A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-15 / 46. szám
IVAN KATAJEV Halhatatlanság Gacsurint, a lakatost, sohasem láttam De ismerem a helyet, aholt élt. Akár köd lepi el a tágas völgyeket, akár sűrű eső szitál s tapad apró kristályvíz-gyöngyökként a ruhára, akár kiderül az ég, a grozniji Új Ipartelep képe mindig szép és mindig szomorú. A szomorúságot talán az okozza, hogy az emberi munka hódítása még nem teljes ezeken a magaslatokon. Mik ezek így? Már nem a kaukázusi Ázsiának szabad, vad hegyvonulatai, amelyeket a szél ismer csak, s a hatalmas égbolt, meg a lovas négyszögletes nemezköpenyében. De nincs még város a magasban, sem gyárüzem, amely szinte nyomtalanul eltüntetné az őstermészetet, és elfeledtetné az épületek közeiben meg az utak összevisszaságában. Az olajtelep sokáig megrekedt ebben az átmeneti állapotban, az őstermészet meg a civilizáció között, s bárhogyan dübörgött, bárhogyan csattogtatott is acélon acélt, és ragyogtatta fényeit az éjszakában messzimagasan, mint egy szikrázó Tejút, mindez még nem a végső győzelem jele. ... Zegzugosan halad az út, kapaszkodik egyre magasabbra, s körös-körül csak az ipar képe: megsűrűsödött parafinfoltos, sötét fúrótornyok, meg frissen deszkázottak funtnak fel a lejtőkön; sűrű szálerdőként állnak a gerincen, tömegesen tartanak a mély szakadékokba; testes víztartályok itt is, ott is, műhelyek, étkezdék, lakóházak cserepes tetői; amott a gázgyár sűrítő tornya, emitt a transzformátor-állomás zümmögő eredje. Élet van e dübörgésben, kopogásban, a földből feltörő sűrű gőzfelhőkben, koncentrált energiatermelés. De felröppenve az oromra, lefelé megszakad az út, és egyszerre kibukkan a hallgató táj, az örök természet hona. Egymást követik az el nem foglalt magasságok meredek hullámai, vöröslő bozótköntösükben, kevéske hóval a csúcsokon; ember nem járta, csendes sűrűségek, ahol talán egyetlen kis félénk ösvény kígyózik csak a kapaszkodó, nedves galagonyabokrok tüskés szövevényében. Vöröses, barna meg ködös-málnaszínű hegyvonulatok, s az utolsó lilás szírt mögött a Csecsen-aul völgyének kékes szürke köde. Amott jobb felől, az Aldi-hegyeken túl, a messzimesszi látóhatár elérhetetlen, szeles kékségében az erdős Feketehegyek havas csíkos, foltos gerincei látszanak. Milyen szomorú és fenséges vidék! De mire kiderül az ég, mindenen túlmagaslik, mindent maga alá gyűr és eltörpít a sötét szakadékos, óriási főgerinc — csupa másnyelvű dal, tengertől tengerig utat talált barbár rege-; s hirtelen kivillan a felhők közül, megcsillantja félelmetes jégcsúcsát a Kazbek (mondaná Gogol). A megérkezésemet követő napon az egyes számú fúróhelyen jártam. Az eső csak reggel állt el, nyirkos, ködös, barátságtalan idő volt, a környék homályosan látszott, mintegy viaszos papíron át. Az utakon Groznij rettentő sara nehezült a lábamra, és húzta lefelé a csizmámat, de még itt, a megbámult, füves réteken is szomorúan cuppogott a talpam alatt a felázott, ruganyos talaj. Meglepett, hogy milyen szokatlanul néptelen a terület. Olvastam már, hogy a modem olajkitermelésben a szivattyúk és a földgáznyomású emelőgépek mellett kevés munkásra van szükség, éppen csak az általános ellenőrzés meg a javítások elvégzésére; mégis, az előző években megszokott olajmeregetés gyermekien lármás sürgése után most furcsa volt éreznem magam körül ezt a láthatatlan munkát, amelyet az oktalan gépezetek mintegy magukra hagyatva végeztek. Előző nap feljegyeztem a noteszembe: múlt hónapban harmincezer tonna nyersolajat termeltek ki az egyes számú fúrótelepen. Tehát ezt az egész mennyiséget csendben kiszívták a földből, s eljuttatták csöveken a gyárakba, szinte emberi kéz segítsége nélkül. Csöndes, fehér égbolt, nedves fű, csövek, elszórtan a ködben szivattyúbimbák és földgáznyomásos emelőgépek merev körvonalai — mint egy vas-sivatag, és lám, titáni munka folyik itt, óriási tömegek és súlyok mozgatása. Felsejlik a jövő: ugyanilyen kihalt gyárak önműködően mozgatják a munkapadokat és járatják a futószalagokat, az emberek meg kimentek a folyópartra, s elmélázva üldögélnek a szabad ég alatt. Tökéletes csend volna, ha a ködből mindenfelől ütemes nesz, halk sóhajok, csikorgások nem jutnának a fülembe, s a fűből is valami egyenletes zizegés hallatszik. Utóbbinak okát ismertem már: minduntalan drótköteleken kellett átlépnem, amelyek az egész területet átszelték, és szüntelenül ide-oda rándultak. Nehogy földet érintsenek, itt-ott nagy faorsók voltak alájuk helyezve, és teknőforma favályúkban az orsók is folyvást ide-oda, ide-oda gurultak. Követtem egy drótkötelet: szivattyúhimbához vezetett. Lerajzolva láttam már, így