A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-03-05 / 9. szám

MIÉRT TETTED ? Dübörögnek a gyors kerekei, s abla­kai előtt elrobog a háborította táj. Csúf, fekete madarak vonulnak vala­merre, a halál és az elmúlás madarai. Némák a földek, és az álomba dermedt fák halvány tusrajzként vesznek bele a ködbe; mint fekete kérdő- és felkiáltó­jelek: — Miért? Miért tetted?... — Te nem vagy anyai Te gyilkos vagyl Könyörtelenül dübörögnek a vonat­kerekek, s a néma táj fekete kérdő- és felkiáltójelei újra és újra befenyegetnek a vonat egyik ablakán, ahol egy leány reszkető kézzel megfésüli rövid, sötét­barna haját és kis tükrében szembenéz önmagával. Sápadt, mint a téli táj... A festett szemöldök és a száj még jobban kiemeli az arc sápadtságát. A vajúdás kínjai már elmúltak, de egy kicsit feljebb — talán éppen a szív tájékán, mintha eleven tűz emésztené. Lelkiismeretfurdalás vagy félelem? Po­kolian fáj a feje is, pedig már két fáj­dalomcsillapítót vett be . ,. A vonatkerekek mintha a fejében dübörögnének, könyörtelenül, egyre va­dabbul. és most, ilyen későn bukik ki szájából az első hideglelős miért... — Miért, Branka Loncsar?... Miért tetted? • * * A komáromi (Komárno) állomás köz­vetlen közelében találták meg a ju­goszláviai újságba csomagolt újszülöt­tet. Még élt akkor... A kórházban min­dent megtettek az életben maradásáért, s ennek ellenére ... A boncolás megállapította, hogy a csecsemő halálát zúzódások és az ala­csony hőmérséklet okozták. Az újszülöt­tet ugyanis a gyors ablakából dobta ki a Svédországba igyekvő Branka Loncsar pancsovai lakos, jugoszláv állampolgár. *** Jugoszláviából jött a csinos barna lány és Komárom közelében, a gyors egyik fülkéjében szülte meg gyermekét. Pontosan kilenc hónapra, az egészsé­ges 3,20 kg-os gyermeket. Hogy ki az apa? Nem lényeges. Vagy talán mégis? A fülkében rajta kívül nem volt sen­ki. Senki sem látta, amikor a vajúdás kínja görcsbe rántotta testét, amikor úgy érezte, hogy a szabaduló kis élet­tel együtt világra jön a gyötrelem és a szégyen. A csecsemő felsírt, és az asszony ijedten lesett ki a fülke ajtaján: Nem hallotta, nem látta meg senki? Gyorsan meg kell szabadulnia a „tehertől", amíg nem késő ... Tétovázásra, halogatásra nincs idői Még egyszer kikémlelt a folyosóra és az újságpapírba csomagolt kis testet kidobta a vasúti töltés mély árkába. Kóbor kutyáknak vagy a varjaknak lesz martaléka? Vagy megtalálja valaki?... Nem számítI Könyörtelenül dübörögnek a vonat­kerekek, s a néma táj fekete kérdő- és felkiáltójelei újra és újra befenyegetnek az ablakon. Csúf, fekete madarak vo­nulnak valamerre a háborította táj fölött. Svédországi nagynénjével már régen lelevelezte, hogy szülés előtt hozzá utazik, nála szüli meg a gyermeket, hogy ne tudjon róla senki. A nagynéni örökbefogadta volna. Volnál... Volnál... Volnál... Ezer volna, ezer lenne, lett volna, ezer feltételes mód. Ha csak két nappal később szülte volna meg a. gyermekét... ha csak két nappal hamarább indult volna el Pan­csováról... akkor az újszülött a mosto­ha édesanya helyett igaii anyát kap... De nem így történt. De ha egyszer már a gyermek nem várt két napot, s ha az anyja nem indult el két nappal korábban, lett vol­na ezer más megoldás. Megszabadul­hatott volna a gyermekétől gyilkosság nélkül is Branka Loncsar. A bratislavai állomáson már vártak rá. S hogyan találták meg a közbizton­sági szervek a rendelkezésükre álló né­hány perc alatt a nemzetközi gyors sok­sok utasa között? Elég egyszerűen. Már a kalauzt figyelmeztették a köz­bülső állomáson, hogy kit keresnek. S egy sokat tapasztalt ember szemét nem lehet becsapni egy kis arcfestés­sel. Hiába tagad: az orvosi vizsgálat mindenre fényt derít.- Zuhognak rá a miértek: — Miért tette?... Miért tette?... Az amúgy is vérszegény leány a szü­léssel járó vérveszteség után holtsápadt arcában a sötét szemek mintha réme­ket látnának: Látja a behavazott tájat maga előtt, a vasúti töltés árkát, szeme előtt lebeg az elevenen rúgkapáló kis test; test az ő testéből, s a fogatlan szájacska mint­ha azt kérdezné: — Anyám, miért tetted ezt velem? Zuhan az újságpapírba csomagolt test, és dübörögnek a gyors kerekei, gyorsuló ritmusuk az agyát döngeti... Varjak, varjak, csúfkároságú fekete ma­darak... Már az egész eget — az 6 egét — eltakarják... Már nem lát mást, csak a feketeséget... Azután azt sem. Vérátömlesztést kapott: egyszer, két­szer. Más emberek vérét, akik emberek életét akarták megmenteni a saját vérükkel, nem pedig egy gyermek­gyilkosét. A kórházi ágyon tért magához. Min den fehér, mint a behavazott táj: az ágyak, a falak, az orvosok és az ápo­lók ruhája. Csak a sötét kérdőjelek