A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-02-21 / 7. szám

VARGA ERZSÉBET VERSEI Ha elmész lépteid kopogása lépcsőimre fekszik kéknyakkendös hangod zsámolyomra ül s én átölelem lépteid kopogását és megcsókolom a hangodat Virág és fájdalom mellem behorpadt sírhalom virág helyett nyílik rajta a fájdalom nem is rajta nyílik benn a két tüdőm közt fehér kövirózsa két orgonaszál közt fehér kövirózsa szememben a szirma este ha nem látja senki harmat nö ki rajta •V A hajnal ... kipirult arcú terhes asszony meztelenül jön dalol a réten megáll vajúdni kezd könnyeket szül: harmatot GÁDOR BÉLA KRÓNIKUS FŐFÁJÁS Azt mondja nekem barátom, dr. F. A., a hírneves orvostudor: — A leletek arra mutatnak, hogy nincs semmi szervi elváltozás, magyarán szólva, kutyabajod. A főfájások, amikre panaszkodsz, nyilván Idegi eredetűek, túlfeszített szellemi munka, kimerültség, átmeneti vérkeringési zavarok. Persze, az életmódon feltétlenül változtatni kelL — Feltétlenül! — Ismételte kérlelhetetlen szigorral, miközben vastag szivarját óvatosan és szeretettel hengergette meg a hamutálca peremén. — Hogy állunk a narkotikummal, kedves barátom? — Hát... nem a legjobban ... — dadogtam. — Az a büdös cigaretta, tudod, tizenöt Harmónia naponta... Dr. F. A. elgondolkozva burkolózott szivarja illatos füstjébe, miközben a haladó gondolkodású, megértő nyájas ábrázatát öltötte magára. — Az nem is sok... — szólt engedékenyen. — Ha megelégszel ezzel a tizenöttel, nem lesz semmi baj... Ellenben hogy állsz az alkohollal? — Hát, bizony néha megiszom egy-két pohár bort vagy konyakot... SŐt, ha jó társaságban vagyok, még többet is... Barátom méltatlankodva ingatta a fejét. Befojtotta a szivarja végét, majd újabb szivarra gyújtva, szomorú szemrehányással mondta: — És te állitólag, intelligens ember vagy... Hát hogy lehet, a te érzékeny idegzeted mellett, egy korty alkoholt is elfogyasztani... Most én világosítsalak fel az alkohol mérgező hatásáról? Szégyelld magad! — Sört sem? — Egy korty se! Igyál limonádét vagy parádl vizet! Megszégyenülve kullogtam el tőle. Távozóban még láttam, hogy aggódó arccal néz utánam, ha ugyan a sűrű szivarfüstben jól tudtam kivenni arcvonásait. * * * Dr. H. Zs. barátom, a neves professzor, magánrendelőjében fogadott. Vidáman paskolta meg reszkető kezemet. — Fel a fejjel, barátocskám! Nem kell idegeskedni! Nincs itt semmi komoly baj... No, szedd össze magad... Igyál egy pohárka kisüstit, most kaptam faluról, ez majd megnyugtat ... Koccintottunk és ittunk. Egy kicsit erős ital volt, de jó, tiszta, zamatos. — Szóval, úgy gondolod, hogy nem halok meg rövidesen?... — Szamár vagy! Olyan egészséges szervezeted van, hogy csak gratulálhatok ... De hát persze, az idegek, azok . a fránya idegek ... Mondd, hogy élsz te? Ismerlek benneteket, bohémek... Felvilágosítottam, hogy téved, szolidan élek, de bizony, néha megiszom egy-két pohárkával, sőt, ha társaságban vagyok... — Társaságban mindenki iszik, az természetes... Az ember néha iszik, iszogat... De az a nyomorult bagó sohasem megy ki a szádból! Hányat szívsz naponta? — Tizet... tizenkettőt... — Egy darabot se! Egész nap füstöl, és még csodálkozik, hogy folyton fáj a feje ... Hiába vitáztam, nem tágított kimondott szavától. Amikor látta, hogy nagyon elszomorodom, megkínált még egy pohárka kisüstivel, aztán elváltunk. Kénytelen voltam mindkét hires orvostudor tanácsát megfogadni. Nem kis lelki küzdelembe került. Most dr. F. A. tanácsához hiven dohányzom és dr. H. Zs. véleménye alapjón iszom. Csak ne fájna folyton a fejem. LOVICSEK BÉLA II. rész 12 — Soha nem láttad?... Gyerekkorodban sem? — Nem. — Az éjjel sem? — Nem. — Mi az istent csináltál, hogy nem láttad? — Aludtam. — Igazat mond a fiú — szólalt meg Marcsa Jolán. — Valóban aludt. Horkolt is ... A törzsőrmester keze ökölbe szorult, nagyot vágott vele az asztalra, megugrott a papírköteg, szétcsúszott, mint a harmonika ránca. Felüvöltött. — Hazudtok, bitangok, mindenki hazudik! Kocsis Péter törvénybiró kopogott és belépett a helyiségbe. Kezet rázott a