A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-12-27 / 52. szám
Mikszáth Jánoskája Az egyik magyarországi lapban irodalmi vonatkozású, de fölötte elszomorító cikket olvastam. Mikszáth Kálmán második fiának, Jánoskának elfoszlott emlékét, a múlandóság könyörtelen romboló munkáját Jelezte ez „A legédesebb fiú" című közlemény, amelyre bizonyára sok-sok ember felfigyelt, különösen azok, akik olvasták s emlékezetükben hordják Mikszáth „A ló, a bárányka és a nyúl“ című megrázó írását legkedvesebb fiának haláláról. „A napokban a Kerepesi temető 5-ös számú táblájánál Jártam — írja a névtelen cikkíró —, amelyet jelenleg sírkőraktárnak használnak. A különféle parcellákból öszszehordott, öreg síremlékek között egy — az út szélére vetett — kőre figyeltem fel. Ez állt rajta: Mikszáth Jánoska, apa kedvence, a legédesebb fiú, született 1886. május 12-én, meghalt 1890. április 22-én__Ide került hát a nagy író szomorú sorait őrző kis sírkő. Ide, a raktárba, ahonnan hamarosan elszállítják majd — új síremléket faragnak belőle, egy új halottnak. Nem állhatnak meg többé a temetőben barangolók, régi sírhantokat nézegetők a sír előtt, s nem olvashatják Mikszáth Kálmán apai szívének vallomását négyéves kisfia halálakor ... Nem akartam hinni a szememnek. Reméltem, csak tévedés az egész. A temető igazgatóságán azonban közölték: az ötös tábla tényleg raktár, köveit nem szándékoznak megőrizni." Ennyi a hír. De ha fellebbentjük a fátylat a régi elmúlt időkről, megelevenedik a Mikszáth-házaspár tragédiája, amely a nagy magyar írónak hosszú időre kiütötte kezéből a tollat. Soha többé nem tudta elfeledni legkedvesebb fiát, Jánoskát, szegény Kálmán is ott hordozta, nem tudták behegeszteni az elfutó évek, a fény, a siker. Mikszáth Kálmánná visszaemlékezéseiben elmondja, hogy amikor azon a szép májusi napon, 1886- ban második gyermekük is világra jött, férje boldogsága nem ismert határt. Előkereste a „Tekintetes vármegye" kötetét, tintát, tollat vett elő és azonnyomban bejegyezte a könyvbe, hogy fia született, akinek János lesz a neve... „így ni — mondta —, hadd legyen az apám nevére, majd talán olyan erős és bölcs ember lesz belőle .. Néhány hónapra rá azonban reményei joszladozni kezdtek, örömét jelhók árnyékolták be, mert Jánoska bizony nagyon véznácska volt és sehogy sem akart fejlődésnek indulni. Mikszáth talán azért is szerette olyan rajongó szeretettel, mert örökös aggodalomban élt miatta, folyton kínozták a szorongások: vajon mi lesz a fiából. „Ezt megértetteríi — írja Mikszáthné —, de hogy a kis lélek miért szerette az apját jobban, mint engemet és a dadáját, akik őt ápoltuk és vele foglalkoztunk, ma sem értem. Még egészen kicsi volt, a kocsikájában húzogattuk, énekeltünk neki, hogy elaludjon, ő csak mosolygott, csak tovább né zett, de ha az apja megsimogatta, és azt mondta: aludjál fiacskám, hunyd be szemecskéidet — rögtön lehunyta és elaludt nyugodtan ...