A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-02 / 13. szám

Ilyen volt a Mátyás templom és környéke 26 évvel ezelőtt, amikor a szovjet csapatok elkeseredett harcok után jelszabadították Budát I I i 0 Magyarország I II u T. felszabadulásának 26. évfordulája April 1968. január 1-én lépett életbe Magyarországon a gazdasági reform, amely új mechanizmus néven vált ismertté. A vállalatok önállósága nagymértékben bővült, a központi tervutasítások helyett ár-, adó-, hitelpolitikai intézkedésekkel, a nyereségérdekeltségi rendszer megteremtésével ösztönözi* az állam a vállalatok valamennyi dolgozóját, hogy minél jobban elégítsék ki a piac igényeit. A reform bevezetése azért vált időszerűvé, mert a részletkérdésekre is kiterjedő korábbi központi intézkedések, utasítások csökkentették a vállalatok kezdeményező készségét. Mivel a vállalatok termelését azelőtt az állam írta elő, beruházásaikról, kooperációs partnereikről, sőt a késztermékek elhelyezéséről is az állam gondoskodott, a vállalatok egyre kevésbé törekedtek a takarékosságra, a piac igényelnek kielégítésére. A hatóságilag évek óta stabilizált, megmerevedett árak visszatartották a vállalatokat keresett, de munkaigényes cikkek gyártásától, az egymástól alig különböző bérek nem serkentették jobb munkára a dolgozókat. A helyzet gyökeres megváltoztatására a gazdasági élet egész frontján egyszerre vezették be a reformot, amely a tervezésben, a termelésben, az értékesítésben szinte teljesen szabad kezet adott a vállalatoknak. Megteremtette az érdekeltségi rendszert, amelynek az a lényege, hogy a vállalat a jövedelem egy részét szabadon használja fel az üzem fejlesztésére, a bérek emelésére. Működésbe lépett a közgazdasági szabályozó rendszer, amely arra ösztönzi a vállalatokat, hogy a népgazdasági tervvel szoros összhangban, racionálisan, az erőforrásoknak és a piaci igényeknek megfelelően gazdálkodjanak. Bár az új mechanizmust csak 1968. január 1-én vezették be, a reform erősen közrejátszott abban, hogy 1966 és 1970 között a munkások és alkalmazottak reáljövedelme a tervezett 14—16 százalék helyett több mint 30 százalékkal, a reálbér 9—10% helyett 16—17 százalékkal, a nemzeti jövedelem 20 helyett jó 40 százalékkal nőtt. A magyarországi reáljövedelmek 1969-ben két és félszeresen haladták túl az 1950. évi szintet. E gyorsabb növekedésben jelentős szerepe van a céltudatos foglalkoztatási politikának, amely immár két és fél évtizede — elsősorban a gyors iparosítás révén — szüntelenül szaporítja a lakosság munkalehetőségeit. Magyarország lakosságának ma már 50 százaléka aktív kereső, s ez a világviszonylatban is kiemelkedően magas arányszám gyakorlatilag teljes foglalkoztatottságot jelent. A reáljövedelmek kedvező alakulásában fontos tényező az állam szociális és kulturális politikája is, az által, hogy folyamatosan fejleszti a társadalmi juttatásokat. Az utóbbi években 97 százalékra emelkedett az egész népességből társadalombiztosításban részesültek arányszáma, növekedtek a nyugdíjak és a családi pótlék. A pénzbeli társadalmi juttatások egy lakosra számított összege öt év alatt több mint 40 százalékkal emelkedett. így a lakosság jövedelmének 78 százaléka származik közvetlenül munkából, 10 százaléka a pénzbeli és 12 százaléka a természetbeni (szociális, egészségügyi, kulturális stb. szolgáltatások formájában nyújtott) társadalmi juttatásokból. A magyarországi életszínvonalpolitikánk újabban szerves része, hogy a dolgozók jövedelmei a munkaidő csökkentésével párhuzamosan emelkednek. Az iparban immár általánossá vált a 44 órás munkahét, s ma már mintegy 2 millió munkás és alkalmazott (az egész népesség mintegy ötödrésze) dolgozik rövidített munkaidővel. Köztudomású, hogy a magyar gazdasági élet több mint két évtizede a tervgazdálkodáson alapszik. Az 1957 után kialakult gazdasági- és életszínvonal-politikából következik, hogy a népgazdasági tervek túlteljesítésével arányosan növelik a