A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-02-14 / 6. szám

a fogára megszokott mozdulattal, mikor Kocsis Istvánék beléptek az udvarba. Szipákolására pipája fölött a gyufa lángja hol felvillant, hol meg a pipába rejtezett: bújócskázott. A dölyfös bíró szemében is azt tette valami rejtett láng, ahogy a bodorodó füstön át elnézte a komor arcú jövevényeket. A helyzethez eléggé nyájasan fogadta Istvánék köszöntését — elvégre rokonok lesznek vagy mi a szösz —, majd a pipaszárral hátra bökött a válla fölött. — Egy cigányt nyaggatnak odabent, várnotok kell — mondta széles derűvel az arcán, amit nevetéssel tetézett. — Már harmadszor járatják el vele a rókatáncot! Haljátok?. .. Kocsisék füleltek, de semmit sem hallottak, hacsak a kutya nyüszítéséhez hasonló valamit nem. Az igazat megvallva kedvük sem volt ahhoz, hogy hallgatózzanak. Elég volt a maguk baja. Mindegyikük a saját gondolatával volt elfoglalva. Védte, mentette magát, ahogy tyidta, miközben a félelmét próbálta eloszlatni. Mert bármily erős ember hírében állott Kocsis István (az is volt), neki sem volt mindegy. Jól tudta, hogy a kakastollasok ellen semmit nem tehet az erejével: nem védekezhet, vissza sem üthet. Viszszaüthet éppenséggel, ha akar, gondolta, de mit ér el vele? Ügyszólván semmit. Végeredményben még azt sem tudja, hogy mit akarnak tőle. Ki kell várni a végét! Végre megnyílt az ajtó, s ugrott ki rajta a cigány, mint akinek tüzes vassal piszkálják a fenekét. Majd lábról döntötte Kocsisékat. Iszkolt elfele, tán lába sem érte a földet. A kalitkából szabadult madárnak sem lehet nagyobb az öröme, mint az övé volt abban a percben. Legjobban örült az egyre növő távolságnak, ami elválasztotta a csendőröktől. A törzsőrmester nagvot nyújtózott a nyitott ajtó küszöbén, mosoly bújkált a pörge bajszában. Kocsis Istvánra pillantott és intett a fejével. — No, jöjjön be! A törzsőrmester leültette Kocsis Istvánt — aki meglepődött a nyájas fogadtatáson —, cigarettával kínálta, aztán beszélni kezdett amolyan általános dolgokról: időjárásról, terméskilátásokról ... Azt is megemlítette, hogy a szomszéd faluban elhullt a baromfi nagy része, sőt még arról is ejtett szót, hogy végre sikerült puskavégre kapni a járásban kószáló veszett kutyát... Elhallgatott, Kocsis István arcát fürkészte a szúró szemével, mert szúrt a szeme, mint a leghegyesebb tőr. — Magának nincs semmi mondanivalója, Kocs's István? — kérdezte barátságosan. Ügy tette fel a kérdést, mintha eleve lemondott volna arról, hogy kívánságának megfelelő választ kapjon rá. Nagyokat szippantott a cigarettából. — Nincs — mondta István egykedvűen. — Valóban nincs, Kocsis István? — Ez már valamivel erélyesebben hangzik. Sőt némi fenyegetés is vegyült bele. — Valóban nincs, törzsőrmester úr — mondta István. — Én okosabb embernek hittem magát, Kocsis István — mondta a törzsőrmester még mindig nyugodtan. Felállt, mellén keresztbe fonta a karját, vastag nyaka megfeszült. — Azt hittem, hogy ilyen két nagydarab ember, mint mi vagyunk, könnvebben szót értünk. Nézze. Kocsis István!... Ha egv hitvány fa mellé áll az ember a baltával, minden különösebb gondolat nélkül odasuhint neki, felaprítja és tűzre veti, igaz? — Űgv van. törzsőrmester úr — bólintott rá István. — Na, ugye!... De teszem azt, ha egy gyönyörű jegenyefa mellé állítják az embert, hogy döntse le, akkor már elgondolkodik, sajnálat száll a szívére... — Komótosan rágyújtott, most azonban már nem kínálta meg Istvánt. Visszaült előbbi helyére, nagy tenyerét egy köteg ; -pírra borította és fújta a füstöt. A szakaszvezető a vaságyon ült, hallgatott, néha unott ásítást nyomott el a tenyerével. A törzsőrmester szeme ismét Istvánba bökött. — Azt akarja, Kocsis István, hogy megkínozzam a feleségét, esetleg a szép szál fiát verjem félhülyére!? — Nem akarom én azt. — Hát akkor mi a jóistent akar!?... Miért nem beszél!? — Mit kellene mondanom, törzsőrmester úr? — Nem tudja? — Nem. — Szakaszvezető! — fordult a törzsőrmester a vaságy felé. — Hozza be! A szakaszvezető felpattant és eltűnt az ajtó mögött. Kocsis István várakozón nézte az ajtót. Tudta már, ki fog bejönni rajta, s most már azt is tudta, mit vár tőle a törzsőrmester. Nemsokára Marcsa Jolán lépett be a helyiségbe a szakaszvezető előtt. Futó pillantást vetett Istvánra, aztán