A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-12-27 / 52. szám
LOVICSEKBÉLA II. rész 4. A vendéglőhöz értek. A maeskuköves térségen állt a szekér, előtte a Csillag békésen abrakolt. Meg-megrázta fejét az abrakostarisznyával. Mikor meglátta Lacit meg az anyját, rájuk nyerített, nem harsányan, csendesen, mintha köszöntené az ismerős családtagokat. Margit szíve kissé elszorult: lám, megismerte az oktalan állat. Hozzáment, beletúrt a sörényébe. — Szólok édesapának, addig üljön fel a szekérre! Laci bement a vendéglőbe, apja a helyén ült, s kérdőn nézett a fiára. — Kint vár a szekérnél — mondta Laci. — Megiszol egy féldecit? — Meg, ha rendel. Kocsis István odaintette a pincért, rendelt két féldecit, mutatta is az ujjúval. — Szilvát — mondta. — Mit szóit? — fordult Lacihoz. — Semmit. — Egy árva szót sem? — Sírt.... — Bőgni azt tud ... Abból áll az egész élete ... az egész nyomorúságos élete — mondta Kocsis István maga elé, s megtoldotta egy sóhajtással. Felhajtotta a szilvapálinkát, asztalra koccintotta az üres poharat és felállt. — Gyerünk! Margit már elhelyezkedett a szekér hátuljában a szalmán: össze- Suporodva ült, mint egy magányos tépett bokor az út szélén, mellette a kis batyuja meg a rádió a dobozban. Nem nézett a két férfira. Arca fakó és vékonyka volt. Kocsis István lehúzta a lóról a pokrócot, összehajtogatta és végigterítette az ülésdeszkán. Leakasztotta az abrakostarisznyát a Csillag fejéről, szájába igazította a feszítő zablát, felvetette az istrángot, s mielőtt fellépett volna a szekérre, rágyújott. Lassú, kimért ás pontos volt minden mozdulata, Laci azonban jól látta, hogy rendkívül ideges, azt is sejtette, hogy milyen érzések feszülnek az apjában. Egész úton szorongott: egyszer csak elkezdik a veszekedést, s abba sem hagyják hazáig. Szerencsére nem veszekedtek, olyannyira nem, hogy szót sem szóltak egymáshoz egész úton. Laci számára bántó, feszültséggel teli volt a hallgatásuk. A Csillag patkója egyenletesen kopogott a köves úton, s kotyogott a kerék ismerős, szép muzsikaként. Mert külön-kiilön minden szekérnek megvan a maga sajátos hangulatú muzsikája, többszáz méterről is felismeri a gazdája, különösen esti alkonyaikor hazatérőben a határból. Alkonyodott már. A március eleji nap korán lecsúszik a látóhatár mögé. Derült volt az ég, párásodon és fokozatosan lehűlt a levegő. — Reggelre fagy lesz — jegyezte meg Laci. — Alighanem. — Nem fázik, édesanyám? — fordult hátrafelé Laci az ülésdeszkáról kérdésével. — Nem. Kocsis István a szekér oldalához erősített tokba lökte az ostornyelet, kihúzta maga alól a pokrócot és hátravetette. — Csavarkózz bele — mondta csendesen, majd megrántotta a gyeplőszárat, ostorával belesuhintott a levegőbe. Meglódult a Csillag, szaporázia a lába, patkója olykor szikrát pattintott az út kövén. Laci hátrapillantott: Margit magára borította a pokrócot, csak a szeme csillogott ki alóla, hálásan és melegen i.ézett a fiára, az ó egyetlen, nagy, legény fiára. A fiú sóhajtással vegyes ásítást re|tett u tenyere alá, megnyugodott: most már talán minden kiigazodik és rendbe jön. Mikor hazaérlek, soha nem látott fürgeséggel láttak munkához: Laci tüzet rakott, Kocsis István etetett fütyörészve, Margit közben nagyjából rendbehozta a konyhát, vizet tett oda melegíteni, az eperfáról leemelt egy tyúkot — a kakas féltőn kodálva rákiabált —, elvágta a nyakát, aztán Laci a tehén alá ült, megfejte, elszúrté a tejet, telitőltötte a literes kandlit és futott vele a körnrvosékhoz. — Ne tessék haragudni, kicsit megkéstem, a városban voltunk, rádiót vettünk, édesanyját sí hazahoztuk — mondta egy szuszra, s rohant volna haza, de az asszony visszatartotta. — Mi is megyünk holnap Pestre, autót veszünk, nem jössz el velünk? — kérdezte az asszony, s incselkedón megpöckölte a fiú orrát. Hozzá simult, húzta magához a fiút. égett a szeme, mint a gyémánt. — Csókolj már meg, te kis csacsi! A fiú engedelmesen csókolgatta az asszonyt, hirtelenében