A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-12-20 / 51. szám
13 korsó sört. Komótosan ívott. Kézfejével megtörölte a száját. Lusta volt minden mozdulata. Lacihoz fordult, szomorúan ránézett, tétovázott, kimondja-e, amit gondol. — Nem keresed meg anyádat? — Megkeressem? Kocsis István tovább tétovázott, kissé kivárt a válasszal. Néhány nappal ezelőtt még igen, igen kötötte a karóhoz az ebet: ellesz ő náluk nélkül, világgá mehet Laci is, nem törődik vele, szép szó helyett pofonnal fenyegette, csakhogy menjen, mintha szánt szándékkal akarta volna elkergetni a háztól, pedig dehogy akarta! Laci meghúzta a söröskorsót — habbajúsza nőtt. Lesimította a tenyerével és csak ült. Anyja képét látta maga előtt... Felderengett a gyerekkora is, szinte újra átélte a búcsúzkodások hangulatát, mikor a nagyanyjára hagyták, s ők meg jöttek ide, a városba. Mindig úgy érezte, hogy őt nem szereti senki, kivéve a nagyapját. Akkor is azt érezte, hogy gyűlöli öt az anyja, mikor apja kezén beállítottak váratlanul a városi lakásba. Hideg volt az ölelése, s hideg a homlokára vetett puszi is... Sírt egy sort az ölfák mögött és visszakívánkozott a kegyetlen nagyanyja házához, aki sulyokra szegeit patkóval akarta agyoncsapni a nagyapját. Máig is szentül azt hiszi, hogy csakis ők tehették: nagyanyja akaratára a vastagnyakú Kovács János. .. Most meg a házuk jutott eszébe. Ha munkából mennek haza, hidegen várja ókét a tűzhely vasa, napokig vetetlen az ágy, izzadtságszagú, eszébe jut a szárazkoszt: töpörtyű, szalonna, vöröshagyma — hányingere van. Feá'llt. — Megyek — mondta kurtán. Március eleje volt, sütögetett a nap, a hó nagy része elolvadt mér, csak itt-ott látszottak piszkos foltjai. Az utcán tejeskávé színű patakocskák folydogáltak. A téliesen öltözött emberek izzadtak, a könnyebb öltözetüek megmegborzongtak. Azért foga volt még a napnak. Lacin is könnyű borzongás futott végig, mikor kilépett a vendéglő ajtóján. Tanácstalanul körülnézett, s törte a fejét, hol kezdje anyja keresését. Annyit tudott ugyan Rozitól, az orosz asszonytól, hogy valami csendes, vadgesztenyés utcában egy idős házaspárnál cselédeskedik, de többet nem. Laci jött-ment, kérdezősködött, Jó órai keresés után meglelte az anyját. Mikor szemtől szemben állt vele, elszomorodott, kis híján elsírta magát. Margit nagyón rosszul nézett ki. Megvékonyodott az egyébként is vékonyka arca, a szeme mély gödörben ült, elvesztette fényét, csillogását. Egy pillanatig mozdulatlanul álltak, Margit fáradtan lógatta maga mellett a kezét, aztán a fia mellére borul és keservesen felzokogott . .. Margit tudta, hogy István soha nem jön el érte, a fiát azonban minden nap várta, a nap minden órájában. Végre megjött, itt van. Ki tudja miért, mi célból jött? Mindegy, fontos, hogy itt van, hogy a mellére hajthatja a fejét. — Uramisten, kész férfi már! — gondolta magában, s bújt hozzá. — Jöjjön haza, édesanyám! — szólalt meg Laci. — Menjek haza? — ismételte a kérdést Margit, hogy még egyszer hallja a hívást, hogy bizonyosságot nyerjen, valóban érte jött a fia, az ő egyetlen, nagy fia. — Jöjjön! — Pakoljon össze gyorsan és gyerünk!... — Szekérrel jöttünk, rádiót vettünk, Oriont, négylámpásosat, édesapa a vendéglőben vár ránk — mondta el Laci egyszuszra. — Apád