A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-15 / 2. szám

A körorvosné lassan elsétált JM Laciék közelébOl, megállt MM és türelmetlenül kopogott cipője sarkával a járda kövén. Figyelmeztetésnek szánta, amivel elérte célját, mert a fiú idegesen kapkodta a fejét: ment volna már az asszony után. — Látom, türelmetlen vagy — mondta Deákné szomorúan, sápadtan, bizonytalan, lemondó mozdulatot tett szabad kezével. — Ha itt jársz a városban, keress fel minket... Mondd meg apádnak is, hogy eljöhetne már egyszer látogatóba. Mióta elköltöztetek, egyszer sem járt nálunk, nem szép tőle, és add át üdvözletemet az édesanyádnak! Isten veled! — sóhajtotta csendesen, majd elment. Laci még egy ideig vegyes érzésekkel nézte a távolodó aszszonyt. Gyászának keserű izét 6 is érezte egy pillanatig. — Ki volt ez az asszony? — kérdezte a körorvosné. — Apám szeretője — mondta Lawmsmm LOVICSEK BÉLA Csak az a baj és a bántó, hogy 02 a világ elérhetetlen, talán nem is létezik. Elkeseredik láttán az ember... A szive fájdul meg tőle ... — Micsoda gondolatok — bugyborékolt fel halkan az asszony nevetése. Elővette a táskájából a púderos dobozt, tükröt tartott maga elé, és igazított az arcán. — Fáradt a szemem ... Mit szólsz hozzá, ugye fáradt? Laci belenézett az asszony szemébe. Hogy bele tudott temetkezni! Hányszor gondolt munka közben, magányában a csillogó, meleg szempárra, és hányszor eltervezte magában, hogy a legközelebbi találkozásukkor csak a két szemét fogja csókolgatni. A fiú a vállát vonogatta. — Én nem látok benne fáradtságot — mondta. Maga a főpincér szolgálta ki őket. Széles, választékos mozdulattal csúsztatta az asztalra a csillogó tálcát a párolgó kávéval és a konyakkal. — Tessék parancsolni!... A főci foghegyről. Mintha dicsekvés ize vegyült volna a hangjába: vedd tudomásul, hogy apámnak ilyen gazdag asszony volt a szeretője. — Ne mondd! — kacagott fel az asszony felhúzott szemöldökkel. A mozi felé sétáltak. — Hát apádnak is vannak szeretői? — Erről az egyről tudok, én csak erről tudok — ismételte a fiú. — Meg azt is tudom, hogy apámtól van a két gyereke, de az egyik meghalt, azért megy a temetőbe. — Szegény asszony — mondta a körorvosné elfelhősödő arccal. — Az ura él? — Él, persze hogy él. Suttyó paraszt ... Mozi után beültek a kávéházba. A főpincér nyomban felismerte az asszonyt, hajlongások közepette az asztalukhoz sietett. Fennköltség, alázat, s ugyanakkor furcsa fölény volt a mozdulatában, gesztusaiban. Mint egy született főúr, gondolta magában Laci, és azt is érezte, hogy képtelen volna utána csinálni. — Kezét csókolom, nagyságos asszonyom, mit tetszik parancsolni? — Mit iszol? — fordult a fiúhoz az asszony. — Mindegy — vont vállat a fiú. — Bort vagy eröset? — Inkább erősei — mondta a fiú. Épp az imént látott filmben volt hasonló jelenet. Egy kicsit aszeriit játszott. — Kérek egy konyakot és egy kávét... cukor nélkül! — Igenis — hajolt meg a főpincér utánozhatatlan, finom mozdulattal és elkacsázott. Azt mondják, a pincérek mind lúdtalpasak, ez is az, gondolta Laci. Ügy ment el az asztaluktól, mint egy totyogó kacsa. — Mit szólsz a filmhez? — Szép volt — mondta a fiú. — nök úrnak ne szóljak? — kérdezte halkan, bizalmas Ízzel. — Majd később, köszönöm! -mondta az asszony. Egyik asztalnál három nő ült, kihívóan pislogtak szét a vendégek felé. Húsz-huszonöt évesek ha lehettek. Laci szeme megakadt rajtuk. Az asszony követte a fiú pillantását. — Tudod, kik azok? — Nem. — Alkalmazottak... éjjeli pillangók ... érted? — Igen... — csodálkozott Laci, s még jobban megnézte a három nőt. Eddig csak hallott