A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-03-05 / 9. szám

Nevető világ iflOKJ TÖRTÉNETEK Az arles-i nö Gochet egész délután nem tudott szabadulni „Az arles-i nő"-tői; gesz­tikulálva beszélt hozzá, önmagának tett fel kérdéseket és saját maga fe­lelt rá. Amikorra beesteledett, teljesen bele­szeretett és boldogan elhallgatott. — Milyen nehéz egyszerűnek lenni — szólalt meg újra és lelkileg kime­rülve állt a kép előtt. — Igen, nehéz. — Szép, ó, milyen szép. Soha így nem éreztem a jellem mélységét. — Ha annyira tetszik önnek, doktor úr — mondta Vincent —, legyen az öné. és az a kép is, melyet délután festettem a kertben. — De miért adná ezeket a képeket nekem, Vincent? Ezek nagy értékek. — Lehet, hogy a közeljövőben sokat kell velem törődnie, doktor úr, s ne­kem nincs pénzem, hogy megfizessek érte. Pénz helyett képekkel fizetek. — De én nem pénzért viselem gond­ját, Vincent, hanem barátságból. —Soitl — Legyen I En meg barát­ságból adom önnek a képeket. » « * Auvers-ben Gachet volt egyetlen ba­rátja. A doktor napjait gyakran orvosi konzultációkon Párizsban töltötte és ilyenkor Vincentet este kereste fel a Café Ravoux-ban, hogy képeit meg­nézze. Vincent sokszor nem értette, miért annyira levert a doktor. — Mi baja, Gachet doktor úr? — kérdezte. — Ah, Vincent, annyi éve dolgo­zom ... és olyan kevés jót tettem. Az orvos soha nem lát mást, csak fáj­dalmat, fájdalmat, fájdalmat. — Szívesen elcserélném hivatásomat az önével — mondta Vincent. — Ne mondjon ilyet, Vincent, mert a világon a legcsodálatosabb hivatás a festőé. Egész életemben művész sze­rettem volna lenni... de csak néha tudok szakítani magamnak egy-egy órát... olyan sok a beteg ember, akiknek szüksége van rám. Gachet doktor letérdelt Vincent ágya elé és kihúzta az oda rakott vásznakat. Izzó sárga színekben pom­pázó napraforgót tartott maga elé. — Ha egész életemben csak egyet­len ilyen vásznat festhettem volna, Vincent, tudnám; hogy nem éltem hiá­ba. Hosszú éveket töltöttem beteg em­berek gyógyításóval... s a végén úgy­is mind meghaltak... mit ért hát a munkám? De, ezek az ön naprafor­gói... meggyógyítják az emberek szív­fájdalmát ... tiszta gyönyörűséget visz­nek az életükbe ... száz meg száz év múlva is... ez az ön életének igazi sikere ... ezért kell önnek boldognak lennie. Vincent néhány nappal később el­készítette a doktor arcképét fehér sap­kában, hosszú kék kabátban, sötét ko­baltkék háttérrel. A fejét és a kezeket nagyon világos tónusban festette. Ga­chet egy vörös asztalnak támaszkodik, az asztalon egyszer még Gauguin megérkezése előtt egészen hasonló ön­arcképet festett. A doktor nem tudott betelni az arc­képpel. Vincent ilyen lelkes és magasz­taló dicséretet még egyetlen képéért sem kapott. Gachet arra kérte, hogy a képről készítsen másolatot és öröme nem ismert határt, amikor Vincent ké­rését teljesítette. Közben június eleje lett. Vincent le­festette a katolikus templomot a domb­tetőn. Délutón belefáradt a munkába és nem törődött vele, hogy a kép be­fejezetlenül maradt. Nagy erőfeszítés­sel festett meg egy gabonaföldet; fek­vő helyzetben dolgozott és feje alig látszott ki a lábon álló gabonából. Madame Daubigny házáról készített nagyobb méretű vásznat és lefestett egy másik, fehér házat is, fák közt, háttérben az esti éggel és narancs­sárga, kivilágított ablakokkal, sötétzöld és komor rózsaszín körtefával, effek­tusokkal; végül egy esti hangulatot két fekete körtefával, háttérben sárga al­konyati éggel. Munkájából hiányzott a régi szenvedély. Inkább csak meg­szokásból festett, mert nem volt más dolga. A tíz évig tartó megfeszített munka lendülete még tartott egy ide­ig, de most már közönyös maradt olyan tájképek festésénél, amelyek az­előtt izgatták és felzaklatták kedélyét. — Ezt már annyiszor lefestettem — mondta magában, amikor ment az úton hátán festőállványával és lefeste­ni való témát keresett. — Nincs róla semmi új mondanivalóm. Miért ismé­teljem meg önmagamat? A természetet továbbra is mélys.