A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-19 / 29. szám
vízparton Kék üveggolyó a nyár, és megcsillannak rajta az arany napsugarak. A folyók és patakok méltóságteljes lassúsággal hömpölyögnek vagy játékos vidámsággal futnak az erdők, hegyek és szántóföldek között. Türkizkékek vagy olyanok, mint a pompás smaragdok. Mindenkinek van egy kedves folyója vagy patakja, felnőttnek és gyermekeknek egyaránt. S a patakban csúszós szikladarabok, laposra koptatott kövek, a partján sűrű bokrok és buja fű. Folyók, tavak és patakok, s aki hozzájuk tartozik -- a horgász. Az ember a vizek partján találkozik újra a természettel és talán önmagával is. Itt folytat eszmecserét a suhanó idővel és a hallgatag vizekkel. Mert a vizeket csak az tartja némának, aki felületesen ismeri őket, de akit a testvérükké, barátjukká fogadnak, annak elmesélik, elsuttogják, elcsacsogják legféltettebb titkaikat, eldalolják legszebb dalaikat ... Annak, aki szereti őket, annak, aki érti a beszedjüket. Ha egyedül bolyongunk a vizek partján és próbáljuk fejünkből kiszellőztetni a napi gondokat, hol Itt, hol ott tűnik szemünkbe egy-egy szoborszerű alak. Mozdulatlanul áll, vagy ül, tekintetét a vízen hintázó parafára szegezi. Felette kék fecskék suhannak, szélpásztorok terelgetik felhőnyájukat, méhek zümmögnek, tarka szitakötők cikáznak. Minden olyan szép, olyan megnyugtató, csak a szúnyogok kellemetlenkednek. A horgász figyel és hallgat. S ebben a hallgatásban benne van a végtelen világmindenség körforgása, minden titka. A horgászatnak talán külön filozófiája van s külön lélektana. S az egész olyan izgató, kalandízű ... Aktív pihenés, gondűzés, önmagunk legtökéletesebb megismerése és szórakozás, sport. Mert az igazi horgásznak nem az a fontos, hogy hány halat fogott, mekkorákat. A sporthorgász nem foglalkozásszerűen járja a vizek partját, keresi ki la szerinte legmegfelelőbb helyet, s éppen ezért sohasem érzi unalmasnak a magányt és a vizek beszédét... Előfordul, hogy iá kifogott halat azonnal visszadobja a vízbe vagy elajándékozza. S ennek a látszólagos logikátlanságnak megvan a maga logikája és a maga romantikája. Halak, ezüstpikkelyes testek viliódznak a smaragdszínü vízben, ök is olyan némák, mint azok a férfiak, akik a vízpparton ülnek vagy állnak mozdulatlanul. Azt mondják, hogy a horgászok mindnyájan Jó kedélyű, becsületes emberek. Talán azért, mert kétszer látják az eget. A fejük fölött és a fodrozódó víztükrön. A két kékség között élnek, talán nem is a földön. A felhők között üldögélnek, mint a japán istenségek, s olyan szakadékokba néznek, amilyenekről csak az őrült vagy a lángész álmodhat. Kék színű, csodás szappanbuborék a nyár és lassan száll, száll az őszbe. A homokos parton csobban a hullám, a vízben halak siklanak, a légben Jégmadár kiáltja világgá kéken suhanó szépségét ugyanúgy, mint évezredekkel, évmilliókkal elzelőtt. S ezt nézi, ezt hallgatja a horgász. NLE A tízéves iskola H ■ F Ifü pc i la mm mm « I Nagy darab ember Fekete László, az ekecsi elnök. Az arca kemény, mintha kőből faragták volna, de arcbőrét pirosra égette a nap, ami egy „irodista“ esetében legalábbis szokatlan. Barátságtalanul és szúrós szemmel néz rám, érzem, hogy tekintete a „vesémig" hatol. Később kiderül, hogy már találkóztunk tíz vagy tizenkét évvel ezelőtt s ettől barátságosabb, oldottabb, kedvesebb lesz. (Egyébként 49 éves, eredeti foglalkozása asztalos; kereskedelmi iskolát, később pártiskolát végzett. Tíz évig dolgozott a nagyjmegyerl járási nemzeti bizottságon — közellátási előadóként —, hat évig volt a Jednota felvásárló üzem elnöke, 1960-től 64-ig az ekecsi hnb titkára, az 1964-es választások óta elnöke. Ekecsen laknak, felesége az élelmiszerraktárban dolgozik, két gyermekük van, a fiú géplakatos, a kislány elsőosztályos gimnazista). Jómagam eddig még csak átutazóban jártam Ekecsen, ezért minden érdekel, amit az elnök elmond falujáról. Leginkább mégis az utóbbi 4—5 év eseményeire vagyok kíváncsi. A 65-ös nagy árvízről beszél. Elmondja, hogy bár Ekecset nem sújtotta annyira, mint néhány szomszédos falut, mindössze tíz ház pusztult el, s harminc vagy negyven megrongálódott, no meg a víz elvitte az azévi termést — azt a nyarat mégsem felejtik el, akik átélték. A gyermekeket aszszonyokat, öregeket, betegeket kitelepítették, az ország legkülönbözőbb helyén kaptak menedéket, de a férfiak itt maradtak s harminc kilométeres védőgátat építettek fel. De ami a legemlékezetesebb, az az ország lakosainak összefogása volt az árvízkárosultak megsegítésére. A legtöbb ekecsi gyermek a Žilina melletti Kunerád községben élt hat hétig. Minden elképzelhető gondoskodásban részük volt, az orvosi felügyelettől kezdve egészen addig, hogy a kunerád iák magyar szakácsot szereztek, aki az otthon megszokott ételeket készítette a gyermekek számára. Az elnök elmondja, hogy ilyen összefogásra azóta sem tud példát. A községháza előtt az országút túlsó oldalán asszonyok gyülekeznek. Lehetnek vagy húszán. Kérdem az elnököt, hogy mi történt: csak nem valami baleset? Az aszszonyok, mint általában, ha többen vannak egy csoportban, elég hangosak. Nem, mondja Uaci bácsi, csirkére várnak. A szövetkezet pénteken árulja ötvennapos csibéit. A csibék 1,30, 1,50 kgosiak. Áruk 24.-— és 25.— korona. Közben egy lovaskocsin valóban megérkezett az ökecsiek vasárnapi ebédrevalója, csupa csinos, fehér jérce. Az asszonyok Jobbára kettesével vásárolják, természetesen minden alkudozás nélkül. (Én sem alkudoznék egy 24 koronás csirkéért. ) — A faluban lassan már senki sem tart baromfit — mondja az elnök — egyszerűbb, ha a szövetkezet gondoskodik az ünnepi ebédről... Ekecs lakóinak száma 2800. Fekete László hnb-elnök 6
