A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-02-05 / 5. (5a.!) szám

§ZJtöj\5)0K biccentette fejét, nem szegezte szemét mereven a báróra, de nem is sütötte le. Ehelyett körülnézett a szobában. Tartásában, tekintetében sem alázat nem tükröződött, sem hányavetiség. Egyszerűen nyugodt volt. Úgy állt, és úgy nézelődött, mint akinek egy szobában, hol életében először jár, joga van megnézni, ami érdekli. Végül is a báróra tekintett és megszólalt: — Excellenciád hívatott, Lomonoszov vagyok. — ön tehát Lomonoszov — mondta a báró vontatottan, és hagyta a fiatalembert az ajtónál állni, — Miért ment el ön, ha egyszer már itt járt? Miért nem várt rám, ha én ide hívattam? Lomonoszov állta a báró éles tekintetét. — Excellenciád tudja — szólalt meg nyugodtan —, hogy az akadémiai főiskola tanulmányi rendje zsúfolt. Két órakor voltam itt. Időveszteség lett volna másfél órát az előszobában várakoznom. — Úgy. Ezek szerint ön olyan ember, aki minden percét tanulásra használja. — Igen. — Hol töltötte ön ezt a másfél órát? a megfontolt, határozott válaszok. Ez a... hogy is nevezze?... ez a függetlenség. Nem, ez az ember mégsem lehet törtető. Korff báróra zavaróan hatott, hogy ez a fiatalember viselkedésében, beszédmodorában sem a nemesi ifjakhoz, sem a pópafiakhoz nem hasonlít. Parasztfi lenne valóban? A parasztok, akiket ő ismer, nem ilyenszerűek. Azoknak a szemében félelem vagy dac ül... vagy engedelmeskednek, vagy lázadoznak. Honnan veszi a fiatalember ezt a független nyugalmat? „Lehetséges lenne — gondolta Korff báró hirtelen — hogy a tehetség és a tanulás, a sok éves elmélyült szellemi munka ily függetlenné formálja az embert?" Váratlanul egy másik fiatal tudós — az Akadémia térképészeti osztályán dolgozó ifjú német matematikus, Leonhard Euler — képe merült fel Korff báró emlékezetében. Igen, abban az Eulerben észlelte ugyanezt a zavarba ejtő társadalomkívüliséget. Az is hasonló forrásokból merítheti nyugalmát és öntudatát. — Mire olyan büszke ön? — kérdezte hirtelen. A leningrádi Lomonoszov-múzeum — Az épület másik szárnyában, a könyvtárban. — ön tudja, hogy az Akadémiai Könyvtár látogatása diákoknak nincs engedélyezve. Miért szegte meg a rendelkezést? — E rendelkezést magamra nézve értelmetlennek ítéltem. Hivatásom és kötelességem, hogy képezzem magam. Az Akadémiai Könyvtárban több olyan mű megtalálható, melyek ismeretére szükségem-van. — Ügy. ön tehát maga szabja meg, hogy felsőbb hatóságai mely rendelkezéseit tartsa magára nézve kötelezőnek, s melyeket nem? A fiatalember elmosolyodott. — Csak a teljesen értelmetleneket hágom át. Korff báró jó emberismerőnek tartotta magát. De ez a fiatalember zavarba ejtette. Ez a nyugodt, nem tiszteletien, de nem is tiszteletteljes viselkedés. Ezek — Szokatlan kérdés ez, báró úr. De tudok válaszolni rá. Képességeimre, melyekről néhány év tanulmányi munkája meggyőzött. Továbbá arra, hogy képességeim jó felhasználásával néhány esztendő alatt bizonyos tudást szereztem. Tapasztalataim megengedik a következtetést, hogy hazám hasznos fia lesz belőlem, éspedig azon a pályán, amelyre fiatalságom óta kedvet és hajlamot érzek: a tudomány művelésében. „Igen, igen — gondolta a báró. — Valamire minden ember büszke. Ki a családfájára, ki a vagyonára, ki a hivatali hatalmára. De ez valami másféle büszkeség. Ez az ember, ez a fiatal tudósjelölt arra büszke, amit önmaga formált magából. Ezért érzi függetlennek magát. Ez a fiatalember szabadabb minálunk." És Korff báró, a cári Tudományos Akadémia főparancsnoka, a legfelsőbb körök bennfentese némi irigységet érzett a névtelen ifjú iránt. — Jöjjön közelebb — mondta. — így. Ismerkedjünk meg kissé egymással, ön ugyebár paraszti családból származik? — Igen. Apám parasztrendű hajós Holmogor vidékén. — De volt idő és helyzet, amikor ön ezt eltagadta. — Igen. Szükséges volt eltagadnom. Az ezerhétszázhuszonnyolcban kibocsátott rendelkezés, mely kimondja, hogy paraszt fiát magasabb iskolába felvenni nem szabad, szükségessé tette, hogy pap fiának mondjam magam. — Helyesnek tartja ön, hogy megtévesztette az iskola vezetőit és tanárait? — Az ezerhétszázhuszonnyolcas rendelkezésben az állt, hogy parasztok fiai magasabb iskolázásra természettől fogva alkalmatlanok. Egy rendelkezést, amelynek alapja ez, egy rendelkezést, amelynek ésszerűtlenségét tehát a saját példámon világosan felismerhettem, nem