kö­vették még ebbe a fertőtlenítő szagú fehérségbe is. A föléje hajoló emberek szemében is ott a kérdés: — Miért tetted, Branka Loncsar? Szép vagy, fiatal és egészséges ... Még pár nap és a kórház átad az igazságszolgáltatásnak ... Evekre a bör­tön lesz az otthonod, szürke daróc a ru­hád, szalmazsák a nyoszolyád. Most már tudja ezt és lehunyja sötét szemét. Újra hallja a kegyetlen ritmusú za­katolást, az apró, zuhanó test egyre kérdi: Anyám, miért tetted?... Igen, Branka Loncsar, ezt meg kell magyaráznod mindenkinek. Még önma­gadnak isi Es ez lesz a legnehezebb... * * * ölök a komáromi kórház fiatal nő­gyógyászának szobájában: hallgatok, már nincs mit kérdeznem. Hallgat az orvos is, mór nincs mit mondania. Azaz, talán mégisl De nem mondjuk ki, csak összené­zünk. S tudjuk, hogy mindketten ugyan­azt gondoljuk. De vajon, mire gondol Branka Loncsar?... Mit érezhet az, aki... ? N. LÁSZLÓ ENDRE AZ JUTOTT ESZEMBE... ... talán jó mulatság volna, ha pa­pírra vetném e szállítási eszközök ritkaságszámba menő gyorsaságát, azt a sebességet, ami egyenesen ha­táros az elképzelhetetlen sebesség négyzetével. Míg nem volt hó, ezen járművek egyedül futkároztak a vá­rosban. Minden öt percben lehetett velük találkozni az emberek bosszú­ságára, vagy talán csak azért, hogy ilyen formában gátolják a város for­galmát, vagy esetleg féltek attól, hogy ha csoportosan közlekednének, akkor a közbiztonság szerveinek kí­sérő szolgálatot kellene biztosítani, ami viszont megdrágítaná a jegyek árát, és így a utasok a meghatottság könnyeivel tennék síkossá előttük az utakat, és ez pedig csak balesetek­hez vezetne. A haladj közösen, kettesével, hár­masával, gondolat már életünk nem egy területén sikeresen meghonoso­dott. Még az olyan helyeken is, ahol rövid pár évvel ezelőtt nehezen tud­tam feltételezni, hogy a közeljövő­ben ez lehetséges. Pár évvel koráb­ban például a városi mulatókból, söntésekből egyedül támolyogtak ki az emberek, nehezen értve meg a kor szellemét. Ma már ezen a terü­leten is haladást értünk el. Ma már ezekben a közjóléti helyiségekben is győzelemre jutott a haladás eszméje. Az emberek egyre nagyobb csopor­tokban hagyják ezeket a helyeket, összeborulva, forradalmi hangulat­ban ordítozva a kollektív szellem embert felemelő szükségességéről, végigvonulva fővárosunk utcáin és a .város forgalmában egyénieskedő embereknek tudtára adják, hogy míg ezek az indivídumok egyedül sietnek a napi munka elvégzése után, dolgaik és bevásárlási gondja­ik elintézése után, addig ők, a kol­lektív gondolattól megmámorosodott és a borgőztől kijózanodott és át­szellemült polgártársaink hömpö­lyögve helyettünk is járdától járdá­ig, méltóan képviselik városunkat. Kár volt azonban azt gondolnom, hogy ez nem vonatkozik városunk utasforgalmának esetére. Már-már elhittem volna, hogy az autóbuszjá­ratok egyes vonalain külön felhívás­ban kellene hirdetni a járj közösen mozgalom felemelő gondolatát. Azonban hála a természetnek és a városi utasforgalmat irányító veze­tőknek, még a felhívás megjelenése előtt ők is megértették a kor szelle­mét. Az idei hó lehullása olyan va­rázserővel hatott, hogy egyszeriben megoldódott e bonyolult kérdés és a munkába való haladásunkat gátló egyénieskedés és önzés. Ma az egyes autóbuszvonalakon szinte sugárzó arccal adják tudomásul az autóbu­szok és más utasszállító eszközök ve­zetői. hogy bennük is győzelemre ju­tott a közösségi érzés szelleme. El­tűnt a vonalakról az önzés, az egoiz­mus. Kollektíván járják városunk útvonalait. Kettesben-hármasban, szépen bevárva egymást haladnak a cél felé. így ők, akik az egész év folyamán nehezen tudták felfogni a járj közösen mozgalom felemelő ér­zését, ma példaképet szolgáltatnak az egyes megállóhelyeken várakozó egoistáknak, jelesre vizsgázva önzet­lenségből és belső meggyőződéstől át­hatva csitítják azokat, akik tiltakozó szavukat felemelik e kollektivizmus szelleme ellen. Ez így is van rend­jén. Egy gondolat azonban nem hagy nyugodtan. Nem lesz nagyon rövid életű ez a mozgalom. Azoknak, akik­nek nagyon sürgős a munkába való eljutás, gondoljanak arra, hogy a természet utakat befúvó erejének kellett odahatni, hogy ezen a terü­leten is sikerre vihessük a közösségi gondolkodást. Ezért kérem a meg­váltó telet, hogy legalább egy évig maradjon, mert még álmomban sem merek arra gondolni, hogy mi is lesz a haladással, ha autóbuszaink visszatérnek a már szokatlan egyé­nieskedés áldatlan állapotába és új­ból kettesben-hármasban fogunk lé­zerígeni a megállóknál, beletörődve abba, hogy nem lesz időnk bevárni a többieket, azokat, kikkel együtt kértük a megváltót százméteres sor­ban. P. V. B k^K

Next

/
Oldalképek
Tartalom