A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-19 / 29. szám
János ba tne ff ns nemz Már harmadszor szólítottak jel az embereket, hogy hagyják el házaikat. Nehezen szedelőzködött a falu népe, nem akarta elhinni, hogy a tengerré dagadt vén folyó hozzájuk is ellátogat. Bíró János bácsi, aki már harmadszor érte meg a „vén bolond“ kicsapongását, a menekülés helyett inkább a padlásra költözött, izemén a Dunának: tágasabb odakinn. A megveszekedett folyam nemsokára ott termett a tanyán és morogva, tajtékos hullámokat hányva kapaszkodott egyre feljebb. Ennek a fele sem tréfa — gondolta az öreg, s egy létra segítségével átköltözött a házacskát beárnyékoló öreg gesztenyefára, ott rakott fészket. S mivel hogy János bátyánk sem élt mannával, nem feledkezett meg az átköltözésnél egy oldalnyi uvas szalonnáról, a legizesebb „hüvelyesből“, a kolbászból is került néhány szál a tarisznyájába. A mindennapiból is pakolt jócskán, s vele volt a fonutos. amiben 54 fokos kisüsti sztlvóriUm kotyogott. — Majd meglátjuk, ki bírja tovább — köpött egyet az áradatba. Másnap reggel katonák jártak a roskadozó házak között és észrevették a zöld lombok közt fészkelő furcsa „madarat“. Felkapaszkodtak hát hozzá, hívogatták. — Nem mehetek én, ki vigyázna a portámra. Majd csak medrébe takarodik ez a magáról megfeledkezett vén bolond. Addig megteszek szalonnán és kenyéren, meg ezen a kis orvosságon. Nektek is jut belőle. Megtörölte a demlzson száját és megkínálta az egyenruhásokat. — Aztán nem hiányzik semmi? — kérdezte a parancsnok-féle. — Nem igen.. . azaz mégis! A Bodri csaholása nélkül nagyon unalmas a hajnal. Nem tudom, ml lehet vele. Csak gondol vele a lányom... Szóval utána nézhetnének — kiabált a tovasikló csónak után. Délután helikopter körözött a víztenger fölött. Kisvártatva a fa ágait borzolgatta a légcsavar. Aztán, mint valami hurkaféle, hoszszan, kígyózva lobogott a lajtorján egy egyenruhás. A csuda egye meg — már felülről is zaklatják az embert. Mi az ördögöt akarhatnak már megint? Biztosan érte küldték az istenadtát. Jöhet akár a védekezést irányító tábornok, akkor sem tágít. — Csak nem értem jöttek? — nézett az egyenruhásra — mert. .. akkor máris fordulhatnak viszsza .. . Talán bizony a nyugdíjamat hozták? — Azt nem éppen, de talán magának fontosabb az üzenet — mondta a fiú, s nagy üggyel-bajjal felmászott János bácsi fészkébe. — Hát akkor, légy üdvözölve — nyújtotta a jövevény felé a jonatost. Az őrmester nyakon kapta a demizsont. — Ügy látom, már nem soká bírja — lötyogtelte meg. — A fonatosat érted? Csak addig tartson, amíg ez a hívatlan vendég a gazda a tanyámon. — Be úgy látom, téged mégiscsak követségbe küldtek — vette szemügyre az öreg a jóképű legényt. — Afféleképpen . . . — Gondoltam én, hogy rosszban sántikálsz. Csakhogy ellenálltam én már a tengerészeknél is — podrött egyet a bajszán. — Én elhiszem — bólintott. — De mi lesz, ha elfogy az ítóka? — billegette meg újra a legény a demizsont. — Apad már — veszi ki a lélekmelegítőt a kezéből az öreg. — Beosztva kitart. — Csak nem sajnálta tőlem, pedig fontos hírt hoztam. — Visszaparancsol fák a Dunát? — Azt éppen nem. Baj van — súgta titokzatosan a fiú. — Baj? Kell ettől nagyobb istencsajoás? — néz le a vízre. — Hát nem mondom, elég nagy ez is. Szegény Bodri is alighanem ennek lesz az áldozata. — Bodri? — hördült jel az öreg. — Mi van vele? — ragadta meg az őrmester karját. — A végét járja ... — Beszélj értelmesebbeni . . — Nem beszél, mióta más portáján él, csak szüköl, nyöszörög. Hajnalonként meg vonyítva hív valakit. — Engem. Biztosan engem ... — homályosul el a vizenyős szempár. — Hűséges volt az mindig, csak ne engedtem volna el velük — sóhajtott. — Milyen szomorúan nézeti, amikor n kocsihoz kötötték .: — Nagyon odáig van — szólt a katona. — Mennyi idő alatt érünk odú? — mordult meg az öreg. — Ha sietünk, egy félórácska ... A Bodri csakugyan ott feküdt elnyúlva a szérű alatt. János bátya reszkető hangon szólítgatta: — Bodri, Bodrikám! Az ismerős hangra felütötte a fejét az eb, és hálásan megnyalta a felette térdelő ember kezét. — Tényleg odáig lehet — gondolta. —- Fel sem ugrott. Uramfia! Hiszen ennek kölykei vannak ... — vette észre a kicsiket. Korát meghazudtolva ugrott fel, de kísérője már elpárolgott. Egyedül maradt hát kedvenc kutyájával, amely erősebbnek bizonyult, mint a hadsereg, mert neki sikerült szárazra csalnia a gazdáját. ltd) — Mint Dávid tornya! — ismétli a lány mámorosán. — Igen, igen, te, asszonyok legszebbike. Ezer pajzs lüggesztelte lel Dávid tornyán, és