A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-02 / 13. szám

8. szám Gyorsan, szinte észrevétlenül múlik az idő. Ebédre invitál bennünket a család. És hiába szabadkoztunk, hogy mennünk kell... — Ügyes, házias kislányok, tudják, hogy se­gíteniük kell itthon, s azt is, hogy nem vásárol­hatunk meg nekik akármit. Fizetési napon le­tesszük a pénzt az asztalra és elosztjuk. — Ez megy lakbérre, villanyra, gázra... Ezt Pistinek küldjük el Kassára, ezt Lilikének Ri­maszombatba ... Ebből új cipőt veszünk Zzuzsí­kának, ezt Marika félreteheti magának... Ez meg kell a kosztra... — Mikor kaptak ki utoljára a gyermekei? — Mikor? Ne tőlem kérdezze! Hiszen itt van­nak ... — Bennünket sohasem ver meg az édesapánk! — Válaszolják szinte kórusban ... — Legfeljebb ha megdorgál, de azt is ritkán. Már eljött a lámpagyújtás ideje, s búcsúznunk kell azoktól, akik között igazán otthon éreztük magunkat. Reméljük, hogy még találkozunk ez­zel a kedves családdal. És ha nem? Az életútjuk egyenes, a becsületes, áldozatkész munkások útja: A fiú megnősül, a három kislány férjhez megy, s közben ugyanolyan lelkiismeretes dol­gozói lesznek a füleki gyárnak, amilyenek a szü­leik. Mert ebben a családban az alma nem esett messze a fájától... N. LÁSZLÓ ENDRE sem tetszik minden, de összehasonlítom a jelent a múlttal. Tudom, hogy sokszor még száraz ke­nyerünk sem volt... Emlékszem még arra, hogy mások levetett ruháiban jártam. Tizennyolc éves koromban kaptam először új ruhát — az anyám varrta! A bátyám fekete ruhájában nősültem ... Amikor építkezni akartunk, nem volt pénzünk téglára. Hajnali négykor felkeltett bennünket az apám és mentünk vályogot vetni. Nyolckor siet­tem az iskolába fáradtan, álmosan. A leckét ter­mészetesen nem tudtam. Még jó, hogy a tanító elnéző, jóakaratú ember volt, és megértette a szegény ember baját. Nyáron aratni és csépelni jártunk, hajnali kettőtől este tízig robotoltunk, s utána már nem volt erőnk hazamenni. Ott aludtunk pár órát egy fa alatt. Mégis elvégez­tem a négy polgárit, 1937 óta dolgozom a zo­máncgyárban. Szerelvény-esztergályosnak tanul­tam ki. Életem fele a gyár — Hogy miért szeretnek a feletteseim és a beosztottjaim? Mert igazságos vagyok fölfelé és lefelé egyaránt. Higgyék el, hogy materialisták ugyan a dolgozók, mégis többre értékelik az emberi magatartást, a megbecsülést, mint az anyagiakat. És bizonyára tudják, hogy nagyon nehéz kivívni, de annál könnyebb elveszíteni a megbecsülést. Pusztán rokonszenvből sohasem juttattam meg nem érdemelt előnyökhöz egyet­len dolgozót sem. Talán ezért szeretnek és tisz­telnek. Meg miért is irigykednének rám? Hatvan em­ber dolgozik a kezem alatt, én vagyok a fele­lős a munkájukért és a testi épségükért ezen a nem éppen veszélytelen munkahelyen, ennek el­lenére a tíz leggyengébben fizetett dolgozó egyi­ke vagyok. Nem, nem vagyok elégedetlen. Már elmond­tam, hogy milyen nagy szegénységben nőttem fel. Hogy mennyi a fizetésem? 2200 korona brut­tó, meg a családi pótlék a négy gyerekre. Az életem fele mégis a gyáré. Hajnalban négy­kor automatikusan felébredek, átgondolom az­napi teendőimet, problémáimat és amikor be­érek a munkahelyemre, már semmi sem okozhat fejtörést. És az életem másik fele? — Az a családé. Valamikor nem is olyan rég még tevékeny kultúrmunkás voltam. A Csema­dok helyi szervezetének alapító tagja. Elég jól szavaltam, énekeltem, (mindenki mondja, hogy gyönyörű hangja volt). Szerepeltem a komáromi Jókai-napokon is. Most már inkább a családom­mal törődöm. A fiam a kassai (Koéice) gép iparitechnikum­ban tanul. Szerény, szorgalmas fiú és jó focista. Legnagyobbik lányom, Lilike, már huszonegy éves. Tanári pályára készült, de helyhiány miatt nem vették fel Nyitrán. Most a felsőfokú köz­gazdasági technikumba jár Rimaszombatban (Fimavská Sobota). Ez amolyan felépítményi is­kola. Ha elvégzi, bejön a gyárba. Marika már szintén az üzemben dolgozik, párttag-jelölt. Zsu­zsika még csak hatodikba jár, hogy belőle mi lesz, azt még nem tudom. A feleségem is a gyárban