A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-03-19 / 11. szám

Déltájban Kovács Zoli ugrott le Kocsisék előtt a kerékpárjáról. Miután a gépet a kerítéshez támasztotta, besietett az udvarba és a konyhából kiintette Lacit. Zoli lihegett, fújtatott, alig bírt megszólalni, de azért az arca ragyogott. — Megjött a lány! — újságolta lelkesen. — Ugratsz? — Bolondnak nézel? — Nem hiszek neked, lóvá akarsz tenni, aztán jót röhögnél a markodba. Zoli meggyőző megoldást talált: befogta a szemét. — Csurogjon kl mind a kettő, ha nem igaz! — mondta. — Kár volna értük, Zolikám, olyan szép savószínűek — mondta Laci, azzal derékon kapta a barátját" — majd a lelket szorította ki belőle —, s forgott vele, mint a körhinta. Mikor földet ért az apró legényke lába, nyomban leült a lépcsőre, összekuporodott és szemrehányó szemmel nézett fel Lacira. Sajnálni lehetett. — Marha vagy! — mondta —, összeroppantottad a bordáimat. — Acélból vannak azok — mondta Laci dicsérőn, hogy némileg enyhítse a legényke fájdalmát. — Még a kovács satuja sem tenne bennük kárt. — Jól van, no, csak beszéld bajodat — legyintett Zoli. Kért egy cigarettát, mert ő „véletlenül" mindig otthon felejtette. Az első slukk után végleg kiengesztelődött. Abban állapodtak meg, hogy ebéd után Laci kicsípi magát és felmegy Zoliékhoz. A lány a szomszédban tartózkodik, valahogy majd csak összetalálkoznak. — Nem kész még az ebéd? — Kérdezte Laci türelmetlenkedve. — De sürgős lett!... Rögtön kiszedem ... Laci nekiesett az ebédnek és pillanatok alatt bekapta. A csontokról csak nagyjából rágta le a húst, máskor meg pgfcekig el szokta szopogatni; — Mire fel ez a nagy sietség... — kérdezte az apja. Nem is kérdés volt az, inkább csak megjegyzés. Annál tovább tartott Laci készülődése, öltözködése. — Ügy készülsz, hallod, mint a menyasszony — jegyezte meg újra az apja. A csibe nyakát szedte ízeire, a vékonyka velőt szippantotta ki belőle. -r Tán csak nem lánykérőbe mész? — Násznagy nélkül oda nem mehetek — vágott vissza Laci a tükör előtt állva. A hajfürtjét Igazgatta. — Szerzek én, ha kell, hatot is — mondta az apja vidáman. Kocsis István tudta, hogy valami történt a fiával, csak azt nem tudta, hogy mi. Tény, hogy nagyon megváltozott az utóbbi napokban. Nem kíváncsiskodott, nem erőltette a dolgot, majd megtudja. Előbb-utóbb kibúj a szög a zsákból, gondolta. Mikor felkészült a fia, végignézett rajta. Szép szál fiú valóban. Az irigy szem sem találhat benne hibát, állapította meg. Egy pillanatra felderengett az ifjúsága, elérzékenyedett, s valami fura büszkeség félével telt meg a melle közepe. Margit is végigtapogatta a fiát gondos anyai szemével, s bár nagyon szépnek, csinosnak, férfiasnak találta, mégis kifejezéstelen maradt az arca. Hiába, ő már nem lesz másmilyen, nem tárulkozik ki egykönnyen. — Csupa olaj a bicikli lánca, vigyázz a nadrágodra, be ne maszatold — szólt utána. — És időben gyere haha, hallod!?... Zsebkendő van nálad...? Azt már Laci nem hallhatta, mert ment, mint a szél, mintha szárnya nőtt volna. Vitte, röpítette a szerelmes szíve. Egész úton azon törte a fejét, sikerül-e összetalálkozni a lánnyal. S egyáltalán az a tény, hogy eljött, nagyon boldoggá tette. Aztán azon gondolkodott, mit, hogyan fog mondani, ha összetalálkoznak. Sehogy sem tudott kedvére való szavakat kigondolni. Már messziről látta, hogy Gizike a nagyanyja kiskapujában áll. Furcsa szorítást érzett a szíve körül. Hegyesen feszitett a kerékpár nyergében, s ahogy közeledett a lányhoz, egyre izgatottabbá vált. Alig kapott levegőt, pedig lassan hajtott. Az út közepéről a ház elé kanyarodott, lefékezett. — Jó napot, Gizike! — köszönt lángvörösen. — Jó napot! — fogadta a lány a köszöntést csendesen,s kedvesen. Kis mosoly játszott az ajka körül. Nagyon szép