A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-30 / 17. szám

MffiI Izsák János (középen) vall magáról Mit nem adna érte, ha egy kiváló szakember alaposan kivizsgálná és segítene rajta! Hát ilyen emberekből tevődik össze a brigád. Gondokkal-bajokkal küzdenek, de vannak örö­meik is, melyek munkájuk nyomán terveik és vágyaik megvalósulásából fakadnak. De nem volt ez mindig így. — Nem bizony — mondja a brigádvezelő. — Gyökeres változás akkor állott be, amikor az üzemnek Ceízel Ladislav lett az igazgatója, ö bizik bennünk, fiatalokban, és ez a lényeg. Mióta ő az igazgatónk, valóban a végzett munka után kapjuk a fizetésünket. Vele okvetlenül beszélnie kell! Ceízel Ladislav mérnök 1968 novemberében vette át a vezetést. Azóta tért át az üzem ko­molyabb átalakító munkákra és új épületek épí­tésére. Igaz, nehézségekkel küzdenek, mert nin­csenek olyan lehetőségeik, mint az építészeti vállalatoknak — üzemi étkeztetés, lakás biztosí­tása —, ezért nehéz újabb szakembereket meg­nyerni az üzem számára. — Megragadom az alkalmat — mondja az igazgató —, hogy felhívjam azoknak a jó szak­iparosoknak a figyelmét, akikből hasonló építő­csoport alakulhatna: jöjjenek, jelentkezzenek, szívesen felvesszük őket! Mit is mondhatnék még az igazgatóról? Azt mondják róla a munkatársai, beosztottjai, hogy talpig ember! . . . Nem szereti a félmunkát: ha valamit, akkor teljesen vagy sehogy ... Sze­reti azokat az embereket, akik tudnak építőn bí­rálni, ugyanakkor azonban tudnak és szeretnek is dolgozni! — Célja? — Azt szeretném elérni, hogy az üzemben minél több hasonló brigád alakuljon meggyőző­dés alapján, nem erőszakkal! — És mi az építőcsoport célja? — A CSKP megalakulása 50. évfordulója al­kalmából jó munkánkkal szeretnénk kiérdemel­ni a szocialista munkabrigád címet. Igyekszünk helytállni, reméljük, hogy sikerül! LOVICSEK BÉLA Prandl Sándor felvételei Az épitöcsoport vezetője és a mesterük r ta va sz lobogá A tavasz évezredek óta ihleti művészi alko­tásra a zeneszerzőket, a költőket, de hatás nél­kül senkire sem marad, az emberiség apraját, nagyját legalább egy mosolyra, egy felszabadult boldog sóhajra készteti: vége a télnek. Mert a tél, ha éppen nem is érezteti kegyetlenségét, ha vidám is és hangulatos, mégsem feszül tőle a mellkas, nem tölti meg a kebleket olyan duzza­dó életörömmel, mint az újjászületés, a tavasz. Ilyenkör számon tartunk minden kis rügyet, minden fakadó levélkét, amely zöld zászlóként lebegve a tavaszi szélben a reményt, az élet szeretetét hirdeti. Május elejére már pompában áll a föld. A természet újjáéledését a zöldbe bo­rult határ, a virágok, fák jelzik, a világ újjáéle­dését pedig a zászlók, az öröm és az erő piros zászlóinak lobogása. Május elsején a zászlók rengetegétől borul vörösbe a föld s mi arra fi­gyelünk, amit ez a zászlóerdő hirdet. Arra figyelünk bizakodva, hogy a moszkvai kongresszus nyomán milyen pezsgés indul, hogy a májusi prágai kongresszus milyen utat szab meg, mert a mi jövőnk is olyan feslő bimbó, amelynek virágba borulását szerte a világon mil­liók kísérik reménységgel. Tavaszt akarunk, igen, tavaszt a tél után, él­tető meleget, érlelő napsugarat, tisztító, frissítő tavaszi szeleket, mosolygó arcokat, csillogó sze­meket, melyekből a biztonság és erő tudata árad, öregeket, akiknek idő szántotta arcán mo­solyognak a ráncok: nem volt hiába. Tavaszi felhők úsznak az égen. Az utcasarkon kankalint és ibolyát árulnak, a mamák sietnek ki a gyermekkocsikkal a tavaszi napra, a fiata­lok elragadónak találják a szerelmesük orrán megjelenő pimasz kis szeplőket, a jegyesek la­kásról álmodoznak. Autókaravánok indulnak meg a hét végén a zöldbe. Teli vagyunk bátor, szép tervekkel. A májusi zászlók nevetve, biztatva lobognak felénk — bennük az egész emberiség tavasza lobog. O. K. 4 Köt

Next

/
Oldalképek
Tartalom