“ 1890 telén és tatraszán nagy diftériajárvány dühöngött az országban, s bár Mikszáthék mindenképpen óvták gyermekeiket, Lacikát, Jánoskát és Bercit a betegségtől, valaki mégis behurcolta a Mik száth-házba, és bizony Lacika és Jánoska megkapta a torokgyíkot. Ejt nappallá téve ápolták a szülők a két gyermeket, Mikszáth új és új játékokkal halmozta el őket, a középső fiú mégsem tudott megküzdeni a betegséggel, ő gyengébb, törékenyebb testalkatú volt, mint Lacika, s végül is alul maradt a nagy küzdelemben, a halállal való viaskodásban ... Miszáthné elmondja vallomásában, hogy ő is megkapta a betegséget, de még a magas láz sem tudta eltántorítani attól az örök anyai gondoskodástól, hogy fiait ápolja, hogy óvja őket erőn felüli erővel, ki-kihagyó szívveréssel. „Most már én negyven fok láz zal és Mifteritiszemmel ápolni segítettem, de sok hasznát nem vettem. Soha megtörtebb embert nem láttam. Nem evett, nem aludott, felhaj szolt atta az egész város orvosait, kifosztotta a játékosboltokat, hogy egy-egy állatka látása boldog mosolyt fakasszon imádott kis fiának ajkain ... Mindez hiába volt. Így viaskodtunk három hétig a hálánál... Egy reggelen már azt hittük, legyőztük, szegény kis fiam egészen tisztán megszólalt: — Apa! Édesapa! Tedd el jól ezt a fényes krajcárt (az orvos adta neki reggel) és kosztold érte ezentúl az állatkáimat: a báránykát, a nyulacskát és a lovacskát... Kálmán megsemmisülten rogyott térdre az ágyánál és úgy maradt ott órákig ... Nekem még voltak perceim, amikor reméltem, mert fájdalmai tünedeztek és a szegény kis szenvedő néha szunnyadózni látszott, holott egész betegsége alatt kerülte a szemeit az álom. Ha egy jótékony álomba merülne — gondoltam —, talán jobb lenne, és súgva kértem Kálmánt, mondja neki, úgy mint azelőtt szokta: — Aludjál fiacskám, húnyd le szeli. Cích felvétele mecskéidet, — de Kálmán vadul nézett reám és összeszorította ajkait ... Dehogy merte volna kimondani ... Estefelé azután lehunyta önmagától szép szemecskéit és elaludt örökre ..." Mikszáthra rettenetes hatással volt fia elvesztése, hónapokig egyetlen sort sem volt képes papírra vetni, csak járt-kelt, vagy félrevonult és a tenyerébe temette arcát. Alig evett valamit, arca megtört, beesett, szeme mosolytalan maradt. Pedig két megmaradt fia, Lacika és Berci igyekezett a kedvében Járni, körülvették, elhalmozták szeretetükkel, kedveskedéseikkel. Jánoska emlékét azonban ők sem tudták feledtetni. Így ment ez egészen 1890 karácsonyáig. „Egyszer, mikor kint járt a városban és igen kétségbeesett hangulatban jött haza, azt mondta, hogy az egész városban azt látja, mint hordják a karácsonyfáknak való fenyőágakat... Nem tudtam erre mit szólni — írja Mikszáthné. — De Kálmán másnap megint viszszatért erre és kért, hogy vegyek én is egy nagyon kis karácsonyfát, a kis gyermek még nem ismeri ezt az örömöt, hadd legyen boldog ... hiszen arra nincs jogunk, hogy a magunk bánatát ráerőszakoljuk a gyermekekre is... A fácskát megvettem. Kálmán bevitte a dolgozószobájába, nem is képzelhettem el, mit csinált ott vele. Egy jó idő múlva lassan kinyitottam a szoba ajtaját, hát mit látok! Ott ül régen elhanyagolt íróasztala előtt, a fenyőfácskát feltette az asztalra, alája rakta a Jánoska báránykáját, lovacskáját és nyulacskáját, ő maga pedig írt, írt gyors kézzel, a fejét kissé oldalt hajtotta, hogy a lepergő könnyei rá ne hulljanak a papirosra ... Lassan behúztam az ajtót. Lelkem legmélyéig meg voltam rendülve, halkan suttogtam: — Fiúk, csendesen legyetek... apa ír... — Apa ír — mondta Lacika éppen olyan meghatottan, még a kicsi is elhallgatott, úgy éreztük, mintha templomban lennénk, míg a szomszéd szobában megtörtént egy veszendő lélek újraébredése...