küldött? — Hát említette ... — Mit említett?... Küldött vagy csak említett valamit? — Küldött, perszehogy küldött, csak pakoljon össze mielőbb és gyerünk, mert egykettőre besötétedik! — Rögtön, rögtön, csak szólok az úréknak — mondta Margit és be ment a szobába. Lacit megütötte a szó, keserűség tolult a torkára: szólok az úréknak ... Más lábakapcája volt az édesanyja, parancsoltak neki: ezt tegye, azt tegye, így csinálja, úgy csinálja, ide ugorjon, oda szaladjon ... Körülnézett a konyhában: ragyogott a tisztaságtól. Rendszerető, tiszta asszony az édesanyja, azt már régen tudta. Margit közben átöltözött, kis batyujával a kezében kijött a konyhába, nyomában az idős, galambőszhajú nagyságával, aki végigmérte a fiút. — Szép fia van, Margit — mondta a nagysága. — Semmivel nem kínálta meg? Biztosan éhes, szomjas. — Nem, köszönjük szépen, sietünk! — Kár, hogy itthagy bennünket, Margitka — mondta még az idős asszony őszinte sajnálattal. — Ha netán valami közbejönne és meggondolja magát, bármikor visszajöhet. Margit lükön állt, végül elköszöntek és elmentek. A gidres-gödrös járdán kerülgették a pocsolyákat. Szótlanul szedték a iábukat. Hűvösödön az idő, párásodon a levegő. Laci furcsa idegenséget érzett, mintha nem is a tulajdon édesanyja lépkedne mellette, hanem valaki más, idegen. — Mindig apáddal voltál? — Itt a városban? Mindig. — Nem ment el sehová? — Nem ... Csak az üzletben voltunk meg a vendéglőben. — Sokat éheztetek? — Mikor hogy. — Ki főzött, mosott? — Senki. Magunk csináltunk mindent. — Eljártál öreganyádhoz? — Néha... — Biztosan szidott meg átkozott engem, ugye? Folytatjuk Szergei Jeszenyin versei SZÁNTÓ, LIGET LETAROL VA Szántó, liget letarolva, vizeik fölött nedves ködök, mint a keiék, legurult a bágyadt nap kék hegyek mögöit. Elaludt a kerékmarta országút, és álmot látott, azt álmodta: hó takarja nemsokára a világot. Magam láttam - zúgtak a fák, körüt a világ ködös volt - szánunk elé fogta magát paripánk a vörös hold. URBAN ESZTER fordítása Haj, a szán! Haj, a szaní Pasi pák, paripák, haj! Nem az ördög hajt titeket? A pusztai vad robogásban a száncsengö de nevet! Se az ebcsaholás, se a holdfény nem méri e messzi mezöt, Szilaj életem, el ne osonj még, ne suhanj el öregkor előtt. Kocsis, te! Dalolj a vak éjbe, kísérlek én magam is: Csalóka a lány szeme-ténye, meg az ifjúkor is de hamis! Süvegem rég csálira vágtam, befogtam a gyors lovakat, s a szekéren, a szénán háltom — üssék bottal nyomomat. Csoda-kedv daloló suhanásai A sötét éj selyme alatt a harmonikám kacagása lányok leikébe ragadt. De hajam már gyérül azóta. Se házam nincs, se lovam, hangszerben hallgat a nóta, nem szól vigan-borusan. De mégse fagyott meg a lelkem, szeretek fagyot és jeget. Haj, ifjúi, hajdani kedvem, a száncsengő kinevet. WEÖRES SÁNDOR fordítása KÓSZÁLOK TISZTA HAVON Kószálok a tiszta havon, csupa gyöngyvirág a szivem. Kék-csillagos éj, ragyogón, sok ezer mécslánggat izén. Árny ül, vagy a fény, utamon? Kakas énekel vagy a szél? Hinném, hogy a parlagokon hattyúsereg ül, nem a tél. Szép vagy, te fehér sivotag! Fagytól melegül ma a vér. Testemre szorítalak, hókeblü nyír, te pucér. Jeges álmot lát a vadon, s a pihés tarló de vidám! Ölelésre csukódna karom remegő fűzek sudarán. WEÖRES SÁNDOR fordítása t
