A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-15 / 46. szám
Nagy László Endre Egy ember élete 5. Meghalt SZABÓ pAl Szabó Pál későn lett íróvá, de irodalomba lépése nem akármilyen volt. A kor legnagyobb prózairója köszöntötte a Nyugatban. Móricz ezt irta 1931-ben: „Ady Endre: Vér és arany. Azóta nem volt bennem ilyen izzó és olvadt láz, öröm és meghatottság irodalmi jelenség előtt, mint ma, hogy elolvastam egy új ember új könyvét. Szabó Pál, aki irta, hat elemit végzett... Van neki egy holdja! Van neki egy talpalatnyi földje! És azon a földön úgy meg tudta vetni a lábát, hogy övé az, egész falu. Övé minden embere, férfiak és nők és gyermekek és az övé minden hangulata." A későn harminchét éves korában íróvá érő Szabó Pál pályakezdő regényeit (Emberek, Békalencse, Papok, Vasárnapok) nem formálta még kiforrott életkoncepció. Ösztönös lázadását elnéző szeretet tompította, hitt a parasztság és középosztály közeledésében, sokat remélt a falusi vezetők megértésétől. Jóhiszeműen és bizalommal tekintett szét a világban, s a nehéz évek tapasztalatait elfeledtetni látszott a siker, s a bajokra illúziókkal felelt. Ez a felemásság és naiv társadalmi látás azonban épp csak megérintette Szabó Pál műveit. Újabb könyvei (Anyaföld, Csodavárás, Szakadék, Őszi vetés, Lakodalom - Keresztelő — Bölcső) már Móricz szavait igazolták. Ezekben a műveiben igazi elemére talált, amikor a falu mindennapjairól, látszólag eseménytelen és mozdulatlan életéről kezdett Írni. A mese ömlését biztos mederben tartja ekkor már a hiteles falukép és a belülről látott emberek rajza. Szabó Pál falujának külön éghajlata van és embereinek külön természetrajza és viselkedésformája. Történeteiben „koldusok, elesettek, rongyparasztok, becstelen urak és jó emberek fölött diadalmasan zeng az élet lírája." A felszabadult falut Isten malmai cinü regényével köszönti. Az új földben a szocialista szövetkezés útját választó parasztság átalakulásának a hiteles rajzát nyújtja. Nyugtalan élet címmel életének történetét dolgozta föl regényes formában. Történelmi regényében (Ahogy lehet) bölcs élet- és történelem filozófiáját összegezi. Szabó Pál életművében kétségbevonhatatlanul a tegnapi zsellérek, földnélküliek, kisparasztok oldalán áll a földesúri birtokok ölelő szorításával szemben. A felszabadulás után irt műveiben pedig egyértelműen tesz hitet a falu szocialista átalakulása mellett. Méltán érdemelte ki többször is a Magyar Népköztársaság irodalmi és művészeti díját: a Kossuth-dijat. Halálával nagy veszteség érte a magyar irodalmat. — Nem is láttam őket! — mondtam alig titkolt kárörömmel. Egy darabig gyanakodva nézegettek, azután visszamásztak a tankba, az acélkoporsó megfordult és eldübörgött Nyitra irányában. A robbanószer nem került be a hidak alá, pár gerencséri mégis kételkedett bennem, hiszen „a robbanás nem következett be“! Ilyenek az emberek. Másnap egy német katona hozta a hírt: Az oroszok átkeltek a Garamon. A német katonák gyorsan elszeleltek a faluból ... Napokon keresztül kétfelől lőtték a falut, az utcák elnéptelenedtek. Mindenki a pincében vagy a veremben lapult... Azaz — majdnem mindenki... Mert néhányan kihasználták az alkalmat és fosztogattak, feltörték a lakásokat. Azt hittem, hogy már egy német katona sincs a faluban, pedig még ott lapultak a pajták és a kerítések mögött. Az én kertem alatt is tizennégy német katona halt meg. Gyertya mellett ültem a veremben, néha kilestem. Futkározó katonákat láttam, sebesülteket és halottakat is. De ki mert volna most kimenni? Fütyültek a golyók, gránátok robbantak. Egyszer azután csendre ébredtünk, egy hang lekiáltott hozzám: — Anti, gyere ki! Itt vannak az oroszok, beszélj velük! öt géppisztolyos katona állt a verem előtt. Kettőnek véres volt az ingje, de azért mosolyogtak: — Német nincs? Német katona nincs, papa? — Zdrasztvuj... zdravsztvujtye! — dadogtam ki a régen mondott szavakat. Az egyik katona megveregette a vállam: — Ne félj, papa. Mi a németeket keressük csak. 1945 áprilisa volt. A fák már rügyeztek, zöldellt a fű, ahol nem tépte fel gránát, ahol nem túrta fel a tankok lánctalpa, ahol nem festette pirosra az emberek vére. Az erdőből előjöttek a gerencsériek és újra megkezdődött a munka. Én az oroszok tolmácsa lettem. A kapitány öregebb ember volt és esténként sokáig elbeszélgettünk: — Nézd, öreg, én tudom, hogy ebben a faluban vannak fasiszták. Te ismered őket! Eszembe jutottak a gárdisák. Igén, most boszszút állhatnék. De rajtuk állnék bosszút vagy a gyermekeiken? — Nem, kapitány elvtárs! Itt nálunk nincsenek olyan nagyon rósz