A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-19 / 29. szám
LUKÁCS GYÖRGY a szocialista demokratizmusról ... Lenin — noha általánosságban és elméleti módon sohasem beszélt erről — gyakorlatilag és intuitív módon világosan tudta, hogy miben áll a szocializmusnak, mint társadalmigazdasági formációnak a sajátszerűsége. A korábbi formációkban a gazdasági struktúra változásai rendszerint spontán szükségszerűséggel mennek végbe (ami természetesen nem zárja ki, hogy az egyes emberek gazdasági cselekvései a maguk közvetlenségében tudatosan játszódjanak le, noha hamis tudattal). A szocialista átmenetnek viszont már az első nagy eseménye, a termelőeszközöknek a munkásosztály kezében történő koncentrációja és társadalmasítása is azzal a szükségszerű következménnyel jár, hogy tudatosulnia kell minden olyan társadalmi történésnek, amely kiterjed a gazdaság totalitására. Éppen ez teszi lehetővé, hogy az ember társadalmi fejlődésének szolgálatába állíttassanak ezek a történések, amelyek korábban maguk uralták ezt a fejlődést. Az irányított gazdaságból teljes társadalmi tudatossággal kell kibontakoztatni a mindenkori szociális struktúrát és annak változásait, mégpedig oly módon, hogy ezek megfeleljenek a szocializmus funkciójának, előkészítsék a kommunista társadalom létét és tudatát. Lenin tehát tisztán látta, hogy nem egyszerűen csak egy égető gyakorlati feladatot kell megoldania, amikor a város és a falu megbomlott kölcsönhatásának problémájával birkózik. A probléma megoldása valójában azt jelenti, hogy a proletariátus hatalomátvétele, a termelőeszközök tőkés magántulajdonának megszüntetése új korszakot nyit az ember társadalmi aktivitásának fejlődésében: mostantól kezdve tudatosan irányítja a gazdasági élet korábban spontán fejlődését. És ezzel a fordulattal most már megszüntethetetlenné válik Marx harmadik Feuerbach-tézisének aktualitása: ,,A nevelőt magát is nevelni kell.“ A feladatnak csak az önneveléssel lehet eleget tenni, ami világtörtéuelmileg azt jelenti, hogy az ember — marxi értelemben — valóságos emberré neveli önmagát. Az önnevelés organonja pedig nem más, mint a szocialista demokrácia. A kérdést, amelyet ily módon az emberi nem gazdasági-társadalmi fejlődése fölvet, a klasszikusok óta egészen mostanáig csak Lenin tekintette az átmeneti korszak középponti problémájának, csak ő próbálta alapul venni konkrét célkitűzéseinek kialakításában. A nevelőt, a szocialista forradalom vezető rétegét magát is nevelni kell — ez a tétel kétfelé vág. Egyrészt megsemmisít minden utópiát, amely abból indul ki, hogy valamiféle kiagyalt megoldás vagy állítólag magasabb rendű belátás alapján tökéletes, problémamentes állapotot lehetne teremteni az emberiség fejlődésében; másrészt megcáfolja a mechanikus módon felfogott történelmi materializmust is, amely úgy akarja feltüntetni minden probléma megoldását, mintha az egyszerűen a termelés fejlődésének spontán és szükségszerű követelménye volna. A gazdaság világa („a szükségszerűség birodalma“) mindig megszüntsthetetlenül fönnmaradó alapzata az emberi önteremtés világának, amelyet Marx „a szabadság birodalmának“ i nevez. És amikor ennek az önteremtésnek a lényegi tartalmáról úgy beszél, mint „emberi erőkifejtésről, amely öncél“, akkor ezzel azt is világosan kimondja, hogy az ilyen gyakorlatnak szükségképpen különböznie kell még a legtágabb értelemben vett gazdasági gyakorlattól is, hogy az ilyen gyakorlat semmiképpen sem jöhet létre egyszerűen a gazdasági gyakorlat spontán és szükségszerű termékeként, noha — és ez élő, mindig újat teremtő ellentmondása a társadalmitörténelmi életnek — „csak a szükségszerűség birodalmán, mint alapján, virágozhat ki.