volt. , Annyira dobogott Laci szíve, hogy majd kiugrott. Aztán csak nézték, nézték egymást, égett az arcuk, csillogott a szemük, kis híján összeborultak ... Így, ilyen hangtalanul beszélgettek egy ideig, aztán mikor már kedvükre kigyönyörködték magukat, meg is szólaltak. Előbb Laci. — Mégis csak eljött, Gizike? — Láthatja. — Ez valóban felesleges kérdés volt... Hogy én milyen csacsi vagyok!... Inkább mást mondhattam volna, igaz!? Szarka Gizi utánozhatatlan kedvességgel és bájjal fürkészte a fiú arcát. — Például?... Mit mondhatott volna inkább? — Hogy nagyon szép... Hogy sokkal szebb, mint a múlt vasárnap volt. — Igazán? — Komolyan mondom. — Maga meg a komolyság! — El akar szomorítani? — Lehet is magát! — Lehet bizony, de még mennyire hogy lehet! • — Mivel például? — Mivel?... Ha ma nem jött volna el, istenemre belehaltam volna a szomorúságba. — Abba még senki nem halt bele. — Nem?... Mondja nekem azt, hogy nem szeret, rögtön meghalok! — Ne mondja!... Még azt sem mondtam, hogy szeretem. — Elég baj az. — Nem is kérdezte. — Hát kell azt kérdezni? — Kell bizony! Bevezetőnek nem volt rossz ez a játékos szóváltás. Most ismét hallgattak egy sort, csak nézték, nézték egymást, lángolt az arcuk, csillogott a szemük ... Laci felhunyorgott az égre. — Nem lehetne leemelni onnan azt a nagy világító lámpást? — kérdezte huncút ízzel. A lány megértette, mire céloz a fiú, ő is az égre nézett ugyanolyan huncutul. — Lecsúszik az onnan magától is — mondta. — Le, de mikor? — Estére. — Addig nem bírom ki. — Most játékos kedvű vagy sem? Laci cigarettát vett ki a zsebéből, rágyújtott. Észrevette, hogy a szomszédos kerítés mögül Zoli szeme villog feléje. Elmosolyodott. — Javasolhatok valamit? — Tessék! — Gyerünk le a patak partra! Gizi megvonta a vállát. — Maga a nagyanyja udvarán, én meg a Kovács Zoliékén megyek, jó? A lány beleegyezően bólintott. Alig telt el néhány perc, ott álltak a kert végén a patak parti magas-lombos égerfák alatt. Meg-megrezdülve susogtak a lombok, hátuk mögött meg csendesen beszélgetett a víz, ők'meg hallgatták. Fogták egymás kezét, aztán összesimultak és vagy fél óráig csókolóztak egyfolytában. — Szeretlek — mondtá a fiú. — Én is — felelte a lány. Estig mondogatták egymásnak felváltva. Már régen kigyúltak az égen a csillagok, de ők még mindig ott álltak az égerfához dűlve és csókolóztak. Klcserepesedett az ajkuk széle, közben ezerszer kialudt és ezerszer újra lángragyúlt a szívük — legalábbis ők úgy érezték, hogy egy láthatatlan kohóban izzanak. Nem győztek betelni egymással. — Gyerünk már fel — mondta a lány. — Ömami nem tudja elképzelni, hogy hová tűntem. Kétségbe esik, szegény. — Mikor látlak legközelebb? — kérdezte a fiú. — Holnap, meg holnapután, meg mindennap a jövő héten, ha akarsz. — Ezt komolyan mondod? — újongott fel Laci. — Komolyan. Aratásig itt maradhatok ... Segítek ómaminak kapálni, kötözni a szőlőben, meg ami éppen jön. Lassan, andalogva mentek fölfelé a kerten. Langyos, csendes és illatos volt az éjszaka. A mező felől az érő gabona szaga lopakodott be a faluba és a kiskertekben nyíló liliomok nehéz, fojtogató illatával vegyült össze. Kocsis Laci soha életében nem érezte még magát boldogabb és szerencsésebb embernek. A hét derekán Margit elment az orvoshoz a fogával. Három egymást követő éjszakán ét kínozta, pillanatra sem hunyhatta le tőle a szemét. Végül rászánta magát és elment, pedig nagyon félt a foghúzástól. Laci az aratáshoz készülődött. Kaszagajmót készített nagy gondosan, mert a jó szerszám aranyat ér, hallotta és tartotta ő is. Közben dudorászott, fütyörészett, fel-felnézett az égre, mikor csúszik le már a napocska a látóhatár mögé, mikor repülhet a lányhoz. Különös álomvilágban élt ezekben a napokban, telve volt szerelemmel és boldogsággal. Kocsis