tarthattam magamra nézve érvényesnek. — Ezek szerint nem ön követett el hibát, hanem azok, akik a rendelkezést hozták?! Ezt állítja? Lomonoszov nem jött zavarba. — A rendelkezés kiadói kétségkívül tévedtek. Úgy lehet, tájékozatlanságból. Nem ismerték eléggé a parasztokat. Ez érthető: hiszen nem éltek úgy közöttük, hogy alkalmuk és módjuk lett volna tanulmányozni a parasztok észbeli képességeit, tudományra való alkalmasságát ... — Nem gondolja ön — vágott közbe a báró —, hogy a törvényt, még ha egyes tételei, mint ön mondja, tájékozatlanságból erednek is, mindenkinek szigorúan meg kell tartania? —- Nincs olyan törvény — felelte Lo monoszov komolyan —, amelynek érvé nye alól, magasabb érdekből, ne tehet nénk kivételt. Feltéve, hogy e maga sabb érdek: az állam valódi érdeke Salus rei publicae suprema lex esto A legfőbb törvény: a köz üdve. — De mit ért ön az állam valódi érdekén... a salus rei publlcaen? — Amit Péter cár megtanított értenünk. Az ország gazdagítását. Iparának, szorgalmának fejlesztését. A műveltség elterjesztését. A mesterségek és tudömányok felvirágoztatását. — Igen, igen — mondta a báró, és lapozgatni kezdett az előtte fekvő iratokban. — önnek, éppen mint kiváló képességű embernek, mint a tudomány művelőjének, mint az államérdekek jövendő oszlopónak tudnia kell, hogy komoly hibát követett el, amikor származását felettesei előtt eltagadta. A tanulmányi munkában tanúsított szorgalma, kiváló előmenetele, professzorainak jó véleménye és nem utolsósorban a jelen beszélgetés folyamán nyilvánított őszintesége alapján ... továbbá az öntől a jövőben várható hasznos munkálkodás és törvényhű viselkedés reményében hajlandó vagyok eltekinteni régebbi hibái fölött. Most utoljára. Felnézett az iratokból, és így folytatta : — Ki fogjuk küldeni önt Németországba, természettudományi stúdiumai folytatása és elmélyítése végett... — Hová? Kihez? — kérdezte Lomonoszov élénken. — Wolff professzorhoz Marburgba. — Ez igen! — kiáltotta Mihajlo, és most először ütközött ki belőle a parasztfiú. Arcára tiszta ragyogással kiült a felszabadult, szinte gyerekes öröm. — No jó, no jó — mondta a báró hűvösen. — Most végeztünk. Három napon belül küldje el hivatalomba részletes jelentését eddigi tanulmányairól. És azonnal kezdjen el németül tanulni. M. I. és J. I. NEVETŐ VILÁG ANGLIA London környékén fölszáll a vonatra két kifogástalan öltözetű, de kissé italos úriember. Ugyanabban a fülkében foglalnak helyet, mindketten igyekeznek józannak tűnni s méltóságteljesen viselkedni. Az egyik gentleman a lehető legtermészetesebb hangon kérdi a másiktól: — Bocsánat, uram, hány óra? A másik gentleman udvariasan meghajol, kihúzza zsebéből cigarettatárcáját, egy darabig figyelmesen szemléli, majd néhány másodperc múlva így felel: — Igenis, uram, ma péntek van. Erre az első úriember is udvariasan meghajol, nagyon köszöni a szívességét, s azt mondja: — Péntek, uram? Érdekes, nekem s éppen ott kell leszállnom ... • Csúcsforgalom idején egy taxi vergődik a gépkocsik tömkelegében a Regent Streeten. A kocsiban ülő hölgy türelmetlenül fordul a sofőrhöz: — Nem tudna, uram, egy kicsit gyorsabban menni? — Well. Én ugyan tudnék, asszonyom — dörmögi a taxis — de a kocsit nem hagyhatom itt... • Egy ijedős angol hölgy éjnek idején nem mer átmenni a temetőn. Megkér egy sétáló férfit, kísérje el. Miközben a sírok között ballagnak, megszólal az idegen: —• Teljesen megértem önt asszonyom, én is nagyon féltem, amíg éltem... SPANYOLORSZÁG A vidéki városka csendőre, senor Bernardo, késő este váratlanul hazatér; éjjeli szolgálata lett volna, de elmaradt. Amikor belép a szobájába, nagy csönd fogadja: Izabella, a felesége már ágyban van. A gyöngéd férj a vetkőzéshez nem gyújt lámpát, hogy ne zavarja az asszonyt. De felesége hirtelen keservesen jajgatni kezd: — Borzasztó fejgörcsöm van! Könyörgök, Bernardom, rohanj gyorsan a patikába, és hozz valami fájdalomcsillapítót, mert megőrülök! A csendőr ész nélkül magára kapkodja egyenruháját, és rohan a patikába, felveri a gyógyszerészt. Mialatt a patikus a fájdalomcsillapító port keveri, megkérdezi a férjet: — Mondja, senor Bernardo, miért hagyta ott a csendőrséget? — Ki mondta önnek, hogy otthagytam? Dehogyis hagytam ott! A gyógyszerész csodálkozik: — Nem hagyta ott, senor Bernardo? Mióta hordanak a csendőrök tűzoltó uniformist? — Mama! Gyere gyorsan! Félek! het 17