A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-15 / 46. szám
Kín és gyönyör Az olvasók fantáziáját mindenkor izgatta a kérdés: hogyan születik a mű? Hogyan főnnek létre a nagy alkotások: a képzőművészet, a szépirodalom, a zene zseniális és mindig egyedi termékei. Nagy művek születését magyarázták szerencsés konstellációval, olyan véletlen történelmi helyzettel, amelynek minden eredője a zseniális alkotás, vagy alkotássorozatok létrejöttét támogatta. Tagadhatatlan, hogy bizonyos történelmi szakaszok, változások elősegítik vagy hátráltatják a szépművészetek fe\lődését, ezen belül az egyedi alkotók lendületét vagy stagnálását. Viszont ez csak egyik külső ráhatója a nagy művek születésének körülményeire. Ettől függetlenül olyan korszakokban is létrejöttek egyedi s az egész emberiség kultúráját szolgáló örök alkotások, amikor egy egy történelmi szakasz nem kedvezett a művészetek kollektív fejlődésének. A kérdés döntő része végső fokon tehát az alkotóban, az alkotó emberben keresendő, az egyénben, amelynek zsenialitása különös és megismételhetetlen. Az egyén zsenijét, annak ellenére, hogy minden külső jelenség determinálja, belső adottságában kell keresnünk. A művész lehet koldus, világcsavargó, forradalmár vagy nyárspolgár, lehet gazdag vagy szegény, szép vagy csúnya, minden körülmények között az marad, aki: egyéniség. De miért olyan, amilyen? — kérdezhetnénk. Mi az mégis, ami messzifényű lángot lobbant a lelkében, s ami más emberek fölé emeli? Honnan a ráérzése, tudása? Ezt keressük évszázadok, évezredek óta, s igyekszünk behatolni a kiválasztott ember szellemi folyamatának misztikus titkaiba. A művész szellemi-lelki adottságának, fejlődésének folyamatát sokan és sokféleképpen magyarázták és magyarázzák is. Hosszú és bonyolult analitikai kísérletek ezek és többé-kevésbé mindig kísérletek maradnak, hiszen a szellemi folyamatok titokzatos világába ma sem tudunk behatolni. A kísérletek többnyire csak feltételezések. Még maguk az alkotók sem tudnak teljes, minden részletében összefüggő és kielégítő magyarázatot adni maradandó müveik belső forrásairól. Így mi sem térühK ki e bonyolult szellemi folyamatok megvilágítására, megvilágításának kísérletére, inkább csak a külső, tehát a fizikai, emberi tevékenység egyegy érdekes részletét említjük meg. Azt, amit az író elmondott, vagy másak megfigyeltek és feljegyeztek. Bár ezek a jelenségek nem hatolnak az alkotó munka mélyére, mégis sejteni engedik, milyen határtalan energiára, küzdelemre van szüksége az alkotónak művei létrehozásában. Vegyünk sorra néhány magyar írót és költőt, nem nagyságuk és hovatartozásuk sorrendjében, hanem spontán módon, ahogy felleltünk egy-egy rájuk viláattó utalást arról: hogyan alkottak? ARANY JÁNOS első nagy sikereinek: az Elveszett alkotmány nak a Toldi nak és a Murány ostromá nak megjelenése után ina: „A mindennapi kenyérkeresés miatt kénytelen voltam minden napon nagyobb részét áruba bocsátani.“ Fiatal házas korában estéit családjának szentelte. Csak amikor a család lepihent, tehát késő este, éjjel meg reggel dolgozott. Bevonult a maga kis szobájába, de itt sem dolgozhatott csendben, mert a szomszédban lakó Debreczeni János csizmadia céhmester fia késő esténként rettenetes klarinétozásával sokszor elűzte az ihlet perceit. Hogyan alkotott? — teszi fel a kérdést Debreczeni István: „Arany János hétköznapjai‘ című könyvében. Nem könnyű a műhelybe csak bepillantani is, mert ajtaját, sőt ablakát is zárva tartotta, még családtagjai előtt is. Sohasem beszélt arról, hogy-mint dolgozik vagy mit ír. Verseit is általában sokáig rejtegette családja elől ... Családfa nem vette zokon titkolódzását, és sohasem zavarta kíváncsi érdeklődésével. Csak otthon tudott dolgozni. Idegenben jórészt soha. Még kirándulásai alkalmával sem, pedig