is összeházasodtak ... Príbeli József orosz felesége betegeskedett, meg is halt. Éltében egvre biztatta a párját, írjon haza levelet. keresse, kutassa az eltépett szálakat. melvek valamikor odakötötték, hátha szükség lehet még rá. Magányos éjszakáin, 52 évi távollét után valami megmozdult benne, furcsa nyugtalanságot érzett, mind gyakrabban gondolt az Ioolv mentére. de már oroszul gondolkodott, a magvar nvelvet úgyszólván teljesen elfeleitette. Hetekig kereste, kutatta a régi szavakat, egész halom papírt összefirkált, erőlködött, kínlódott, szenvedett... Talán a mély kútba esett kavicsot is könnyebben felszínre hozta volna. Véére rálelt ízére a szónak, fogalmaknak, s postára került a sok verejtékkel megírt levél. 25 nap múlva meg is kapta rá a választ: „Józsi, gyere haza, ha akarsz, de tudatom veled, hogy az uram nem lehetsz, mert én már a te édesbátvád felesége vagyok ..." ^ Príbeli József sokat tépelődött, gondolkodott. Végre rászánta magát a hosszú útra. 1967 augusztusában hazaiött. Mikor a falu szélére ért, megállt. Közrekapták a félévszázados emlékek: ismerős lett a lombok alatt — Valamikor nagyon erős volt a válla ... Jólesik, hogy most öregségemre újra rajta pihentethetem a kezem ... lapuló falu, a magasba szökő templomtorony, a nap állása, a szellő íze, a kanyargó Ipoly csillogó szalagja. Leborult a földre és megcsókolta ... Mikor belépett az udvarba, ahol gyerekeskedett és ifjúságának egy részét eltöltötte, újra felbuzogtak lelkéből az emlékek. Lakodalmának fakult képei villóztak előtte, cigánymuzsikát, régi dalfoszlányokat vélt hallani, aztán valahonnan az ajtó négyszögéből kilépett egy fehérruhás menyasszony, s jött feléje csillogó szemmel, mosollyal az arcán ... összeborultak a bátyjával. Sírás szorongatta a torkukat. Az egyik ízes, a másik tört, alig megérthető magyarsággal beszélt. Kölcsönösen biztatták egymást: ne sírjanak, inkább örüljenek, hogy annyi év után újra láthatják egymást. Közben valaki kiszólította a templomból Mari nénit. És a vékony aszszonyka fekete ünneplőjében elindult hazafelé valami furcsa rettenettel a szívében: hogyan álljon ő most már a két férfi, a két ura közé?! — Józsi, megismersz-e? — volt az első szava. Könnyedén mondta ki a szót, de csak ő a tudója, hogy milyen súlyos kő ült a szíve táján. — Hogyne... te vagy a Mari... — Mindig és mindenkinek azt mondtam, hogy ezer közül is megismerném — vetette rám szemét Mari néni és nagyot sóhajtott. — Pedig dehogy ismertem volna!... Az én tudatomban úgy élt fiatalon, délcegen, mint ahogy akkor láttam, mikor a frontra induló katonavonatról ledobta a sárga rózsát... Eltettem a dobozba, amiben fekete hajfürtjét őriztem. Annyi év után most is meg tudom mutatni... Príbeli József (orosz nevén Joszef Ivanovics Pribelov) két és fél hónapig volt akkor itthon. Lejárt az útlevele, vissza kellett mennie, pedig maradt volna, de lelkileg nem bírta elviselni a fonák helyzetét, bár a bátyja szíves szóval marasztalta. Visszament. A lányai, akiket felnevelt, nem pártolták, erőszakkal egyikhez sem akart menni. Rászakadt a magány, a kínzó egyedüllét. Szívében, lelkében az igazi otthon hangjai zsongtak, szinte elviselhetetlen fájdalmat érzett. Közben idehaza — 1968. november 13-án — meghalt a bátyja. így hát az első, hites felesége is magára maradt. A testvérek közül valaki megírta neki, később Mari néni is: „Józsi, egyedül vagyok, ha akarsz, gyere haza..." A dobozba zárt fekete hajfürt és a sárga rózsa boldog ifjúságukat szimbolizálja, s kopottságuk talán egy kicsit a jelenüket is. Talán erre gondolt Príbeli József, aki 1971 február közepén 90 napos tartózkodásra szóló útlevéllel ismét hazajött. Nagy és nehéz utat mért ki számára a sors. Fegyverrel a kezében harcolt a szovjet hatalomért, felnevelt három hadiárvát, azonkívül katonafiút is a szovjet hazának. Nehéz munkával nyűtte el az egész életét, s most mégis azt érzi, nem élt hiába. Nem akar visszamenni. Szeretne örökre itthon maradni és- folytatni ott, ahol 56 évvel ezelőtt abbahagyta. Szeretne végre megpihenni, s ha majd a nagy kaszás eljön érte, szülőföldjébe temetkezni... Mit is kívánhatnék befejezésül? Szelíd derű, halvány és csendes boldogság aranyozza be élete alkonyát! LOVICSEK BÉLA Prandl Sándor felvételei