A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-09 / 14. szám

Hölgyeim és Uraim! „A tavaszi szép időnek Lám, hogy mindenek örülnek. Erdők, mezők megzöldülnek, A madarak zengedeznek!" Ennek a tavaszköszöntő magyar népdalnak néhány sora köszöntse Szabó Gyula festőművészt abból az alkalomból, hogy a Magyar Nemzeti Galéria termeiben első gyűjteményes kiállítása megrendezésre került. Tisztelettel és szeretettel vártuk őt, mint a csehszlovákiai képzőművészet reprezentáns egyéniségét, a szlovákiai magyarság kiválóságát. Engedtessék meg nekem ez a rendhagyó helyzet, hogy ennek a minden tekintetben jelentős képzőművészeti események a szószólója nem céhbeli, hanem a zene művelése mellett minden művészetek tisztelője, jelen esetben pedig a tisztelgő jóbarát. Szabó Gyula életét, munkásságát hitelt érdemlően méltatni nem az én és nem ennek az alkalomnak a feladata. Csupán arra vállalkozom, hogy néhány tájékoztató adatot közöljek, kalauzként pedig néhány gondolatot elmondjak. Szabó Gyula egyfelől a festészet, rajz, grafika eszközeivel illusztrálja gondolatait, rögzíti látomásait. Másfelől mint kiváló költő a szép szó erejével mondja el véleményét a világról. Feszes ritmusú, sodró erejű verseiből magasrendű poézis árad, melyet átsző a szivárvány minden színében Halászok. 1961 villódzó líraiság. A festőművészt most lesz szerencsénk megismerni, a költőt, a szép szó remeklőjét, reméljük — hamarosan. Az a nehéz életút, melyet eddig megtett, csak az erős hitű, vasakaratú emberek számára járható. A művészpálya ívét két világháború átélt borzalma, olykor a hontalanság keserű kenyere, harc a mindennapokért. a tanulás és felkészülés vargabetűi, a kilátástalanság dermesztő gyötrődése tördelik meg. Akaratereje és az alkotni vágyásba vetett hite úrrá lesz minden nehézség fölött. Erre az emberi magatartásra csak az elhívatott képes, akinek minden tevékenységét magasrendű humanizmus jellemez. Az általa látott világban az ember jelenléte szüntelen, még az aranyló fényben pompázó tájképein is ott, vagy közel van az ember. Korunk emberét madáchi vívódással láttatja, a véges gyarlóság tragikus hangjaiból az örök biztatás csendül: „Ember küzdj és bízva bízzál!" Ezért ismerjük fel képein a rosszat jóra fordító tendenciákban: embert az embertelenségben, a jajkiáltást mosolyra csendesíti, a vad indulatokat megszelídíti, a borút derűre, a bánatot örömre, a sötétséget fényre változtatja. A kiállítási termekbe belépő tárlatnézőt művei impozáns sokaságának egyik legtartalmasabb fametszet-sorozata fogadja: az „Ecce Homo", melyet vallomásszerű jelmondata koszorúz: „Jöhetnek bármely elvek, bármely érák, ezek maradnak az örók problémák." De hasonló tartalommal bírnak: „Az emberek a hegyen", az „Ecce Vita" lapjai is, melyek művészetének filozofikus karakterét tömörítik. A lényegeset láttató képsorok remeklései a vívódó, gyötrődő elmének. Századunk nagy világégéséből a Dunatáj történetét „Élet — munka — béke", „Forradalom — szerelem", „Forradalom — élet" címmel epikus tartalmú képsorokban örökíti meg. Korunk emberének képi epizódokban megfogalmazott históriája ez. Az a négy évtized, melyben alkotott, a történésekben élő tanúvallomása, igazmondása. Alkotó tevékenysége az élet folyamatával azonosul; figyel 5 szeme a szeizmográf érzékenységével jelzi életünk minden emberi jelensé-Sumér bika. 1968 A budapesti Magyar Nemzeti Galériában 1971. március 20-án ünnepélyes keretek között nyitották meg Szabó Gyula érdemes művész egész életművét bemutató nagyszabású kiállítását, mely március—április folyamán tart nyitva. A több mint kétszáz jelenlévőt, érdeklődőt, köztük a csehszlovák nagykövetség dolgozóit Pogány Ödön Gábor igazgató üdvözölte. A sokoldalú festőművész gazdag munkásságát igen meleg szavakkal, szívhezszólóan Béres Ferenc népdalénekes, muzeológus méltatta. Megnyitó beszédét az alábbiakban közöljük. Nő madárral. 1962