dolgozik... \f az apa neve a színlapokon Várnai Sándorként sze­repelt, de nemcsak színészi kedvtelésből. Huszár főhadnagy volt, részt vett a szabadságharcban és a hatóságok családi neve alatt üldözték. A nemzet csalogányának családi neve tehát Reindl Lujza volt. Az első fellépések Az apa majdnem úgy halt meg mint Moliére. Betegen, a színfalak mögött. Akkoriban volt a nagy kolerajárvány. A színészeknek azonban előadásokat kellett volna tartaniok, különben éhen haltak v^jna. Várnai Sándor betegen ment ki a színpadra és végig akarta játszani a szere­pét. Ez Kassán történt. A jelenését már nem tudta befejezni, mert heves görcsök vettek rajta erőt, összeesett, úgy vonszolták ki a színfalak mögé, ahol meghalt. Ott, Kassán temették el. Ponti Alojzia egyedül maradt, fillér nélkül, hat­éves kislányával. Mit tehetett mást, férjhez ment a társulat jószívű kulisszafestőjéhez, Kölesi Antalhoz. így aztán a gyereklány Kölesi Lujza néven lépett először színpadra. Már gyermek­korában megnyilvánult tehetsége. Győrben dr. Kovács színikritikus azt írta róla, hogy az ilyen szerény bimbókból fakadnak a büszke rózsák. Tizenhárom éves korában lépett először szín­padra szülővárosában Völgyi György társulatá­val. Fergeteges sikere volt. Előzőleg már Budán is játszott. A rimaszombatiak az előadáson túl is szeretettel fogadták városuk szülöttét. Ezt maga a fiatal színésznő írta meg nagybátyjához intézett levelében, s megjegyezte: kár, hogy csak olyan kevés ideje maradt a szíves fogadtatás viszonzá­sára. De lehet — írja a levélben — hogy szülő­városa egyszer majd büszke lesz rá. Blaha János Szabadkán a társulatnak nem volt zenekara, a zenei kíséretet az ottani katonazenekar nyúj­totta. Cseh—német származású karmesterüket Blaha Jánosnak hívták. A karmester azonnal felfigyelt a fiatal színésznő hangjára s elvállalta Kölesi Lujza hangjának kiművelését. Nehéz munka volt, de eredményes. A kapcsolatból csak­hamar házasság lett. A menyasszony tizenöt és fél éves volt, Blaha János (1829—1869) harminc­hat. Blaha Lujza sohasem tagadta, hogy hálából és elismerésből ment férjhez a különben csinos, de korban hozzá nem illő karmesterhez. A Blaha Lujza nevet mindvégig megtartotta második és harmadik házassága után is. A lázadó katonák megmentése ... Blaha János szeretett volna feleségéből német színésznőt csinálni, így nagyobbak lettek volna érvényesülési lehetőségei a nagyvilágban. Szíve­sen küldte Bécsbe szerepelni. Franz von Suppé is azt akarta, hogy maradjon Bécsben, hiszen nagy sikere volt a Kari Theaterban, majd Párizs­ban és Ostendében. Blaha Lujza azonban leg­szívesebben magyar darabokat, népszínműveket játszott. Kitűnő alakításokat nyújtott, mint Finom Rózsi a Falu rosszában, mint Erzsike a Sárga csikóban, vagy mint Török bíróné a Piros bu­gyellárisban. Hiába fogta ki Bécsben a hálás közönség kocsijából a lovakat s vitte végig dia­dalmenetben a császárvárosban, hiába aratja a sikert a Theater an der Wienben, ahol a császár, első Ferenc József is megtekintette. Ott is hazá­jának segített. Mikor tizenhárom bakát a had­bíróság lázadás miatt halálra ítélt, Blaha Lujza dalban kérte a császárt, hogy kegyelmezzen meg a halálraítélteknek. Mit tehetett a császár a nagy nyilvánosság előtt? Megkegyelmezett a lázadók­nak. Cjból itthon Sikert sikerre halmozott, de ha módját ejthette, hazalátogatott szülővárosába. 1895. október 10-én ismét Rimaszombatban lépett fel, ha lehet még nagyobb sikerrel. Három hatalmas csokrot kapott. Egyet Gömör-Kishont megye ifjúságától, egyet a megye gazdaközönségétől és egyet a várostól. Fáklyásmenetet is rendeztek tiszteletére. Gömör­ben mindössze három hasonló fáklyás menetről tudnak. Egyet Petőfi Sándor kapott, egyet Blaha Lujza és egyet a Sarlósok kezdeményezésére már az első köztársaság idején Móricz Zsigmond. Egyébként Blaha Lujza volt az, aki az akkor még ismeretlen magyar író darabját a Sári bírót 1909-ben sikerre vitte. Negyvenöt éve 1926. január 16-án halt meg Budapesten. MARTONVÖLGYI LASZLÖ

Next

/
Oldalképek
Tartalom