István az udvar közepén álló szekér körül piszmogott: az eltörött lőcs helyett csinált újat, annak mérte a hosszát az első kerék mellett térdelve. Hintó állt meg a ház előtt. Magas, fekete ruhába öltözött asszony lépett le róla, utána süldő gyerek ugrott le virgoncan s kapta őt kézen. István épgen csak kipillantott az utcára. '"Az első pillahatban nem ismerte fel a jövevényeket, ple ahogy beléptek a kiskapun és közeledtek, nyomban ráismert Deák Gábornéra. Meglepődve felegyenesedett. — Jó napot, István! — köszönt az asszony és néhány méternyire megállt. — Isten hozta, Deákné asszony! — mondta István alig hallhatóan. Esetlenül és tanácstalanul nézte a vendégeket. Az asszony útjára bocsátotta a gyereket. — No, menj, kisfiam, fogjál kezet a bácsival! — mondta. A gyerek elindult, de félúton megállt, elbizonytalanodott. Visszapillantott az anyjára. Talán megijedt, talán csak újabb biztatásra várt. — Menj hát, ne félj! Laci a tornác végéről nézte a jelenetet, főleg a gyereket: ismerősnek tűnt az arca. A homloka magas volt, mint Kocsis Istváné, s ha közelebb áll, azt is láthatta volna, hogy a szeme is olyan szürkéskék, mint az apjáé. Valami beleállt a szívébe. Talán keserűség, vagy féltékenységféle érzés, tény, hogy nagyon nyomasztóan hatott rá az esemény. Különös módon, mintha szégyellte volna magát, pedig ő aztán igazán semmiről sem tehetett. Elcsendesedve meglapult, hogy észre ne vegyék a jelenlétét. Kocsis Istvánon is sok minden átszaladt abban a percben. Érdekes módon az első találkozásuk jutott az eszébe: a fiatal menyecske a tornácon dolgozott, uborkát rakott el, ő meg a betonvályú szélén ült és incselkedőn vetegették egymásnak a szót. Akkor még azt hitte, hogy a cselédlánnyal van dolga. Az asszony szép volt, fiatal volt, kívánatos, ő meg erős, nagyon erős férfi... És most, ennyi év után itt áll az udvarán és itt van a fia, a tulajdon fia, jön feléje, hogy kézfogásra nyújtsa a kezét... Nézte az arcát, a termetét, talán önönmagát kereste benne, és nézte a hajdani büszke asszonyt, akinek könny csillogott a szemében. Kemény ember volt világéletében, de most az ő ajka is megremegett, kis híján felordított: „Miért tette ezt velem, Deákiié asszony, miért jött Ide!?" Nem jött ki hang a torkán, helyette a kérges kezét nyújtotta a fiú felé. Szemében zavart kín és melegség lapult. — Szervusz, Gáborka, nagyra nőttél! — mondta csendesen. Aztán súlyos tenyerét a fiú fejére tette, magához vonta, ahhoz azonban már nem volt bátorsága, hogy megcsókolja, pedig szerette volna megérinteni az arcát. — Emlékszel-e még a bácsira? A fiú válasz helyett csak bólogatott és nyomban visszafutott az anyjához. Szégyenlősen bújt hozzá. — Menj a hintóhoz, kisfiam, én is megyek mindjárt! A gyerek kifutott az udvarból és egy pillanat alatt a hintó ülésén termett. Jobb szórakozás híján a szolgalegény siltes sapkáját rántotta a szemére és nagyott kacagott. — Megkapta a levelem? — Meg. — Mégsem jött el. — Nem mehettem. — Egyszer sem azóta. — Egyszer sem. — Eltemettük... — Szeméhez nyúlt a zsebkendőjével. ' — Hallottam. — Agyhártyagyulladása volt. — Súlyos betegség — mondta István. Az asszony elmozdult a helyéről, most nézte végig az udvart, házat, kertet és Istvánt. — Hallottam, nagy jégverés volt errefelé. — Volt. — Azért jöttem ... Gondoltam, bajba kerülhetett... Tíz-tizenöt mázsa búzával kisegíthetném...? — Az én gabonámat nem verte el a jég, hál istennek — mondta István visszautasítón. Tudtára adta a büszke (most már nem is olyan büszke) aszszonynak, hogy nincs szüksége a segítségére. — Ahogy gondolja, István — mondta az asszony némi csalódással és fájdalommal a hangjában. Más témára tért át. — Gábor is a kórházban van, sérvre operálják. — Pedig sosem erőltette meg magát a munkában. —Folytatjuk— 14 H^t