lehajtott fővel megállt a szoba közepén. — Még most sincs mondanivalója, Kocsis István?! — Most már van — mondta István. — Na, ugye, tudtam én, hogy szót értünk egymással, tudtam én — mondta a törzsőrmester megkönynyebbülten. s derű telepedett az arcára. — Beszéljen! , — Ez a nőszemély — intett a fejével István Marcsa Jolán felé — az éjjel nálunk járt... — Nyugodtan szólíthatja a nevén ... — Ha én azt tudnám! — Nem tudja?... Na, mindegy — legyintett a törzsőrmester —, folytassa ! — Bekopogott, én beengedtem, s mivel alig állt szegény a lábán az éhségtől, a feleségem megkínálta. Evett is, mint a moly, öröm volt nézni! — Ennyi az egész? — Ennyi, törzsőrmester úr. — Kocsis István!... Maga azt akarja nekem bemesélni, hogy soha nem látta és nem ismeri ezt a nőt!? — Sosem szerettem mesélni — még a fiamnak sem szoktam —, de azt határozottan állíthatom, hogy az éjjel láttam őt először életemben, meg most másodszor. A csendőr nagyot káromkodott, már-már elbődült, mint az öklelő bika, de meggondolta magát. — Ha nem ismeri, miért engedte be a házába? — Mindenkinek ajtót nyitok én, aki tisztességesen bekopog hozzánk, törzsőrmester úr. Így szoktam meg, így csinálom. — Hívja be a fiát! — rendelkezett a törzsőrmester. — Maga meg álljon a sarokba és forduljon a fal felé! Laci illedelmesen köszönt. A hangja fátyolos, az arca meg falfehér volt. Ügy érezte, hogy szíve a torkában dobog, szinte fojtogatja. Valami zsiborgott a könyökében, később ugyanazt érezte a térdében, tarkójában, majd meg forró hullám csapott át rajta, amitől érdekes módon nem lett melege, ellenkezőleg: kis híján hideglelést kapott tőle. — Félsz? — kérdezte a törzsőrmester majdnem apai hangon. — Kicsit. — Nem vagyok én emberevő, Laci fiam. — Tudom, törzsőrmester úr. — Hát akkor meg, miért ez a nagy sápadozás? ... No, gyújts rá! Te is megkínáltál a múltkor ... Idefigyelj, fiam, nézd meg jól ezt a nőt, de jól megnézd ám!... Ismered ? Kocsis Laci a nő felé fordult. Hosszan nézte. Régen látta utoljára. Azóta megöregedett. Fénytelen a szeme, szomorú az arca. Gyerekkorában, mikor náluk aludt, mellette hált. Különös asszonyszaga volt. Kellemes asszonyszaga. Mintha most újra érezné, meg haján is a simogató kezét. Hallani véli a kellemes és kedves hangját: „Mire megnősz, más világ lesz itt, meglátod". Sajnálat szállt a szívére... A törzsőrmesterhez fordult. — Nem ismerem. (Folytatjuk) DÉL-AMERIKA SZERTE HALLATLAN NÉPSZERÜSÉGÜ URUGUAYI KOLTONÖ. 1929-BEN AZ „AMERIKA JUANA1A" MEGTISZTELŐ CIMET KAPTA AZ EGÉSZ KONTINENSEN KEDVELT SZERELMI KÖLTÉSZETÉÉRT. Juana de Ibarbourou Erős szerelem Nőttem. S te voltál csak előttem. Hát dönts ki már. Ez az akác kezedre vágyik, mely porig aláz. Nyíltam. Virágom itt van. Ez a liliom nem tudom, gyertya lesz-e vagy szirom. Folytam hozzád, sebes habokban. Igyál meg. A kristályüveg irigyli tőlem fényes derűmet. Szárnyat adtam neked, hogy égbe tárjad. Üzz. Mint a pille, ott röpül nyughatlanságom, a lángod körül. Majd szenvedek miattad. Áldott a gyötrelem, ha édesem, te adtad! < Z. Minácová felvétele Áldott a háló és áldott a bárd, zsilip és szomjúság és minden, ami árt. Hajamból elvetem a korall-gyöngyöt is, fejemnek éke most hét nagy, kemény tövis. Fülemben énnekem fülönfüggő se ring, csak két vörös parázs, mint két rubint. Csorogni fog a vér az oldalamból a csókodér'. Van násfa szebb és ékszer kedvesebb, mint érted egy skarlát-szegélyű seb? S ha jössz és szíved szánva-szán, kacagni fog a szám. S te könnyezel, aztán ... mint még soha, majd az enyém leszel. (Kosztolányi Dezső) Mos Most, most szakíts le engem, friss koromban, mig dáliákat tartok két karomban. Most, most szakíts le, mikor boldogan, sötéten omlik hallgatag hajam. Most, mig a napfényt két szememben őrzöm, húsom illatos, s friss rózsa a bőröm. Most, amikor még könnyű, fürge lábam szökdel a tavasz élő sarujában. Most, mikor számon a mosoly, s a hang gyorsan harangoz, mint a kisharang. Később ... jaj, hasztalan, én jól tudom, mindennek vége van. Hogy akkor már hiába kél a vágyad, áldozatként egy síremlékre bágyad. Most, most szakíts le engem, friss koromban, Míg tubarózsát tartok két karomban. Ma és ne később. Mielőtt lehullna a hűvös este virágkoszorúmra. Ma és ne holnap. Kedves! Nem tudod tán, hogy ciprus lesz, ha megnő, a borostyán? (Nemes Nagy Ágnes)