ége­sen szerette, de már nem érezte azt a szenvedélyes vágyat, amely azelőtt lángolt benne, hogy egy-egy kiválasz­tott témába belemélyedjen és újjáte­remtse azt. Valami kiégett benne. Jú­niusban csak öt képet festett. Fáradt volt, kimondhatatlanul fáradt, üres­nek, kiégettnek érezte magát, mintha az a sok száz rajz és festmény, mely keze alól kikerült az elmúlt tíz évben, mind elrabolta volna életerőinek egy­egy parányi szikráját. Végül már csak azért dolgozott, mert úgy érezte, Theönak tartozik vele, hogy amit belefektetett, kamatozzék. Festés közben aztán az járt az eszében, hogy Theo lakásán annyi képe halmozódott fel már eddig is, amit nem egy, de tíz emberéletnyi idő alatt sem tud el­adni; s egyszerre elment a kedve a munkától. IRVING STONE Hamburgban új üzlet nyílik. Meg­hökkentő a cégtáblája: TROMBITA- ÉS REVOLVERBOLT Egy hónap múlva a tulajdonos szomszédja beállít a boltba: — No, hogy megy ez a furcsa üzlet? — Miért lenne furcsa? — Na, hallja, trombitát és revol­vert árulni... — Nincs ebben semmi különös! — Mégis, mondja, mit ad el töb­bet: trombitát vagy revolvert?... — Mind a kettőből ugyanannyit. Valahányszor vesz valaki egy trom­bitát, másnap jön a szomszédja, és revolvert vásárol... • • • Grete menyasszony. Esküvő előtt fehér fátyolban, mirtuszkoszorúban az anyjára borul, és sírva fakad. Panaszkodik, hogy még mindig nem tudta megszokni a vőlegényét. Az anyja vigasztalja: — Nézd, lányom, én is így men­tem az édesapádhoz. Majd megszo­kod. — ó, a papa — zokogja a meny­asszony —, az más. Az nem idegen. Az a családhoz tartozik... • • • A parkban egy padon szerelmes­pár csókolódzlk. Egyszerre csak oda­settenkedik egy férfi, és leül mel­léjük. Egy ideig nyugtalanul moco­rog, azután néhányszor lágyan meg­simogatja a nőt. A fiatalember ezt már nem bírja ki, és felugrik: — Ez már mégiscsak a szemtelen­ség csúcsteljesítménye! Hogyan me­részeli háborgatni a hölgyet? A férfi zavartan feláll, és mente­getőzve mondja: — Elnézést, uram, nem akarom zavarni, csak a feleségemtől szeret­ném elkérni a lakáskulcsot! • » • Az óceánjáró New Yorkhoz köze­ledik. Egy amerikai utas büszkén mutatja a mellette ülő franciának a Szabadság-szobrot. A francia el­gondolkodva nézi, majd így szól: — Igen, nálunk is emlékművet szoktak állítani az elhunyt neves személyiségeknek. — El akarok válni a férjemtől -mondja egy neves amerikai film­sztár az Ismert New York-I ügyvéd­nek. — Semmi akadálya — feleli az ügyvéd. — Háromszáz dollárért azon­nal megindítom a válópert. — Háromszáz dollár? — kiált fel csodálkozva a színésznő. — Inkább lelövetem. Az csak százötven dollár­ba kerül... » • • Egy washingtoni épület alapozása közben egy múmiára bukkannak a munkások, összeülnek az Egyesült Államok legkiválóbb régészei, és mert nem értik, hogy s mint kerül egy múmia éppen Washingtonba, el­küldik a tetemet a szövetségi nyo­mozóknak, hogy fejtsék meg a nagy titkot. Már másnap megszólal a te­lefon a múzeumban, és a főnyomo­zó jelentkezik: — A hozzánk beküldött múmia ügyében telefonálok - közli. — Az illető 5615 évvel ezelőtt halt meg. Nephemhotepnek hívták, és blrsal­maüzlete volt Egyiptomban, ötven­éves korában halt meg vesezsugor­ban. — Ez egyenesen csodálatos! — ámuldozik a telefonba a tudós. — Hogyan tudták mindezt egyetlen nap alatt kideríteni? A főnyomozó magabiztosan vála­szolja: — Egyszerű dolog ez, uram... A múmia bevallotta... Napraforgók j I <

Next

/
Oldalképek
Tartalom