A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-02 / 13. szám

Hát nem mondom, hogy nem így van. Én is úgy vagyok az én szülővárosommal, mint szerető a kedvesével. Nem, valóban nem ta­gadhatom — nagyon szeretem és olyannak szeretem, amilyen. Néha azonban előfordul valami zökkenő, adódik valami kis félreértés és aztán megtörténik, hogy hetekig sőt hóna­pokig feléje se nézek. Akárcsak a kedvesemmel. Annál nagyobb aztán a viszontlátás öröme, ha eleget tettem hívásának: gyere vissza, minden meg van bocsátva. Ilyenkor aztán hosszú sétákon keresem a városban azt, ami megváltozott, mialatt duzzogtam, he­veskedtem, rátartiskodtam, és igye­keztem mindig felfedezni valamit, amit még nem láttam. Például jó néhány éve egy nagyon szép kivitelű meghívót hozott a pos­ta. A gyógyszerészeti kar dékánja meghívott a Gyógyszerészeti Múzeum megnyitására. Ez az ünnepélyes ese­mény a Prímáspalota tükörtermében lesz, állította a meghívó szövege, a szónoklatok és köszöntők után átvo­nulunk a Vörös Rák gyógyszertárba, ahol a múzeum anyagát elhelyezték, Beismerem, vesszőparipám a régisé­gek csodálata. No meg aztán jól em­lékezetemben volt az Erzsébet kórház gyógyszertára, mely valóban Bratisla­va legrégibb gyógyszertárai közé tar­tozik. Elmentem hát a Gyógyszerésze­ti Múzeum megnyitására a Prímás­palota tükörtermébe. A dékán ün­nepi beszédét a helyettese olvasta fel, mert a dékánnak valami más fonto­sabb dolga volt. Mikor a dékán helyet­tese befejezte felolvasását és elhang­zottak a bel- és külföldi vendégek felköszöntői, az ünnepi ülést vezető egyetemi funkcionárius meghívott bennünket a Vörös Rák gyógyszertár­ba, vagyis most már a múzeumba. A Prímás-palota A meglepetés valóban sikerült, és örültem, hogy mintegy száz ember tudja, való igaz az, hogy Paracelsus itt járt, itt bújt meg a cseh főurak haragja elől, akik első nekibuzdulá­sukban halálra keresték Paracelsust, mert azzal gyanúsították, hogy ő mér­gezte meg IV. Károly cseh királyt, német-római császárt. Akár hiszik, akár nem, nagyon sok gyógyszeré­szünk ma sem tudja, hogy Paracelsus itt húzódott meg egy időre üldözői elől és hogy itt-tartózkodását emlék­tábla hirdeti. Ez a nagyon porlepte történet ju­tott eszembe, mikor nemrégen az Óvárost jártam. Ráérősen gondolkoz­tam, mi mindent és mennyire nem ismerjük egymást mi, ittlakók, meny­nyire elidegenedtünk egymástól, pedig hát valamikor nem így volt. Össze kell fognunk valamennyiüknek, akik a Duna mentén és körötte élünk. Értem ezalatt azt, hogy eszmei, politikai és gazdasági célkitűzéseink egységesíté­sét csakis úgy érhetjük el, ha ismer­jük egymás kultúráját, irodalmát, mű­vészetét, tehát szellemi életét, szel­lemi kincseit. Irodalmunkon, zenén­ken, képzőművészetünkön át kell meg­ismernünk egymást, fel kell lelnünk mindazt, ami közös és azt ápolnunk és fejlesztenünk kell. Mindenki, akinek akár csak kissé is ügye a népeink közötti megértés, nagy örömmel és megelégedéssel ve­szi tudomásul, hogy a XIX. és XX. század irodalmában nagy lépést tet­tünk előre a megismerés utján. Na­gyon sok fordítást adtunk ki a cseh és a szlovák irodalom termékeiből magyar nyelven, hasonlóan számos magyar irodalmi alkotás talált cseh vagy szlovák tolmácsolóra. Hogy meny­nyire ismernünk kell egymást, meny­nyire igyekeznünk kell a teljes meg­ismerésre, azt talán egyetlen mű for­dításainak megemlítése igazolja. Ma­dách Imre művét, az Ember tragédiá­ját hárman is lefordították. Elsőként Pavel Országh Hviezdoslav fordítot­ta le Madách remekművét, majd Va­lentin Beniak adta be fordítását a Szent Adalbert Társaságnak, a har­madik és legmaibb fordító Ctibor Stítnicky volt. A Tragédiát Hviezdos­lav fordításában a húszas években Os­car Nedbal a Szlovák Nemzeti Szín­ház akkori igazgatója állította szín­padra. Beniak fordítása az évek fo­lyamán feledésbe merült, míg Stítnic­ky fordítása hatalmas sikert aratott. Mármost tudnunk kell, hogy mindhá­rom fordító nemcsak beszél (illetve P. Paracelsus emléktáblája a Prímás­palota oldalán Lefele menet odaférkőztem a dékán helyetteséhez és megkérdeztem tőle: — Mondjá, docens úr, tudja hogy Paracelsusnak emléktáblája van a vá­rosunkban? — Paracelsusnak? — Igen. És nem is olyan messzire innen. — Kérem, majd a megnyitás után kísérjen oda. Szeretném látni. — Minek térjünk vissza, mikor helyben vagyunk ... — ? ? Leértünk a földszintre és kiléptünk a Prímáspalota kapuján. — Parancsoljon, docens úr, tíz lé­pés az egész. A Vörös Rák patika cégére Nem, a docens úr valóban nem akarja elhinni, hogy Paracelsusnak emléktáblája van Bratislavában, és főleg azt nein, hogy itt van az or­runk előtt. Látta, hogy nem vagyok hajlandó továbbindulni, míg meg nem nézzük az emléktáblát, így hát meg­hívta a megnyitás résztvevőit, tegye­nek néhány lépést, és tekintsék meg ők is Paracelsus emléktábláját... És néhány másodperc múlva mái­valamennyien olvashatták, hogy eb­ben a házban (vagyis a Prímáspalota épületében) lakott hohenheimi Philip­pus Aureolus Theophrastus Bombas­tus Paracelsus nagyhírű csodaorvos és gyógyásztanár, aki az orvosi tu­dományban utat nyitott a kémiának. 10 I-V&e

Next

/
Oldalképek
Tartalom