reálbérek és reáljövedelmek színvonalát is, azaz a mindenkor elért többleteredményekből nemcsak a termelés, a felhalmozás szférája részesedik, hanem közvetlenül a lakosság is. Különösen érzékelhető volt ennek az elvnek következetes megvalósítása a tavaly zárult harmadik ötéves tervben, amikor a termelés és a gazdálkodás terveinek túlszárnyalása lehetővé tette, hogy a reálbérek és a reáljövedelmek egyaránt kétszer olyan mértékben (17, illetve 30 százalékkal) növekedjenek, mint ahogy a terv eredetileg előirányozta. A parlament által 1970 októberében elfogadott, 1975 végéig érvényes negyedik ötéves tervben már ez a jelek szerint reális, magasabb bér-és jövedelemnövelési szint szerepel előirányzatként, s lehetséges, hogy a terv egészének túlteljesítésével tovább gyorsul, ennél is nagyobb mértékű lesz a jövedelememelkedés. A IV. ötéves tervben követendő életszínvonal-politikát sok más érdekes vonás is jellemzi. Miután a bérek, a jövedelmek és az életszínvonal állandó emelésének követelménye már magától értetődő, hogy úgy mondjuk, rutinjellegű feladattá vált, most fokozottabban előtérbe kerülnek az életszínvonal általános, a lakosság minden rétegét érintő fejlesztésének céljai. Ezek kitűzése természetesen nem minden előzmény nélkül történt. A Mikor lesz igazi béke a Közel-Keleten A közel-keleti válság politikai rendezésére irányuló nemzetközi diplomáciai erőfeszítések, amelyek különösképpen megélénkültek a március 7-én éjfélkor érvényét vesztő fegyvernyugvás utolsó heteiben — nem hozták meg a várva-várt eredményt. Azt azonban sikerült elérniök — és ez komoly előrehaladásnak könyvelhető el —, hogy végre bepillanthattunk a szembenálló felek kártyáiba, megismerhettük szándékaikat, törekvéseiket. Izrael dilemmája Az egyiptomi diplomáciai offenzíva célja, mint ahogy Anvar Szadat egyiptomi elnök a Palesztinai Nemzeti Tanács legutóbbi ülésén mondta, éppen az volt, hogy az immár több mint három éve tartó terméketlen Időhúzás és manőverezés után színvallásra kényszerítse az izraeli vezetőket: valóban békére és biztonságra törekszenek, mint ahogy ezt az izraeli propaganda hangoztatja, vagy területi terjeszkedésre, a megszállt területek bekebelezésére? Az egyiptomi békekezdeményezésre és Jarring javaslataira adott és hoszszú huzavona után megfogalmazott negatív izraeli válasz, Dajan megfogalmazásával élve, röviden így summázható: „Izrael a béke kedvéért nem fogja elherdálni a háborúban szerzett arab területeket." Ezzel szemben Egyiptom, mint már annyiszor a júniusi háború óta, meggyőzően és minden kétséget kizáróan tudomására hozta a világnak és Izraelnek, hogy teljes mértékben elfogadja a BT kompromisszumos határozatát. Ennek értelmében az EAK kész elismerni Izrael szuverenitását, biztosítja számára a szabad hajózást a Szuezi-csatornán és a Tiran-szorosban és hajlandó hivatalos békeszerződést is aláírni Izraellel, ha az kész teljesíteni a BT határozatából reá háruló kötelezettségeket, vagyis, ha kivonul az összes megszállt arab területekről, lemond a területi terjeszkedésről és az ENSZ-határozatok alapján hozzálát a palesztinai kérdés igazságos rendezéséhez. Az egyiptomi javaslatok, Jarring és El-Zajjat egyiptomi ENSZ-küldött tárgyalásai és Jarring „váratlan" kérdései súlyos dilemma elé állították az izraeli kormányt. Zsákutcába jutott az a korábbi koncepció, amelyet az izraeli politikusok így fogalmaztak meg: „fáradozzunk a tárgyalások előrehaladásáért, anélkül, hogy valaha is vé-Convent du Bon Pasteur. — Ügy látszik, a Jó Pásztor kolostor is hadicélpont volt az izraeli agresszorok számára. A kolostorban árvagyerekeket neveltek Az izraeliek nehéztüzérségi és légibombázáeokkal romokká változtatták Egyiptom legforgalmasabb kikötőjét, a több mint negyedmillió lakosú Szuezt. A város lakosságát kitelepítették, a gyárakat elköltöztették, mindössze 10 000 ember maradt itt, hogy gondoskodjék az utak, valamint a gáz- és vízvezeték-hálózat karbantartásáról.