törzsőrmesterrel és körülnézett. Ügy viselkedett, mintha sejtelme sem volna róla, mi történik itt, pedig alig fél órája újságolta el neki a kisbíró, hogy veszélyben van a bátyja. A kisbíró figyelmeztetésére ugyan el nem Jött volna. Azt gondolta magában, mindenki a saját főztjét egye meg. Tíz perccel ezelőtt Kocsis Péterné emelte rá intőn az ujját, hogy segítsen Istvánon, mert ha nem, halála utón vesse ki magából a föld. Anyja könyörgésére sem adott sokat, de ez a rettenetes átok megriasztotta, ez használt. így áll most Itt, szemben a törzsőrmesterrel. — A nőt vezesse el, szakaszvezető! — mondta a törzsőrmester lehiggadva. Mór mosolyogni is tudott Kocsis-Péterre. — Mi újság, törvénybíró uram? — Amint látom, nem jó — mondta Kocsis Péter, s fejével a sarokban álló bátyja felé bólintott. Lacira nézve meg rosszallóan széttárta a kezét. — Küldje ki őket néhány percre, törzsőrmester úr, beszélni akarok magával! Kocsisék tétlenül ácsorogtak az udvaron. Mint három idegen. Egyetlen szót sem szóltak, még egymás tekintetét is kerülték, mintha bizony szégyenkeznlök kellene. Lacit a nagybácsija megjelenése némileg megnyugtatta. Reménykedett. Ügy vélte, hogy nem véletlenül jött Ide. Nyilván megtudta valakitől, hogy itt vannak, s azonnal a segítségükre sietett. Hélaféle érzés kezdett szétáradni benne, pedig különösebben soha nem szerette a nagybácsi^ jót. Nagyravágyónak és embertelennek tartotta, ha másért nem, hát azért is, hogy Jolikóval szemben olyan kegyetlen és hajthatatlan volt. Váratlanul kinyílt az ajtó. A szakaszvezető belepislogott az erős napfénybe, aztán unott mozdulattal intett. — Hazamehetnek. Kocsis István megkönnyebbülten felsóhajtott. Laci is megörült. Egyedül Margit dohogott és szitkozódott egész úton hazafelé. Pillanatra sem állt be a szója, villámokat szórt a szeme. István nem hallgathatta tovább, rámordult. — Fogd mór be a szád, hallod, őrülj, hogy ép bőrrel megúsztuk. Visszamehetsz, ha annyira akarsz! — Talán még hálós is vagy neki? — Kinek? Péternek? — Annak... Annak az utálatnak! Klnvalhatnád a fenekét — nyelvelt tovább Margit. — Inkább pofon vágott volna, szívesebben eltűrném, minthogy szólt az érdekünkben. Mert azért törte oda a rossz, hogy szóljon! Magóban Laci nem értett teljesen egvet az anyjával, de inkább hallgatott, mintsem olajat öntsön a tűzre. Kocsis István elvörösödött, de nem szólt, lenyelte a mérgét. Magában Igazat adott Margitnak, mert akármilyen kínos helyzetben Is volt az Imént, szívesebben állna még most Is a törzsőrmester előtt ahelyett, hogy az öccse jóvoltából hazafelé ballaghat. Még egyszer Margitra mordult, hogy elhallgasson már, aztán csak rólegyintett és megnyújtotta a léptét. Egyedül Laci lépkedett nyugodtan, elégedetten. Egyszeriben elröppent a félelme, mint puskacsőből a golyó... Az orvoslak előtt kissé lelassított s az ablakokra lesett, nem pillantja-e meg a csipkés függönyök mögött a körorvosné szép alakját. Szülei „jóvoltóból" már jóideje nem találkozhatott vele, pedig kimondhatatlan vágyat érez utána. Szeretett volna beröppenni hozzá a nyitott ablakon át és ezret csókolni a szép arcán, nyakán, mellén, hajón... Déltájban Marcsa Jolán a két marcona csendőr elótt lépdelt végig az utcán: a járásra hajtották. Néhányan felismerték, de még a fejüket is elfordították. Margit is látta őt az udvarról. Egész délután sirt. Bármennyire igyekezett Laci, nem tudta megvigasztalni. Laciban is keserű érzések fakadtak. Gyakran elibe tolakodott az idegen nő szomorú arca. Felidéződött a gyerekkora, a füstös gyűlésekre gondolt, hallani vélte a hangját: „Elvtársak..." Többre nem emlékezett. Most meg a csendőrök hajtják. Nyilván bíróság elé állítják és elítélik. Soha nem juthat már át az országhatáron, hogy is menekülhetne el Svédországba?... A nevére kiállított igazolványt talán elteszik, vagy megsemmisítik, talán az emlékét is elfelejtik... Ki tudja?... A következő hét derekán Kocsis Péterné megvette Lacinak a megígért kerékpárt. Dinamólámpát is szereltetett rá ott, nyomban az üzletben. Aztán egyenes derékkal állt 14 hé f