A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-03-05 / 9. szám

— Ha már benne vagyunk... igyunk! Hirtelen sötétedni kezdett, s a lombok is megmozdultak. Előbb csak enyhén megremegtek, majd megrázkódtak, mintha mély álomból ébrednének, aztán a füttyös szél muzsikájára meglódultak és földig hajoltak. Mindenki az eget kémlelte. Az udvar fölött még derült volt az ég. Nyugat felé senki sem láthatott az épülettől. De akkor már vastagon tódultak be a térról az emberek s mondták, hogy tintafekete felhók közelednek, s ha útközben szét nem cibálja őket a szél, nemsokára elszabadul a pokol. Tíz perc sem telt el, valóban, elszabadult. Villámlott, mennydörgött, a nagyerejű szél tövestől tépte ki a fákat, néhány háztetőt is lesodort, s ömlött lefelé a víz vastag függönyként, öt lépésre sem lehetett látni. Később öklömnyi jégdarabok potyogtak és nagyot koppanva ugrottak a földön. Akik közelebb laktak, hazafutottak. A távolabb lakók beszorultak a vendéglőbe. Zsúfolásig megteltek a helyiségek, tűt sem lehetett volna leejteni. Közben mind sűrűbben hullott a jég. Tépte, kaszálta a lombokat, zúzta a háztetők cserepeit. Néhány perc alatt annyi jég borította a földet, hogy lapátolni lehetett, mint a kavicsot. Félelmetes látvány volt. Sivalkodtak és jajveszékeltek a gyerekek, asszonyok. Hogy történt, hogy nem, a nagy zűrzavarban Szarka Gizi Laci elé sodródott. Akarattal vagy sem, ki tudná megmondani. Tény, hogy ott állt elótte, szorosan hozzásimulva, mint egy riadt galamb. Remegett. Laci megfogta a karját, megszorította. — Fél? — Félek — mondta remegő hangon a lány. — Ne féljen, vigyázok én magára — mondta Laci halkan, közelhajol-Mikor mikor a királyok elszenvedték utolsó vereségüket mikor megtestesült a tudat mikor a víz tükrén először megláttam képedet mikor csókod tüze legerősebben égetett mikor melleid varázsa feltüzesített a kísértés tovaszállt. va a füléhez. A lány hálásan pillantott a fiúra, mosolygott is. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki fél. — Ne menjen még haza — súgta később a lány. — Ügyis befejeződött már a búcsú. — Dehogy fejeződött - súgta viszsza a lány. — Elmúlik a vihar és folytatódik. — Tényleg azt akarja, hogy maradjak? — Azt. Laciban jóféle érzések keltek, s egy óvatlan pillanatban megcsókolta a lány pihés nyakát. Forró volt, mintha parázs izzott volna a bőre alatt. Enyhén meg is remegett. — Ne, ne, megláthatnak — ellenkezett erőtlenül a lány. — Dehogy látnak. Annyi volt az egész, mint egy lehelet, mintha csak a hajába szagoltam volna — súgta Laci. — Vasárnap jöjjön el a nagyanyjához! — Ide sem hosszabb az út, mint oda. — Csakhogy engem megfenyegetett az udvarlója! — Fél tőle? — Nem félek én az ördögtől sem — mondta Laci. A mennyezet alatt pislogtak a villanyégők. — Jaj, csak kialudnának! — Miért kívánja? — Mert valamit még jobban kívánok. — Mit? — A szép, piros száját. Kuncogott a lány, láthatóan tetszett neki a fiú szava. Simított egyet a haján. — Nagy kópé maga, Laci! — Valóban az udvarlója? — Még mindig nem találta ki? — Egyetlen kérdésemre sem válaszol egyenesen, örökké csak rejtélyeskedik. Az ember nem tudja mihez tartani magát. Kedvem volna megverni — mondta Laci és megszorította a lány karját. (Folytatjuk) Vajon vajon foglak-e még egyszer csókolni oly hevesen, mint először? vajon foglak e még