ráismertem: egyszerű, Oklahoma-típusú himba volt, amilyenek ezerkilencszázhuszonötben váltották fel először a termelésben a barbár merítőkanalakat. Panaszosan csikorogva hajladozott, mint a kütgém, s húzta-nyomta a szivatytyúdugattyúhoz erősített, fényezett rudat. Egyszerű mozgását éppen a drótkötéltől kapta, amelyik a fűben futott az orsókon. Visszafordultam és hamarosan meglátta.11, hogy a drótkötél egy dombon álló magányos kis betonépület felé tart, ahonnét sugárszerüen, elágazva több tucat ilyen meghajtó drótkötél indul. Az épület belsejében motoráttétel forgatott lassan egy vízszintesen fekvő tárcsát, ennek széléhez voltak odaerősítve körben a meghajtó drótkötelek. Itt, a tiszta, meszelt falak között, a nagy ablakok fehér világosságában született folytonosan, mint valami csendes szülőszobában, ez az egyszerű mozgás, amelyet a drótkötelek több tucat olajkúthoz továbbítottak. Amíg a fúróhelyen jöttem-mentem, egész idő alatt mindössze két emberrel találkoztam: az őrökkel, akik a belépési igazolványomat ellenőrizték. Este régi-régi jó barátom, Vaszilij Mihejevics Botov, a telep őslakója, így mondta el néhány szóban a faorsókon mozgó drótkötelek történetét: — Volt itt a telepen egy csudabogár lakatosunk, Bacsurin nevezetű. Ö találta ki ezt a mozgástovábbítási módot a tárcsától a himbákig, úgy huszonöt körül. Egyszerű megoldás- ^ . nak látszott, így hát mindenütt bevezették, jobbat nem tudtak kieszelni. Persze megjutalmazták érte: ötven rubelt kapott. Egyébként párttag volt, de — a cári idők öröksége — szeretett kissé felöntögetni a garatra. Bizonyára a jutalom is erre ment. Csakhogy már régen emésztette a tüdőbaj, s ennek a betegségnek, tudjuk, nem használ az ilyesmi. Kezelték ugyan, sőt, valamilyen gyógyhelyre is elküldték, de hiába. Szóval, tavaly elköltözött a másvilágra a mi Bacsurinunk; eltemettük. Csak az orsók maradtak utána. Ha a fúróhelyeken jár az ember, csend veszi körül, csak a himbák hajladoznak csikorogva, s az orsók gurulnak a fűben ide-oda, ide-oda mindenfelé. Megyek s azt gondolom magamban: „A mi Bacsurinunk gurigázik, de még hogy gurigázik Botov elnevette magát, s másra terelődött a szó. Sok mindenről kellett kifaggatnom, riporteri kérdések és feladatok rajzottak az agyamban a fúrásban mutatkozó erős lemaradás okáról; az üzemeltetés akkoriban sikeresen folyt. Szóval, nem értem rá az Oklahoma-szivattyúkkal foglalkozni, meg a velük kapcsolatos miegymásokkal. Csak úgy átvillant az agyamon, hogy milyen érdekes mindez, emlékezetemben kéne tartanom. Néhány napra mégis elfeledtem Bacsurin történetét, más dolgok és benyomások szorították háttérbe. Csak elutazásom napján, egy távoli területről visszatérve, jártam ismét az egyes számú fúróhelyen. Közben beköszöntött a tél, tartós hó lepte el a vidéket. Minden fehérlett körös-körül, és minden még inkább kihalt volna. Még mértanibban, még sivárabban feketélltek a csövek, tornyok, szivattyúszerkezetek, még vigasztalanabbul terült el a sík föld az ólmos fehér takaró alatt, még hidegebben, félelmetesebben csillogtak az egész táj felett a fő-hegygerinc bordás tömbjei és csipkés ormai. A telepen tovább folyt a pihenést nem ismerő, láthatatlan munka, a fagyos, tiszta levegőben mindenfelől panaszosan csikorogtak a himbák és a meghajtó drótkötelek; durvábban, feltűnőbben görögtek ide-oda szüntelenül a faorsók a makulátlan hótakarón. „Milyen szánalmasan egyszerű mozgás! — gondoltam magamban, amikor Bacsurin, a lakatos eszembe jutott. — Ide-oda, ide-oda, és a hosszú és változatos mozgásokban gazdag élet... De vajon valóban gazdag volt?“ i Ekkor ráébredtem, hogy semmit sem tudok az elköltözöttről, akinek testet öltött gondolata továbbra is segíti a nép munkáját; újabb és újabb tonna olajat hoz felszínre. Nem ismerem külsejét, gondolatvilágát, beszédét, modorát, mindazt a jellegzetességet, egyéni színt, amelyet így fejezett ki kurtán: ,„Én, Bacsurin“; és talán sajátosan kacsintott a barátjára, miközben savanyított paradicsomot harapott a pálinkához, majd hüvelykujjának párnájával megsimogatta vastag bajuszát. Volt-e bajusza egyáltalán? Itt már a képzelet kezdődik, az irodalom, de hogy valójában milyen volt, arról semmit sem mondhatok. Még az atyai nevét sem tudom. Heves vágy fogott el, szükségét éreztem, hogy nyomban mindent megtudjak róla, hogy kifaggassam Botovot, a barátait, a családját — hiszen bizonyára maradt utána valaki. Legalább a fényképét láthatnám . .. De a csoportiroda előtt már várt az alkalmi autó, hogy bevigyen a városba, percre ki volt számítva az időm. Le kellett mondanom Bacsurinról ... ■ Azóta nem jártam az Dj Ipartelepen. Gon- 12