“ Ekkor írta meg Mikszáth Kálmán a magyar irodalom egyik legszebb novelláját, amelyben nemcsak hogy elsiratta a legkedvesebb fiát, de maradandó emléket állított neki időtlen időkig. S ha a Kerepesi temető nem is őrzi Jánoska síremlékét, Mikszáth írásában újra és újra megelevenedik lelkűnkben az a kisfiú, aki fényes krajcárkát hagyott a lovacska, bárányka és a kis nyúl kosztjára... „Itt van a szobámban újra a karácsonyfa — írta 1890 karácsonyán Mikszáth könnybelábadó szemmel. — Gyújtsátok meg rajta a gyertyákat — tudnak-e még ragyogni, világítani? Hadd jöjjenek be a gyerekek. Minden készt Minden olyan rajta, mint tavaly. Hát igazán termettek a diófák még diókat az idén is? .... Nem. Nem. Lökjétek félre az összevásárolt új holmit. Ide kell állítani a fa alá a lovacskát, az aranysárga sörényűt, a nyulat és báránykát, akiket nekem kell kosztolnom abból a kis rézkrajcárból .. : Itt álltak tavaly, álljanak itt az idén is. Rázd meg magadat, báránykám, hadd hallom csengődnek szívtépő hangját: — Kling, klang! Kling, klang! Hol a mi kis qazdánk?" D. Gy. A javításokat a helybeli iparosok vállalták. Kicserélték a betlehem megrongált alkatrészeit, még tolókocsit is szereltek alá, hogy ne legyen helyhez kötve. A kézi meghajtás helyett pedig villanymotorra kapcsolták a szerkezetet. Sokba, nagyon sokba kerültek ezek a munkák is, de a csodálatos mű végül is teljes pompájában tündökölt... 1948 februárja, vagyis az államosítás folytán a betlehem „életében“ is változás volt várható. Akkor kellett volna megválnia tőle a tanítónak, aki bármennyire is szerette dédelgetett kincsét, szívesen lemondott róla az állam javára. Hiszen célja az volt, hogy minél többen élvezzék, gyönyörködjenek ebben a műemlékben, melynek igazi helye a nép között van. Csakhogy a betlehem az ötvenes évek sajnálatos tévedései folytán váratlanul visszakerült régi tulajdonosához, a pincébe. „Rehabilitáció“, majd világsiker Még szerencse, hogy az igazi érték nem veszik el nyomtalanul. A tanító még megérte, hogy „rehabilitálták“ betlehemjét. Addig azonban még sok víz folyt le a Moldván. Mert az idő vasfoga bizony kikezdte a csodálatos alkotást. Az évek során sokhelyütt bemutatták. Az utazások, az éghajlati változások pedig nem válnak hasznára az ilyen érzékeny szerkezetnek, de a figuráknak sem. Karbantartásuk, tatarozásuk fokozott szaktudást igényel. A Cseh Képzőművészeti Alap megbízásából F. Bartoä szobrászművész vállalta ezt a munkát. Minden egyes figurát külön-külőn megtisztított a portól. Eltávolította róluk a repedezéseket, pótolta a hiányzó alkatrészeket, végtagokat, majd ismét összerakta az egész szerkezetet. Lelkiismeretes, gondos munkájának volt köszönhető, hogy a tíebechovicei betlehem 1967-ben elindulhatott hosszú, tengerentúli útjára, a montreali világkiállításra. Milliók álltak sorban naponta a csehszlovák pavilon előtt, milliók csodálták meg és lelkesedtek érte. F. Skrivan vágya tehát beteljesült. A betlehem végre a népet szolgálja. Megnyugodva hajthatta le ősz fejét, hogy örök álmát többé semmi se zavarja — így beszélnek róla volt barátai, azok, akik a trebechovicei iskola igazgatóját őszintén szerették és tisztelték. És a betlehem? Montreal után megjárta Hollandiát, és tekintettel a nagy érdeklődésre, nem ez volt utolsó utazása. Rövidesen minden bizonnyal a londoniaknak is bemutatkozik. Addig pedig türelmesen várja a hazai és külföldi látogatókat, akik kíváncsiak erre a nem mindennapi népi alkotásra. KARDOS MÁRTA