róluk, látni egyet sem látott, hát most jól megnézte őket: feltűnően öltöztek, a mély kivágású ruhából kilátszott fehér mellük halma. Csinosak voltak. — Talán éppen igy képzeltem el őket — mondta ki hangosan a gondolatát. — Ne mondd! No, lám, hogy te mi mindent el tudsz képzelni! Talán még az ágyukba is be mernél bújni?! — Bátorság kell ahhoz? — Hát, mi más? — billentette oldalba a fejét az asszony kedves bájjal. — Más kell hozzá? — Azt hiszem igen: pénz. — Pénz, pénz — mondta az aszszony maga elé, s a kiskanalával játszadozott. — Tetszik neked ez a környezet? — Szép hely ... — Na, látod, ha akarod, állandóan itt lehetsz. Csak egy szavadba kerül. Szóljak a sógoromnak? — Nem bánom — nézett a fiú az asszony szemébe. Az asszony Intett a főpincérnek, s jelezte, hogy szólhat a sógorának. Rágyújtottak. A fiú félszegsége lassanként elmúlt, egyre magabiztosabbá vált, s egyre gyakrabban kalandozott el a tekintete a három nő felé. Az asszony huncutul megfenyegette. — Vigyázz, csibész, vigyázz! Néhány perc múlva előjött a „sógor", középkorú, enyhén kopaszodó, nagydarab férfi volt fekete kefebajússzal. Vastag, párnás nyakán megfeszült hófehér inggallérja. A gondosan megkötött pillangó-nyakkendője beszéd közben izgett-mozgott, mintha el akart volna szállni az álla alól. — Csókollak, Ibolyka drága — lelkendezett mézes mosollyal, már messziről nyújtotta a kezét az aszszony felé, s végigcsókolgatta a körorvosné ujjait. — Ez aztán a meglepetés! Honnan a csudából cseppentél ide, gyöngyöcském? — Hát a csudából éppen nem — nevetett fel az asszony. — Hát a sógor I?... Talán még most is a betegei után futkározik? — Leült, cigarettára gyújtott. Mélyen tüdőre szívta a füstöt, majd fejét felvetve a mennyezet felé fújta a füstöt. — Ibolyka, drága, hát beszél): hogy vagytok, hogy éltek, mit csináltok abban a kis sárfészekben!? ... Nem unjátok még? — Nem, jól érezzük magunkat... Az emberek kedvesek, sár is csak akkor van, ha esik az eső... — Nevettek. Aztán vagy tíz percig tereferéltek megállás nélkül. Laci egyre kellemetlenebbül érezte magát a társaságukban, legszívesebben elment volna onnan. Az asszony észre vette, s nyomban a lényegre tért rá. — Géza, kérlek, ez a fiú pincér szeretne lenni. —... — A férfi mintha csak akkor vette volna észre az idegen fiút az asztalnál: alaposan megnézte. — Jól hallottad, Géza, pincér akar lenni...? — Semmi akadálya — mondta a férfi. — Nyilván ügyes és megbízható, ha te ajánlod. — A fiúhoz fordult. — Milyen iskolai végzettsége van? — Négy polgári. ~ Nagyszerül — Szóval?... Megegyeztünk? — kérdezte az asszony. — Természetesen!... Csak jöjjön, bármikor jelentkezhet. — És mire kell felkészülnie, mire lenne szüksége? — Hát, mire is — gondolkodott el a férfi. — Egyenlőre kellene egy fekete nadrág, fehér zakó, legalább két fehér ing és egy fekete csokornyakkendő ... Ha a háromhónapos próbaidő letelik és megfelel a fiú, a többit majd megbeszéljük. — Köszönöm szépen! — Kérlek, édes, ez a legkevesebb, amit érted tehetek. Parancsolsz egy konyakot? — Köszönöm, nem kérek, autót vettünk, vezetek. Nem szeretném kitörni a nyakam hazafelé menet! Mire hazaértek, Jócskán elmúlott éjfél. Laci csendesen nyitotta he otthon az aitót, sötétben vetkezni kezdett, hogy ne ébressze fel a szüleit, de az anyja ébren volt. Mintha csak rá várt volna. Meggyújtotta a lámpát és Lacira támadt. Sírt. — Nem szégyelled magad, taknyos! Ilyenkor kell hazajönni!? ... Hol csavarogtál? ... Kivel csavarogtál? ... A doktornéval? Mi közöd neked ahhoz az asszonyhoz!? Laci egy árva szót sem szólt. Miután levetkezett, bebújt az