“ Az 1917-es forradalom „nem klasszikus“ jellege tehát mindenekelőtt abból származik, hogy a szocializmust egy olyan fejlődési fokon kell megvalósítani, amelyen a termelés és elosztás ténylegesen elért szintje még igen távol van attól, hogy a „szabadság birodalmáénak akár csak a konkrét előkészítéséhez is alapul szolgáljon. Egy közbenső szakaszt keli tehát beiktatni, amelyben sikerül majd behozni a gazdasági elmaradottságot, olyan közbenső szakaszt, amelyben a gazdaság gyors és alapos kifejlesztése lesz a társadalmi élet most már tudatos irányításának tő feladata ... Az ilyen „nem klasszikus“ szocialista fejlődésnek, a kommunizmus ilyen előkészítésének a középponti problémáját eddig még senki, maga Lenin sem fogalmazta meg elméletileg: a kérdés az, hogy mi tegyen a viszony ebben az átmeneti időszakban az egyszerűen az elmaradottság behozását célzó gazdasági gyakorlat és a már közvetlenül a szocialista demokráciára irányuló, közvetlenül a prolűtárdemokráciát serkentő tettek, intézmények között. Világos — és Lenin is mindig tudatában volt ennek —, hogy semmilyen korábbi elmélet nem oldotta és nem is oldhatta meg a két tényező arányának kérdését. A szocializmusnak — és főként a komínu nizmusnak — mint formációnak az a sajátos sága, hogy a társadalom fejlődésének egésze mindinkább alárendelődik egy egységes célkitűző tevékenységnek, és mindinkább eltávolodik attól a kapitalizmusra jellemző mechanizmustól, anjelyben különböző és egymástól független célkitűzések véletlen összetalálko zásából adódik ki végül is a totalitás normális működése. Nem kétséges természetesen, hogy ebben a tekintetben is vannak átmenetek; már Engels megfigyelt ilyen jelenségeket a részvénytársaságokkal kapcsolatban, s Lenin a monopóliumokra terjesztette ki az engelsi meg figyeléseket. De bármilyen fontosak is ezek az átmenetek, nem homályosíthatják el a tényt, hogy ugrás választja el egymástól a két formációt. A szocializmusban az a lényegesen új az emberiség fejlődésének szempontjából, hogy egységes célszerűség szabályozza a gazdaság mozgását, a gazdaság az ember olyan újratermelési folyamata, amelyben az individuum maga is csak objektum, belátása az ob jektíve optimális lehetőségek felismerésére korlátozódik és ez mindig így is marad. Ebben a folyamatban nincs helye ae olyan tevékeny ségeknek, amelyek az emberi nem öncéljai le hetnének. Ez természetesen egyáltalán nem kisebbíti a termelőeszközök társadalmasításá val véghezvitt ugrás jelentőségét. Egyrészt már önmagában a társadalmasítással megszűnik az a jelenség, hogy egyes .egyének vagy cső portok önző magánérdekeik szolgálatába tudják állítani a gazdaság funkcióit; másrészt és szoros összefüggésben az előbbivel objektíve lehetővé válik a gazdasági fejlődés tudatos felhasználása az emberiség magasabb nembeli érdekeinek szolgálatában, ami a termelőeszközök magántulajdona idején szükségképpen csak akaratlan melléktermék volt ... Lenin akkor is igyekezett az általános, szó cialista társadalmiság fejlődésének szempontjai szerint rangsorolni a tennivalókat, amikor a közvetlen feladatok szűkén gazdasági természetűek voltak, amikor mindenekelőtt a háború következtében katasztrofális mértékűvé fokozódott gazdasági elmaradottságot kellett leküzdeni ... Lenin szemében a szocializmus valamennyi dolgozó társadalmi tudatossággal létrehozott egyesülése, amelynek az a célja, hogy anyagi és szellemi életüket, saját munkájukkal és saját tapasztalataik alapján az értelmes együtt működés társadalmi értelemteljességének szintjére emeljék. Ma már nincs elsődleges jelentősége a kérdésnek, hogy Lenin akkori tervei egyáltalán megvalósíthatók voltak-e, és ha igen, milyen mértékben... Lenin minden tépését kísérletnek tekintette, hogy kitapogassa a keletkező új valóság rejtett tendenciáit, és az így nyert ismereteket a dolgozók szocialista életének előkészítésére akarta felhasználni... De a módszer, amelyet a konkrét célkitűzéseinek megvalósításában követett, ma sem avuit el: a tudatos kísérletezés módszere ez, olyan körülmények közöli, amelyeknek törvenyszerűsé gét még nem ismerjük eléggé. Lenin gyakran idézte Napóleon monda,sát: „On s’angage et puis on voit.“ („Hozzáfogunk, s azután majd meglátjuk.“) S ez a módszer azt hisszük, még ma is jó védekezés lehet a tervezési fan biz magóriák ellen ... A forradalmat előkészítő időszakból származó írásait tanulmányozva könnyen észrevesz szűk, hogy Lenin a mindennapi élettől el egészen a nagy politikáig a dolgozók öntevékeny ségenek fokozódásában látta a közelgő szocialista átalakulás legbiztosabb jelét...