még a rádióról is megfeted kezet t. — Egyedül vagyok . . nagyon sietsz? Laci jó fél óra múlva ment haza. Loholt egész úton. Apja dorgáló hangon fogadta. V- Hol a csudába csavarogsz eddig? — Beugrottam a Sánta Fenékhez — lódította. — Eldicsekedtél á-rádióval? ... No, felszereljük? Csak úgy ideiglenesen — mondta, s tovább rendelkezett. — Gyújtsd meg a Viharlámpát, akaszd ki a tornácra, hozd az antenna drótot, én addig keresek két rudat, darab vasat a földeléshez ... A konyhában ínycsiktandozőan illatozott a fövő tyúkhúsleves. Margit a sodrófával gurigázott, nyújtotta a tésztát. Laci megelevenedett, ügyeskedett, pattogott, mint szöcske a réten: egy órán belül felszerelték á rádiót. Az ablakon behúzták az antenna leágazást, behúzták a földelést, az utasításból kiokoskodták, hogyan keil rákapcsolni a készülékre az anódtelepeket. Margit a tűzhely mellöl figyelte őket, s rájuk szólt: v — Vigyázzatok, el ne rontsátok! — Nem lehet ezt elrontani, édesanyám — mondta Laci „rádiószerelöhöz“ méltón, büszkén. Nagy igyekezetében és izgalmában verejték gyöngyözött a homlokán, le-lesuhintotta a kézfejével. Végül megszólalt a készülék éles, tiszta hangon. Éppen cigányzene volt és Kalmár Pál magyar nótákat énekelt kissé fátyolos, mégis kellemes hangján. Istvánék cinkosan, fénylő szemmel összenéztek. Laci kipróbálta a készülék hangerejét: telebömbölte a konyhát, szinte remegtek az ablakok. Margit fülére kapta a kezét. — Megsiketítték — mondta kiabálva, de nem haragosan: öröm és boldogság játszott az arcán. Később jól bevacsoráztak és éjfélig, azaz műsorzárásig rádióztak. Soha nem éltek nagyobb békességben és megértésben, mint azon az éjszakán. Vasárnap délelőtt Kocsis Péter jött Istvánokhoz látogatóba. Egy csatosüveg bort húzott ki a kabátja alól, s az asztal közepére állította. — Jó lesz ebéd utánra — mondta. — Nem lesz rossz — mondta Kocsis István, közben meglepte az öccse jószívűsége. Azon törte a fejét, miért hozhatta, milyen árat kell fizetni érte, mert hogy nem isten nevében hozta, az már biztos! — Lámcsak, már rádiótok is van? — Van. — Drága volt? - , — Nem volt éppen olcsó__ — Jól szól? István a készülékhez lépett, bekapcsolta, réerősftstte, recsegtek az ablakok. Az öccsére sandított. — Szól ez jól — mondta, aztán elkattintotta. Leült az asztalhoz, szemben az öccsével, — Mi újság, Péter? — Biztosan hallottad már, hogy szétosztjuk a telepesek földjeit. Vetésestül, mindenestől. Akad néhány darab szőlő is. Üj telepítés, de már terem. Oltvány, otelló vegyesen ... — Nem hallottam én semmit. Kocsis Péter elővette a dőzniját, sodort, sárgaréz öngyújtójának leemelte a kupakját, bütykös ujjúval megnyomta a fogaskereket, csuk harmadszorra villant fel a láng. Mindezt a hosszú, hatásos szünet kedvéért csinálta. A bátyja szemébe nézett. — Te is kaphatnál öt holdat... vetésestül... talán néhány sor szőlőt is .. . — Kaphatnék? — Perszehogy. — Bérbe? — Egyelőre — mondta Péter. — Később talán meg is lehet majd venni. Egyelőre csak bérbe, de úgy is megéri. — Rendben van, Péter, ha kaphatok, adjatok! — Majd elintézem — mondta Péter, s újra végignyálazta a cigarettáját. Istvánra sandított. — Beiéptél már a pártba? — A Magyar Nemzeti Pártba? — Abba. — Nem. — Akkor lépj be! — Csak akkor kaphatok? — Csak ... Az a feltétele. — Ki szabta ki? — Nem mindegy az neked, István? ... Egy darabban mérnénk ki a legjobb dűlőben, a Vonal mellett. Ismerheted, hiszen ott dolgoztál jó pár évig... Gondold meg, István, tizenegy holdad lenne, ahhoz már könnyen lehet szerezni ötöt hatot, és tizenöt-húsz holddal már gazda a gazda, nem kell azt neked magyarázni. — Kinél kell jelentkezni a pártba? — kérdezte István. Két poharat vett ki a konyhakredencből, telitöltötte a csatosüvegbőt. — Isten, isten! — Egészségedre! — mondta Péter. Fény felé fordította a poharat: vörös volt a bor színe, mint a vér. — Jó kis ital, nti? — Nem rossz — bólogatott István. — Beszélj már: kinél kell jelentkezni?! 12