mind a legyőzött vezérek pajzsai. És én is felakasztatom a pajzsomat a te tornyodra . .. — Ö, beszélj, beszélj még ... . ,— S mikor hívásomra megfordultál és a szél megiebbent, ruhád alatt megpillantottam mellbimbóidat s azt gondoltam: akár két kicsiny vadkecske, mely liliomok között legel. Olyan a termeted, mint a pálma és kebleid mint a szőlő fürtjei. A leányka gyengén felsikolt, szemét el födi tenyerével, keblét pedig könyökével és úgy elpirul, hogy még a füle és nyaka is bíborszínbe borul. — És láttam csípődet is. Olyan karcsú, mint a drágamívű váza — mesteri kéz műve. Vedd el a kezedet, leányka. Mutasd meg arcodat. Engedelmesen leereszti kezét a lány. Sötét, aranyos fény árad Salamon szeméből, elbűvöli, elbágyasztja,. és édes, forró remegéssel ömlik szét bőrén. —Ki vagy te, mondd meg! — kérdi lassan, csodálattal. — Még sosem láttam hozzád hasonlót. — Pásztor vagyok, szépségem. Gyönyörű fehér juhnyájat legeltetek a hegyeken, ahol a zöld fű között nárcisz tarkállik. Eljössz e énhozzám, az én legelőmre? A lány azonban csendesen rázza a fejét: — Talán azt gondolod, elhiszem neked? Arcodat nem fújta ki a szél és nem égetett le a nap, kezed fehér. Köntösöd drága anyagból készült, és egyetlen csatja felér egy esztendei bérrel, amelyet bátyáim fizetnek a szőlőért Adoniramnak, a király adószedőjének. Onnan jöttél, a fal mögül... Ugye, te közülük való vagy, a király kíséretéből? Mintha láttalak volna egyszer nagy ünnepen, sőt emlékszem is, futottam a kocsid után. — Eltaláltad, leányka. Előtted nehéz titkolni valamit is. Nem vagy te arra való, hogy a pásztor nyáját terelgesd. Igen, a király kíséretéből való vagyok. A főszakácsa a királynak. És akkor láthattál engem, amikor Aminodab szekerén vonultam végig húsvét ünnepén. De minek állsz oly messze tőlem? Jöjj közelebb, szép húgom! Ülj ide a kerítésre s mesélj valamit magadról. Mondd, mi a neved? — Szulamit — feleli a lány. — Miért haragudtak meg rád a bátyáid, Szulamit? — Szégyenek erről beszélni. Pénzt kaptak a borért és engem elküldték a városba kenyeret és kecskesajtot vásárolni. Én pedig ... — Elveszítetted a pénzt? — Nem, rosszabb ... Mélyen lehajtotta a fejét és úgy súgja: — A kenyéren és sajton kívül vettem még egy kevés, icipici rózsa olajat az óvárosban, az egyiptomiaknál. — És eltitkoltad bátyáid elől? — Igen ... És alig hallhatóan suttogja: — Olyan pompás illata van a rózsaolajnak! A király nyájasan megsimogatja az érdes kis kezet. — Bizonyára unatkozol itt egyedül a szőlőben? — Nem. Dolgozom, énekelek ... Délben enni hoznak, este pedig felvált egyik fivérem. Néha mandragora-gyökereket ások ki, amelyek apró emberkékre hasonlítanak... Megveszik tőlünk a kaldeus kereskedők. Salamon király legnagyobb szerelme Azt mondják, alomitalt készítenek belőlük . . . Mondd, igaz-e, hogy « mandragora bogyói segítenek a szerelemben? — Nem, Szulamit: a szerelemben csak a szerelem segít. Mondd, van e apád, anyád? — Csak anyám van. Apám két esztendeje halt meg. Fivéreim mindketten idősebbek nálam és apám első házasságából származnak, a másodikból pedig én és a húgom. — A húgod is olyan szép, mint te? — Még kicsiny. Csak kilencéves. A király elneveti magát, lassan átöleli és mellére vonja Szulamitot és ezt súgja a fülébe: — Kilencéves... Szóval, még nincs olyan melle, mint neked? Olyan büszke, olyan forró melle! A lány hallgat, szégyenpírtól és boldogságtól ég. Szeme ragyog és elborul, boldog mosoly felhőzi. A király érzi a kezében a lány szívének heves dobogását. — Ruhád melegsége illatosabb, mint a mirrha, mint a nárdus — mondja és ajka forrón érinti a lány fülét. — És amikor lélegzet, érzem orreimpáid illatát, olyan, mint az almáé. Szép húgom, szerelmesem, rabul ejtetted szívem szemednek egyetlen pillantásával, azzal a füzérrel a nyakadon! — Ö, ne nézz rám! — esdekel Szulamit. — Szemed lángra gyújt. És maga hajtja hátra derekát és fejét Salamon mellére ejti. Ajka piroslik a ragyogó fogak felett, szemhéja reszket a kínzó vágyakozástól. Salamon mohón tapad szájával a hívó szájra. Érzi az ajkak lángolását. a fogak simaságát, a nyelv édes nedvességét, és maga is ég, oly tűrhetetlen vágyakozással, amelyet még sohasem érzett. így múlik el egy perc, kettő. — Mit teszel velem! — szólal meg bágyadtan Szulamit, és lehunyja' szemét. — Mit teszel vélem! De Salamon szenvedélyesen suttogja a leány ajka fölött: — Lépesméz csorog a te szádból, mátkám, méz és tej van a nyelved alatt . Ö, siess énhozzám! Ott a kőfal mögött sötét van és hűvös. Senki sem lát meg bennünket. Puha a pázsit a cédrusok alatt.