A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-15 / 46. szám
GÁL SÁNDOR-holtam, írok VasziUj Mihejevicsnek, hogy felvilágosítást kérjek tőle. De valahogy nem akaródzott megtennem. Mit is közölhetne még azonfelül, amit elmondott? Születési évét és helyét, a párttagsági idejét? No és még ha fényképet küldene is, az sem sokat mondana . így aztán letettem az írásról. De egyre gyakrabban gondolok Bacsurinra. Hiszen volt idő, amikor a földnek egyazon zugában éltünk: húszban—huszonegyben Talán talál kozgattunk is olykor, gyűléseken vagy a szombati munkafelajánlásokon, ismeretlenül. Egy-két futó szót is válthattunk egymással, cigarettára gyújtás közben. Akkor még füstölgött az Űj Ipartelep — a csecsenyecek gyújtották fel —, rút tűzfészkek pislákoltak. Bacsurin a többiekkel együtt oltotta a tüzet, romot takarított, javítgatott, újjáépített. De hol vol azelőtt? Nem partizánkodott-e? Nem kószált-e télen a hegyekben, Nyikolaj Gikalo csapatával, nem harcolt-e Vozdvizsenszkaja alatt, nem állt-e vadul kalapáló szívvel a domboldalon, s meresztette szemét a tavaszi éjszaka sötétjébe, lesve, hogy mikor vet lángot az Oj Ipartelep petróleumtartálya, a felkelés jelzőfáklyájaként? Azon az éjszakán nem vetett lángot, hiába lesték a gikalisták: hiába történt. Nem csapta-e földhöz a sapkáját haragjában e megátalkodottság miatt? Orosz munkás volt, északról vándorolt le ide, egyedül vagy a földijeivel, vagy talán még kisfiú korában, apjával, aki itt telepedett meg, ezen a páratlan vidéken, az orosz világ peremén. Évtizedek múltak, a le nem igázott Kaukázus örök jegével ott csillogott a fejük felett, zúgatta zavaros habjait a Szunzsa, és ő, Bacsurin, köhécselve végezte a maga lakatosmunkáját, amely millió más emberi munkával közösen hivatva volt megváltoztatni majdan a vidék képét, a zordon sziklák körvonalait, s talán még a félelmetes Kazbek csúcsát is. Sajátos grozniji színezetű volt itt minden, az események hasonlíthatatlan illatával telített. Bacsurin házasodhatott egy szomszéd faluból, elvetethetett fiával helybeli kozáklányt vagy egy máshonnan odavándorolt fehérnépet; folyt is a lagzin a kizljari szőlőlé, majd beszakadt a padló a patkós csizmák alatt... Százféle esetnénk zajlott le itt, Groznijban és az ipartelepen, amelyről mi már csak nagyjában tudhatunk meg unalmas általánosságokat. Bacsurin látta és átélte mindezt; sok-sok élményéből semmi sem maradt. Történelmi tanulmányt lehetne írni: „Grozniji proletárok az 1905-ös évben". Vagy regényt a groznijiak eredményeiről az első ötéves terv idején, egy Bacsurinféle embert rajzolva meg hőseként. Ha hiteles lesz is mindez, ha mégolyán valóságszerű, akkor is csak általánosságot kapunk, tipikusát, hasonlót; igazi Bacsurin, a lakatos, aki az Űj Ipartelepen élt, és tüdőbajban halt meg ezerkilencszázharmincban — nem kereskedik belőle. Az igazi, hamisítatlan Bacsurin nyoma csakis ebben a mozgást közvetítő drót- és orsó-kombinációban rejlik, amelynek ötlete valamikor az ő agyában fogant. Ez az egyetlen hiteles emlékünk róla. Ezek nélkül a teremtő gondolatából lett orsók nélkül hírét se hallottam volna, nem is sejteném, hogy ilyen nevű ember élt a földön. Lehet, hogy elég is neki az effajta halhatatlanság: hogy csikorogva gurigázhat ide-oda, kedvére? De már harmincegyben kiszorították az olajiparból a kezdetleges Oklahoma-gémeket a sokkal tökéletesebb szivattyúk: a saját motorjukkal hajtott Wickers-félék és az „.Ideal“. S már akkor megjelent a mindenfajta szivattyút felváltó „földgáznyomású emelő“, amely a kompreszortelepről kapott gáznyomással sajtolja ki a fúrólyukból az olajat. Az Oklajomagémek, a Bacsirin-féle meghajtórendszerrel egyetemben, csaknem teljesen eltűntek az ipartelepekről. Bacsurin ötletének, munkájának utolsó nyoma is odalett. Én mégsem akarom őt elfelejteni. Amikor azt olvasom az újságban, hogy Groznijban új városi fürdőt építettek, azt gondolom: „Hej, Bacsurin, nem csapkodja magát abban a fürdőben!“ Amikor a minap hírül adták, hogy Groznijból villamosjárat indult az ipartelepre, megint csak Bacsurinra gondoltam: „Nem utazik bizony, nélküle robognak, csilingelnek a kocsik, bizony, nélküle!...“ Valahogy úgy érzem, kiváló ember volt. Emlékezzenek hát, őrizzék meg emlékezetükben gyerekek, unokák, elvtársak, a nép! (1934) BRODSZKY ERZSÉBET fordítása állva most a fák az ötujjú eget a szép és zord semmit fölém emelik ájult kősivatag rakja egymásra a jémnehéz hallgatást lassan térdemig ér a sziklák hullámverése a csend a néma jelenlét a lepergő felhők-ködök és egy hófolt ezer év a fény hideg szikrákat lobbant sajgó merev izmaim harapdálja mázsás kőtömbök zuhognak testemben a magasság kopár boltívei nyögve felszakadnak ja/ íz is győzelem magamba számüzötten az élő borzalmak sötét füstje előtt tajtékos lovaim a szélben felhők kinyílt tenyér-világok menekülés valami felé egy korty sötétséggel hiányzik kezemnek arany-könnyeket sírnak a fák elárvult napjaim eléd viszem magányos ajtók tárulnak este mögöttük a szél pihen széttépett felhők az égen hamvas emlék arcod mosolya pedig úgy érzem csak tegnap volt hogy kinyílt szemedben az ibolya ma is hiányzik kezemnek derekad helyetted csak a csend ölel véres képeket zúdít agyamra nehézsújtású ökleivel szabadság hegyek legelnek a napsütésben távol a folyó felszáll az égre egy gyökér megoldja ujját elengedi a földet s száz fa kering már a tisztások szélén ölelkezünk ölelkezünk szerelmem nádasok ringatlak az iszapban gólya lépeget kócsag és hosszú szürkegém elvesztek a falak messzi a füst és a tetők is elmaradtak nincs sehol a csontokkal szegélyezett út a követő szemek és a kiáltások is feloldódtak a harmatos égen hajnal volt mikor elindultunk s a füvek hegyén megölte magát a huszadik század •gy a torkomban így így tajtékos lovaim hátán a fuldokló ég alatt világító tenger-látomás nagyapám mielőtt nékem mesélhetett volna gyomokat meg kókadt fejű nefelejcseket altatott el mellkasán tenyeréből görcsös akác nőtt de a szeme a gémeskút mélyéről naponta rámtekint ZIRIG ÁRPÁD