ágyba. Még a takarót is a fejére húzta, hogy ne hallja anyja áldását. A fiú szótlansága még jobban feldühítette Margitot. Haragos mozdulattal lerántotta a fiú fejéről a takarót. — Azt kérdeztem tőled, mi közöd neked ahhoz a szajhához? — toporzékolt az ágy mellett. — Semmi — mondta Laci kissé megszeppenve, bűntudattal. — Semmi közöm hozzá ... Nem tudom, mi közöm lehetne hozzá ... — Nem tudod? — emelte fel a hangját Margit. — Tudom én, a nyavalya jönne rád, tudom én!... Te sem teszel különb, mint a mákvirág apád a másik ágyban, egy hajszálnyival sem leszel különb! Jól megvert veletek az isten! — sírta el magát újra. — Maga csak beszél a levegőbe, édesanyám — mondta Laci duzzogva. — Nem történt semmi más csak az, hogy elvitt a moziba az autójával. Azért kell annyira ordítozni éjnek idején?! — De miért vitt el? Azt mondd meg nekem, hogy miért vitt el!? Talán megszállta a szentlélek és az súgta meg neki, hogy vigyen el isten nevében!? — Azért vitt el, mert minden este elviszem nekik a tejet. Most már tudja? ... Annyit tán csak megérdemlek ... Kocsis István is felébredt a nagy kiabálásra. Nagy komótosan cigarettát csavart és rágyújtott. Szótlanul fújta a füstöt maga elé. Mintha most a világon semmi más nem érdekelné, csak az, hogyan füstöl a cigarettája. Kis szünet után Margitban ismét fellobbant a harag. — Vedd bolondnak az öreganyádat, ne engem! Azzal hitesd el, hogy déltől éjfélig ültetek a moziban! — Nemcsak ott ültünk — mondta Laci befelé izzó, csendes haraggal, mert most már valóban unta anyja korholását, meg álmos is volt. — A kávéházas a sógora, azokhoz ült be. Talán bizony gyalog jöttem volna haza? Meg kellett várnom, ha akartam, ha nem! — Mindenre tudsz kifogást mondani, akárcsak apád. Titeket hetvenhét vénasszony sem tud kibeszélni — mondta Margit keserű lemondással és visszafeküdt a helyére. Mikor elnehezült Laci lélegzete, s Kocsis István meggyőződött róla, hogy elaludt, dorgálón fordult Margithoz. — Rátámadtál, hallod, mint egy gyilkosra!... Ha elment vele hát elment, nem ette meg, egészben jött haza. — Védd csak védd, te szégyentelen! ... Azért véded, mert olyan piszok a vére, mint a tiéd, a nyavalya jönne rátok!.,. Nem is maradok én köztetek, nem én! Nem bolondulok meg miattatok! Kocsis Kálmánt nagyon megszűrte a betegsége. Már csak a két nagy szeme világolt a halvány arcából. Mintha csak abból állt volna az egész arca: a két lázasan csillogó, nagy szeméből. Estefelé járt az idő. Kálmán az almafa alatti nyugágyban pihent. Két kezét az ölében nyugtatta, aszott és eres volt, mint a kiszáradt fagyökér. Laci a lovat vezette át hozzájuk. Bekötötte az istállóba, egy villa lucernaszénát dobott eléje, megigazította az almot is alatta, aztán kilépett a fényre. — Jónapot, bátya, pihenget? — Pihengetek — mondta rekedtes hangján. — Gyere ide, hozd ide a fejőszéket és Ül) elém! Laci engedelmesen — bár nem akarózva — odaült a nagybácsija elé. Dóznijából cigarettát vett elő és rágyújtott. — Hogy érzi magát, bátya? — kérdezte, csakhogy szóljon valamit. Valahányszor látta, kellemetlen sajnálkozás uralkodott el rajta. Nem is szeretett hozzájuk Jönni. — Láthatod, Laci ...Az utolsókat rugdalom. Az ősz elvisz, biztosan elvisz, érzem én... Ha jön az esős idő meg a köd, megfulladok... Csípjél kétfelé egy cigarettát — mondta könyörgéssel a hangjában és körülnézett, mint a csinytevésre készülő gyerek: nem látja-e meg a Rozi, mert ha senki mástól nem, tőle nagyon tartott. — Gyújtsd is meg! — türelmetlenkedett. — Nem tesz ez jót magának, bátya — mondta Laci és átnyújtotta a füstölgő cigarettát. (Folytatjuk) 14 h6t