szeretni mint régen szerettelek? lesz e még gyönyörű éjszakám egy öröm találka után, s fájó reggelem, hogy nem vagy velem? ha egyszer visszatérsz, a kémények fehérek lesznek, én pedig az égig ugrálok majd. — Kár, hogy vége — mondta Laci szomorúan. — ... — Szó nélkül nézte őt a lány nagy kék szemével. — Ne haragudjon, Gizike, hogy tolakodó voltam és felkértem táncolni... — óh... ! — És a sárgacsizmásnak is mondja meg, hogy ne haragudjon! ... ígérem, többé nem zavarom ... — Kinek ígéri, nekem vagy a sárgacsizmásnak ? — Magának ... — Milyen nagylelkű! — Nagyon örülnék, ha jövő vasárnap eljönne meglátogatni a nagyanyját — mondta Laci nagyon komolyan, azzal helyére vezette a lányt, megköszönte a táncot, meghajolt, sarkonfordult és belevegyült a tömegbe. Érezte, hogy elpuskázta a dolgot: nem kellett volna véglegesen lemondani a lányról. Mindegy. A hátán a bőréhez tapadt az ing és végtelenül szomjazott. Kovács Zoli rántotta meg hátulról a kabátját és huncutul ráhunyorított, majd mellbe vágta. — Nagy bitang vagy te, Laci, marha nagy bitang! Elnyújtottad a lányt, mint a rétestésztát... Iszunk valamit? — A megszokottat — mondta Laci. — Miből gondolod, hogy elnyújtottam? . — A vak is láthatta. — Csak én nem vettem észre? — Hogyhogy nem vetted észre? — Semmi, semmi — legyintett Laci. — Igazad van, Zoli, nagy marha vagyok, csak szarvak hiányoznak a fejemről. Kovács Zoli értetlenül nézett Lacira. Hirtelenjében nem tudta, hogy viccel-e vagy komolyan beszél. De ő mindig feltalálja magát, talpra esik a gondolata, mint a magasból ledobott macska. — Az őszinteség becsülendó dolog, Laci — mondta a tökmag huncut ízzel s akkorát nevetett, hogy körülöttük összenéztek az emberek: hát ezt meg mi lelte, elment a jóesze? Ferenczi Pista addig, addig furakodott a tömegben, míg Kocsis Laci mellé nem került. Most, hogy egymás mellett álltak, szemtől szemben, látszott, hogy Ferenczi Pista valamivel magasabb, de jóval vékonyabb, mint Laci. Az úriparaszt szeme égett, mint a parázs. — Annak a lánynak hagyj békét! — mondta foghegyről, dölyfösen, fény egetón. — Kisujjal sem nyúltam hozzá pajtás — mondta Laci nyugodtan, mosolyogva. Kovács Zoli a csizmaszár körül matatott, Laci vállára tette a kezét. — Nyughass, Zoli! — Pajtása vagy te a hóhérnak, nem nekem — mondta az úriparaszt fiú. — Ha nem használ a szép szó, magadra vess. — Fenyegetsz? — Vedd. aminek akarod! — Rendben van, Ferenczi úr, annak veszem, fenyegetésnek. Akarsz még valamit mondani, mert ha nem, én azt mondom neked, hogy kívül tágasabb, mint idebenn — mondta Laci. Valahogy nagyon erősnek érezte magát. Látta, érezte az ellenfele is, különben sem akart verekedést kezdeni, ő azt mindig másra bízza. Kovács Zoli felnézett a magas fiúra. Bárgyún mosolygott rá és csíklábolva a fületöve felé mutogatott a tömpe ujjával. — Oda, arra a tájra sózok az 61-mosommal, komám, de akkorát, hogy a lórúgás ahhoz képest csak simogatás — mondta Zoli utánozhatatlan hangsúllyal. - És most menj innen, kedvesem, mert beleesel a látószögembe és az engem idegesít! Ferenczi Pista nem tudta hirtelenjében, hogy megrökönvödjön-e vagy elnevesse magát. Inkább a nevetéshez állt közelebb. Meggondolva magát csak legyintett és odébb állt. — Látod Laci, ez használt neki ígv kell ezt csinálni! — mondta Zoli büszkén kihúzva magát. — Iszunk még? i c