A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1971-02-21 / 7. szám
a szarvasok és őzek szemének csöndjét szád barlangjának csöndjét Reménytelen szerelem négylevelü boldogságot virágzik az ég napszeméből könny nem csordul mar a jura óta nem növünk úc mint a virágok fa-karokkal nyújtózkodik ölelné a föld és nem borít be a vadon elindulok kitapogatni félszigeteid -soha el nem eri jaj el nem érheti a jura óta nem növünk a virágokkal KOVÁCS KLÁRA A virágok kiültek a partra a szirmok lehulltak szemhéjadról és betemették a csendet atlantisz-tested fölött kering ujjaim sikolya a virágok kiültek a partra és nem legeli őket senki A. SMOTlAK felvétel« mellette és nézte a csupa-nlkkelezett, csillogó masinát. A csúnya, fekete szemű asszony arcán szokatlan derű játszott: egy pillanatra megszépült: kedvére való vásárt csapott! — Vigyázz rá és kíméld meg! — mondta Lacinak eréllyel, s már ismét a régi, a megszokott kemény asszony állt a fiú előtt szigorún, kérlelhetetlenül. Pedig a szíve táján édes dallamok keringtek. Nem kell azt tudni senkinek sem — elég ha maga tudja —, hogy szereti az unokáját. Jóformán a szoknyája alján nevelkedett fel: együtt számolt, olvasott vele, ha magában is ... Laci látható megilletődéssel nézte a nagyanyját. Nem haragudott már rá, régen elfelejtette a gyerekkori emlékeket, melyek annak idején olyan borzalmasak voltak. — Köszönöm szépen! — mondta csendesen. — Használd egészséggel és szerencsével! — mondta még Kocsis Péterné, azzal útjára bocsátotta az unokáját. Akaratlan mozdulattal nyúlt az elrobogó, széleshátú legény után, mintha igen kedves madarat eresztett volna el a tenyeréről. Talán még a szeme is elhomályosodott egy pillanatra. Aztán dühödten megrázta magát és indult dolgára, mert mindig ezeregy volt a munkája. Nem tudott tétlenül ülni. Kocsis Laci vasárnap ebéd után kiöltözött, felpattant a kerékpárjára és a többi kerékpáros cimborájával elindult a szécsi búcsúra. Heten voltak, mint a gonoszok, köztük a kis, mitugrélsz Kovács Zoli, aki örökké beszélt, nevetgélt és fütyörészett, mint a féleszű. Apró termete dacára kötekedő természetű volt, azonkívül nagyon be tudott rúgni. Részegségében négykézlábra ereszkedett és ugatott, mint a kutya. Állítólag egyszer gyerekkorában meglelte az ágyláb mellé rejtett pálinkásüveget és annyit ivott belőle, hogy meggyulladt benne. Csak szerencsével maradt életben. Az erdő széli dűlőúton kerekeztek vidáman. Hangoskodtak. Még ott ls nagy volt a hőség, pedig árnyék borult az útra. Egyszer csak bozontos farkú mókus futott át az úton előttük. Azon nyomban földre dűtötték kerékpárjalkat és a ritkán látott állatka után Iramodtak, de a fürge mókus lóvá tette őket. Csak egy elvlllanó aranycsóvát láttak, amint körülfonja a fa derekát és eltűnik a lombok között. Egy ideig szemmeresztve bámultak felfelé, aztán nagyot nevettek és tovább kerekeztek. Nemsokára a folyóhoz értek. Ráfütyögtek a túloldalon üldögélő komposra, aki egy vastag fa derekának vetett háttal hűsölt. Aludhatott, mert csak hosszas fütyögés után ' mozdította fel a szemére boruló kalapkarimát. — Megyek már, megyek... — kiabálta álmos morgással. A legények türelmesen várakoztak a komp megérkezésére, miközben izzadságukat törölgették zsebkendőjükkel, meg rá is gyújtottak. Mindannyian cigarettáztak. — Jó az idő, nagy búcsú lesz — jegyezte meg az egyik. — Biztosan lesz lövölde meg körhinta ... — Tavaly is volt kettő — mondta Kovács Zoli és hamisan fütyülni kezdett. — Meg halott is — szólt közbe Sánta