azok mindig üdítőleg hatottak kedélyére. Verseit, kivált a rövidebbeket, eleinte ceruzával írta. Később általában tollal írt, éspedig lúdtollal, melyet maga hegyezett meg. Mikor az acéltoll lett divatossá, a tintát előbb maga, majd fia készítette. Később költeményeit egy-egy különálló papírra írogatta. Ezeket nem gyűjtötte össze füzetbe sem, sőt egyrészüket meg sem őrizte. Az sem lehetetlen, hogy az önkényuralom idején megsemmisítette őket ... Nagyobb költeményeit szép olvasható írással bekötött füzetbe írta, vagy a megírt lapokat köttette egybe. Ezekben alig van valami javítás; és ezeket adta nyomdába is, utasításokat írva bennük a szedőnek. A Kapcsos könyvbe írt verseit háromféleképpen javította: vagy az aláhúzott szó fölé irta javítását, vagy leragasztotta a javítandó részt, vagy kivágta, s úgy ragasztotta át friss papírszeletkével, s erre írta a végleges szöveget. Pedáns ember és költő volt, sokat adott a külső alakra s hallatlan energiával rótta a sorokat. Annak idején a még ifjú Vajda Jánossal is másoltatott költeményeket, mert Vajdának különösen szép írása volt. GÁRDONYI GÉZÁRÓL fia, József írja: „Könnyen mozgott a toll a kézé ben. Ha a témát elfogta az agya, a megírás hihetetlen gyorsasággal lebonyolítódon. Talán ez is az oka, hogy írásaiban annyi a melegség, közvetlenség és hogy írásaival annyira köti a figyelmet. A mondatait, ha javította, azon igyekezett, hogy szűkítse, ritkán, hogy bélelje. Szűkszavúsága amúgy is terelte a rövid, tömör gondolatnyilvánítás felé, ha azután igazíthatott is a sorokon, sűrűbbé igazodtak a szavai: több tartalmat rejtettek maguk ba ... Szabolcska Mihály volna a tanúm e tekintetben — mondja Gárdonyi fia —, hogy apám meny nyíre gyorsan dolgozott. Mikor a kiállítás évében Szabolcska felruccant Pestre, hogy megtekintse az országos ünnepséget, váratlanul csengetett be apámhoz, akinek aznapra két novellája volt esedékes. — Ülj csak le, Miskám, megírom én rögvest, aztán elindulok veled, körüljárom a kiállítási látnivalókat. Szabolcska megvárta. Háromnegyed óra alatt kész volt a két novella és bizony Szabolcska nagyot nézett... Volt úgy, hogy alig maradt negyed órája egy-egy cikk megírására. Mégsem adta fel. És megírta." Ilyen boszorkányos gyorsasággal dolgozott Gárdonyi Géza. Bár azt is meg kell mondanunk, ez a gyorsaság sokszor műveinek rovására ment. Különös egyéniség volt KOSZTOLÁNYI DEZSŐ is. A magyar nyelv bűvöletében élt, formaművész, de olyan, aki halhatatlanná formálta költészetét. „Akár boldog, akár szenved — írja róla felesége —, szünet nélkül dolgozik és szünet nélkül cigarettázik és eszik és iszik, főképpen iszik. Nem szeszes italt, csak kávét, teát, de úgyszólván kora reggeltől késő estig ... Ha íróasztalához ül, még az ebédhez is alig akar felkelni... Boldogan, lelkesen dolgozik. Semmivel sem törődik, ami dolgozó szobáján kívül esik . .. Délután sohasem ment el hazulról. Itt, olvasott, gépbe mondott, ki-kijött a szobájából, eljátszott néhány ütem Schumannt, Beethovent, kért néhány kis sötét kávét, forró fürdőt... Éjszaka tizenkettőig, egyik olvasott, írt vagy gépbe mondott. Fél egy, egy óra tájban rendszerint odaállt az ágyam mellé és nagyon kedvesen arra kért, öltözzek fel és menjek vele kicsit sétálni, vagy bevinni valamit a szerkesztőségbe ... Ügy rímelt, mint a vízfolyás. Olykor reggeltől estig rímben beszélt otthon, sokszor gúnyból is, hogy egyegy hivatalosan dicsőített, olcsó rímelőt lekicsinyeljen...