A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-12-27 / 52. szám
Tfebechovice, egy jô kőhn jításnyira Hradec Královétól az Oreb domb lábánál fekszik. Szegényes bőrdíszmű-iparával jelentéktelen kisváros lenne, ha közbe nem szól a sors. Tfebechovice egy véletlennek, helyesebben néhány polgára vesszőparipájának köszönheti hírnevét. Két fafaragó Száz esztendővel ezelőtt történt. Josef Probest asztalosmester és fan Kapucián fafaragó az unalmas hosszú estéket kerek negyven esztendőn keresztül bábuk faragásával töltötték. Minden örömüket, bánatukat belevarázsolták ezekbe az élettelen tárgyakba, nem sejtve, hogy olyasvalamit alkotnak, amire valamikor mint a cseh népművészet remekére fognak tekinteni az emberek. A műértők — és persze a falu népe — szerint ugyanis a tfebechovicei betlehemhez hasonló nincs sehol a világon. A páratlan, csodálatos mű értékét — mint mondják — az is növeli, hogy születésénél az egész falu jelen volt. A falu népe eljárt esténként az asztalosműhelybe, hogy szóval tartsa, szórakoztassa a népművészeket. Valóságos társadalmi eseményszámba mentek akkoriban ezek az összejövetelek: énekeltek, felolvastak, folyt a terefene, ám látnivalóban sem volt hiány. Hiszen szinte égett a munka a pihenést nem ismerő, szorgos kezek alatt, amelyek időnként rá-rámutattak vendégeik egyikére, másikára. — „Ülj nyugodtan, megmintázlak“ — hangzott a felszólítás. A kiválasztottak pedig örömmel álltai kötélnek. Ezért „élnek“ ma is ott a betlehem népes lakói között. Mert ha a láthatatlan gépezetet működésbe hozzák, a több mint kétezer figura javarésze a szó szoros értelmében életre kel. Több százan állandóan „úton vannak“, mások forognak vagy helyben mozogva valamilyen tevékenységet fejtenek ki. A pocakos karmester és a szégyenében arcát eltakaró Júdás Lenyűgöző látvány ez a rendkívüli gondosságot és pontosságot igénylő művészi alkotás, mellyel először a múlt télen Prágában találkoztam. A tfebevhovicei betlehem ugyanis 35 esztendő után tavaly másodszor mutatkozott be a főváros lakosságának. Főhadiszállása a prágai vár volt. És hogy százezrek keresték fel itt-tartózkodása során, azt talán felesleges hangsúlyozni. A gyermekek tátott szájjal bámulták a reflektorokkal ügyesen megvilágított alakokat, a palotákat, templomokat, kunyhókat, az állatokat, erdőket. Nem tudtak betelni ezzel a mesevilággal. A felnőttek is gyermekekké váltak, újra annyira lekötötte őket a cseh falú múlt századbeli gazdag életének és a bibliából jól ismert mozzanatoknak a felidézése. így azután az újszülött kis Jézust a bölcsőjében ringató József, az angyalok és a mondabeli három király környezetében megelevenednek Probošt és Kapucián mesterek kortársai: a szenet fejtő bányászok, az aknatorony, az iparosok, földművesek és munkások. A kovácsok a tütes vasat ütik, a favágók az erdő szélén fát fűrészelnek, a cipész egy pirinyó kis reKeszben lábbeliket javít, miközben a felesége — a fiatalok már azt sem tudják, mi fán terem az ilyesmi — vajat köpül. Az esztergályos és a köszörűs is munkálkodik, hiszen a jó hangulatról a pocakos karmesterrel az élen a fúvószenekar tagjai gondoskodnak ... Csupán Júdás takarja el jobbjával az arcát, nyilván szégyenében, mintha a kíváncsi tekintetek, vagy talán inkább a fényképészek elől akarna menekülni. Közben pedig forog a malomkő, zakatol a szövőszék, a templom harangja is megkondul... Máshelyütt a pásztorok a nyájat őrzik. De ez még a kutyák segítségével sem irigylésre méltó feladat, hiszen a játékos bárányok sehogyan sem akarnak a bőrükbe férni... És így folytathatnám, ki tudja meddig, hiszen látványosságban nem szűkölködik a betlehem. A csodák összevegyülnek a hétköznapok eseményeivel. Alkotóinak irigylésre méltó fantáziája lehetett és persze kézügyessége is. De nemcsak nekik, hiszen itt van ez a szinte varázsszóra működő, ötletes szerkezet, mely mozgásba hozza a figurákat. Le a kalappal az olyan tehetség előtt, akinek ez így sikerült. Ki ez az ember? J. Frimlnek hívták ezt a tfebechovicei polgárt, akivel szemben nem Is volt hálátlan a városka. A főtéren neki is, csakúgy mint J. Proboštnak emlékművet emelt. Csupán Kapucian mesterről feledkeztek meg érthetetlen módon az illetékesek, pedig, amint mondják, a betlehem megalkotásában neki is oroszlánrésze volt. De hát ilyen az élet. A betlehem alkotói régen ott alusszák már örök álmukat a kisváros temetőjében s édes-keveset törődnek a „földi örömökkel“, elismeréssel. Sőt, ez év tavasza óta František Skfivan sincs már az élők sorában, az az ember, akinek a betlehem újjászületését köszönheti. Mert bizony, akár hiszik, akár nem, erre is sor került... Amikor a harmincas évek elején Skfivan tanító elfoglalta állását Tfebechovicében, feltűnt neki, hogy tanítványai időnként valamilyen értékes fából készült bábukkal játszanak. Hiába érdeklődött, hiába kérdezősködött, a figurák eredetét sokáig homály fedte. Egy szép napon azonban mégis minden kiderült. Megtudta, hogy hasonló bábuk tömegesen hevernek a Probošték csűrjében. A megadott helyen azután porosán, piszkosan, töredezve, szanaszét dobálva a szalma között csakugyan megtalálta, amit keresett. Igaz, siralmas állapotban voltak a figurák, ám a tanító mindjárt látta hogy a rendkívüli népművészeti emléket a pusztulás fenyegeti. Sürgős beavatkozásra volt tehát szükség ... Megkérdezte Probošt lányát — ő élt a házban a családjával — eladók-e ezek a figurák? — Hogyne — hangzott a válasz —, többen is érdeklődtek már irántuk. Legutóbb valamilyen komédiások jártak a faluban és csak azért nem vették meg őket, mert megjavításukat igen költségesnek tartották.“ így történt, hogy Skfivan tanító megalkudott Probošt lányával. Mivel nem volt elég pénze, egy ottani vállalkozóval közösen vette meg 15 000 koronáért a betlehemet. Nagy összeg volt ez akkoriban, egy családi házat is kifizethetett volna vele az ember, de a tanító mégis inkább a müértéket választotta.