Feri. Csendes, dolgos, jóképű fiú volt és igazi jóbarát. Laci szerette őt, gvakran ellártak egymáshoz. — Két vidéki legényt szúrtak agyon, emlékeztek? Emlékeztek, hogy is lehetne azt elfelejteni, kissé el is komorodtak. Közben a kompos is átért, láncos rúdjával a parthoz íeszitette a kompot. — Szaporábban, szaporábban, legények, mert lyukat éget a nap a hátam közepén!... Nem hogy otthon ülnétek ilyen hőségben, fene a jódolgotokra !... — Beleköpött a markába. A láncos rúd csörögve hullt a komp fenekére. — Ha későre maradtok, ne erre gyertek, nem lesz itt senki. Menjetek körül, a köves úton, a vashídon át!,.. Amilyen rekkenő a hőség, estefelé zápor ls lehet, akkor aztán kovász lesz a dűlőút porából, hiszen tudjátok?... — A kalapkarima alól körülkémlelte az eget. — Most még tiszta — bökött fölfelé —, de nagyon hasogat az inamban, ez a kutya csont megérzi a veszélyt .., Meglátjátok, lesz Itt olyan dirr-durr, hogy az ég ls leszakad! — Foghíjas szája nevetésre nyilott, jóízűen belenevetett a kajla bajszába — ágas-bogas, bozontos volt, mint az őserdő —, maga is rájött, hogy kissé eltúlozta a dolgot. A legények rá sem hederítettek az öregre. A komp körül rajzó szalmahalak közé köpködtek, meg a cigaretta végeket dobálták oda, miközben gyerekesen kinevették a csalódott halakat. A túloldalon az öreg markába leguberálták a viteldíjat, felpattantak csikaikra, s csakhamar beértek Szécslbe. Csak úgy forrt már a nép a tisztára sepert utcán! Rikoltozó gyerekek futkároztak, selyembe öltözött lányok ringatták a farukat, kart karba fűzve, elfogva a széles utcát, mint valami gát, büszkén, begyesen lépkedtek, mint a pávák. A fényes hintók robogása kicsi porfelhőket kavarintott, a parádés szerszámok rézdiszein csillogott a napsugár, mint megannyi tükördarabkán. A falu közepén kiszélesedő tér ezerhangú torokká változott: duda, sip, csengő, verkli hangjai keveredtek, olvadtak össze fülnek kedves muzsikává. Vagy húsz tarkabarka sátor, lövölde, körhinta csábította maga köré a falu és a környék népét. Laciék az egyik ismerős ház udvarába tették be a kerékpárjaikat, aztán belevegyültek a tömegbe. Egy ideig együtt tartottak, ké3Őbb elváltak. Laci magára maradt. Nem akarattal, maga sem tudta, hogy történt. Pedig nem azért maradt magára, hogy könnyebben ismeretséget kössön Szarka Gizivel (nagyanyja a lelkére kötötte, hogy anélkül ne térjen haza a búcsúból!). Nem érdekelte sem a lány, sem a birtoka, amit apja kibérelt, s ami az övék lehetne, ha összeházasodnának. Fütyült mindenre. Gondolatban a városban járt, az illatos és fényes kávéházban. Hányszor elképzelte már magát fehér zakóban, fekete nadrágban, amint siklik az asztalok között és kiszolgálja az urakat!... Kiszolgálja? ... Ez az a gondolat, ami nem egyezik a természetével, s olyan messzire esik eredeti vágyától, mint Makó Jeruzsálemtől. Tanítóság — pincérség, hajaj, ég és föld! Majd csak lesz valahogy. Mindenképpen ki kell szakadni a faluból! Az egyik búcsúi mulatságot a „felső" kocsmában rendezték, a másikat meg a híres Felszeghy-féle vendéglő árnyas udvarán. A fiatalok nagy része oda igyekezett. Laci is besétált az udvarba. Körülnézett a szép környezetben. A kör alakú, sima betontér (táncparkett) fölött színes lampionok függtek. Húzta a cigány — szépen muzsikáltak, tetszett Lacinak —, néhány párocska már táncolt, de valóban csak néhány. Az Igazi muri csak alkonyattájt kezdődik, s akkorra válik igazán duhajjá, szinte fékezhetetlenné, mikor az éj sötétje ráborul a falura. —Folytatjuk— 1C