“ — Gyalogolni jó! — hirdette MÓRICZ ZS1GM0ND és járta a szegények Magyarországát. Mindent meglátott és mindent feljegyzett. Ceruzája, notesza sohasem szakadt ki a kezéből. Száznál több művet írt, de arra is maradt ideje, hogy válaszoljon a százszámra érkező levelekre. Azt mondják róla, hogy regény- vagy színdarabírás közben pihenésképpen elbeszéléseket írt. Honnan volt ennyi energiája? Ez az alkotó természet örök titka marad ... Móricz Virág írja róla „Apám regénye" című könyvében: „1910. március 19-én vette első írógépét. Ma is megvan, már meghatóan ódivatú szerszám, de akkor a legmodernebb kisgép volt... 1930-ig használta. Azóta mindent gépen írt. Gyorsabban tudott gépelni, mint akárki, de olyan erősen verte a billentyűket, hogy csak a legerősebb szerkezet bírta ki az indulatát... Egyszerűen szétverte a könnyű gépeket. Nem szeretett a géppel bajlódni. Még szalagot belenni sem volt türelme. Utálta a másolópapírt, de mindig okvetlen másolattal írt. A színdarabjait számtalan verziójukban, mindig négy, sőt öt példányban írta, ritka sorokkal, nagy margóval. Ehhez nekünk, gyerekeknek kellett berakni a másolópapírt. Ha visszájáról sikerült a másolat, nekünk kellett lemásolni az oldalt, akár tudtunk gépelni, akár nem. És nem tűrte a betűhibát, ö hibázott ugyan, nem sokat, de azért félreütött néha. De ha én gépeltem hibásan, akkor megismételtette velem az egész lapot. Tanulj! Hallatlanul tudta önmagát is, környezetét is fegyelmezni ...“ Máshol ezt írja apjáról: „Neki mérhetetlen szómennyiségre volt szüksége. Mindent fonetikusan írt le, egyéni, következetes rövidítésekkel. Mindig jegyzetpapírral járta a világot. Eleinte boltban vett irkával, később blokkal s legtöbbször maga hajtogatta kéziratpapírból, néha össze is varrta. Az élet minden pillanatában kész volt jegyezni." „Szavak, szavak, édesízű szók csendülnek az ajkakon!" — énekelte, írta, tanította. Hitt a szó értékében, erejében, hatalmában... Ma is érthetetlenül állunk a titok előtt, hogy bírt ennyit írni. Nyáron hajnali négykor, amikor mások még az igazak álmát alusszák, neki már kopogott a gépe. Az is igaz, hogy sokszor már este nyolckor visszavonlult, lefeküdt, otthagyta vendégeit, bármilyen kedvesek is voltak ... Hatalmas tehetség, rendkívüli erőbírás. Ez vezette Móricz Zsigmond tollát... KO DO LÁNYI JÁNOS így vall „Visszapillantó tükör" című önéletrajzában: „Az az átkozott tulajdonságom döntött bajba, hogy végtelenül bírtam a munkát. Éjjel-nappal képes voltam dolgozni. Ellenálló erőimet azzal is fokoztam, hogy hetenként kétszer, kedden és pénteken, teljes böjtöt tartottam, éjszaka pedig vizes ruhát kötve a fejemre, még írógépem mellett dolgoztam mindaddig, amíg eszméletlenül le nem fordultam a székről. Ilyenkor feleségem kijött szobájából, díványomra vonszolt, levetkőztetett, betakart. Így aludtam aztán öt-hat órát, amikor is megint munkához láttam ... Amikor a Vas fiai-n dolgoztam, megtörtént, hogy egyfolytában 40—45 gépelt lapot írtam. Az utolsó fejezet végső ötven lapját egy ültő helyemben írtam meg délután 6 órától éjjel 3-ig. Aztán öntudatomat elveszítve zuhantam végig a padlón, s ismét feleségem vonszolt ágyba ... Ha végigtekintek azon az elképesztő nagyságú munkán, amit a rengeteg cikk, mindenféle levelezés, szerkesztőségi munka, lektorálás, továbbá a saját műveim írása, az írók Gazdasági Egyesületének lelkiismeretes, pontos vezetése, az utazások, majd a mindennapos, órákig tartó olvasás magyar, finn, német, francia nyelven, beláthatatlan tengere az elvégzett munkának. Hogy az én gyenge fizikumomtól hogyan tellett ennyire, máig sem tudom megérteni...“ Igaza van Kodolányi Jánosnak: valóban érthetetlen, honnan veszik a nagy művészek, zseniális alkotók testi és lelki erejüket olyan hatalmas alkotásokhoz, amelyek láttán más ember elképedten csodálkozik. Ez az amit nem lehet megfejteni. A szellem alkotó láza még a leggyengébb fizikumú embert is hallatlan erővel tölti el. Annyi azonban bizonyos, hogy nehéz, önkínzó, sokszor kegyetlen erőfeszítést kíván az alkotás gyönyöre. Mert minden nagy műért keményen meg kell fizetni az életben, különösen a művészetek örök értékeiért. D. GY.