emberek! Gyávaságból lépek be a Hlinka pártba. Ne bántsuk őket! A kapitány újságpapírból vaskos cigarettát csavart és amikor megnyálazta, rámvillantotta kék szemét: — Vigyázz! Vigyázz! Még megbánhatod, hogy kímélted őket! Én nem sokáig törtem a fejem. Egy este összehívtam pár megbízható embert: — Hozzátok el magatokkal a legbecsületesebbeket. Megalakítjuk a helyi pártszervezetet. Csakhogy a jelentkezők között tíz rendes ember volt és húsz gárdista! A járásról háromszor utasították vissza a jelentkezőket. Az emberek hallgattak ugyan, de nem felejtettek. — Szakítanunk kell ezekkel az emberekkel! — mondtam a legközelebbi gyűlésen, s ezután már csak hatan maradtunk. — Mi leszünk a pártbizottság, és most válasszunk elnököt — javasoltam. Mindenki rám szavazott, mégsem vállaltam. Azután a hnb elnökének megválasztására került a sor. És nem mondhatom, hogy a legmegfelelőbb embert választottuk ki erre a tisztségre. Ez nagyon gyorsan beigazolódott! Amikor nyeregben érezte magát, elkezdte: — Ha a pap kap meckát (amolyan kilenced féle), adjatok nekem is! — csakhogy Gerencsér szegény falu és két papra igazán nincsen szüksége. — Először is szlovák vagyok és csak azután kommunista! — jelentette ki egy másik alkalommal. Aztán sor került a földművesszövetkezet megalakítására. Az utcán állítottam meg az embereket, próbáltam őket meggyőzni a közös gazdálkodás előnyeiről. S ekkor ki mással találtam magam szemben, mint éppen a helyi elnökkel?... Tapasztalatlanok voltunk és a vezetésre alkalmas embereket nem tudtuk kiválasztani. Hibát hibára halmoztunk. S a feltételezett jóakarat helyett gyakran a rosszindulattal találkoztunk. Mégis megalakult a szövetkezet az úrbéres és a papi földekből. A majdnem semmiből.' A kontingensét a hnb elnöke Irta szét — de csak a kisgazdákra! A nagyokkal jóban akart maradni, amolyan: „Ki tudja, mit hoz a jövő?“ alapon. Szénát osztottak! — engem kihagytak belőle! Vetőmagot osztottak! — engem kihagytak belőle! Műtrágyát osztottak., — ebből is kihagytak. A legközelebbi alkalommal aztán elbődült bennem a borjú, hiszen az asszony folyton rágta a fülemet. Fogtam magam és elmentem a párt elnökéhez: — Nézd, elnök elvtárs, te nagyon jól tudod, hogy mindig más ügyeit intézem. Szaladgálok fűhöz-fához. A járásról a kerületre, a kerületről a megbízotti hivatalba. Miért éppen engem hagysz ki mindig, ha valamit kap a falu? Az elnök olyan ártatlan képpel nézett rám, mint egy maszületett bárány: — Hát miért nem szóltál, Anti? Talán a kisujjamból kellett volna kiszopnom, hogy mire van szükséged? Mennyi széna kell? — aztán súgva tette hozzá: — Ne a pénztárosnak fizesd ki az árát, hanem énnekem! Érted? De a szárazsági pótlékból megint kihagytak párunkat. Erre összejöttünk és írásban felmondtunk az elnöknek meg a helyettesének is. Másnap már a mártír szerepében tetszelgett a hívei és a rokonsága előtt... — Szegényke, nyolcszáz korona nyugdíjjal vonult nyugalomba! Szerencsétlen szövetkezeti Nem volt irodahelyiségünk, istállónk, raktárunk, semmink. Tag is csak négy-öt. Aztán kaptunk vetőmagot, műtrágyát. A pap elhagyott istállójában negyven juhot, tizenöt üszőt és tíz anyakocát. Nem volt könyvelőnk sem, a szomszéd faluból hívtunk, mutassa meg, mit hogyan kell csinálni.’ Néha hajnalig dolgoztam, és rá is fizettem erre. 1953-ban gyógykezelésre küldtek a Tátrába! Pár nap múlva fenyegető levelet kaptam, hogy azonnal utazzam haza, mert elsikkasztottam a szövetkezet pénzét! Ha nem megyek, esendő rök jönnek értem! Azt a magasságos erre-arra! — az első vonattal utaztam, pedig beteg voltam. Otthon aztán kisütötték, hogy hiányzik a legelő- és a fuvarpénz, összesen tizenkétezer korona. Előszedtem a könyvelést, a papírok szerint elszámoltam nekik töviről-hegyire, de még így is kétezer korona hiány volt. Ezt ki kellett fizetnem. Csak később tudtam meg, hová lett ez a pénz. A vezetőség kihirdette, hogy aki belép a szövetkezetbe, az kap olcsó ruhát. Hát erre kellett a pénz — az én pénzem! Én őt néztem és ő pedig valahová messze nézett, ki az ablakon, túl a hegyeken, az idő függönyén keresztül a múltját, az ifjúságát kereste. Még egyszer gyorsan végiggondolta az egész életét, hogy nem hagyott-e ki valami lényegeset. S talán a jelenére és a jövőjére gondolt. Én tudom, hogy sok lényeges dologról nem akar beszélni. Tudom, Hogy neveket és pontos dátumokat mondhatott volna, de nem akar senkinek sem rosszat. Nem az a fajta. Nem tragédia amit elmondott, hanem egy életsors. Egy öreg palóc élete. S egy kicsit a palóc falu élete is ... Anti bácsi még mindig a hegyeket fürkészi és közben szívja a cigarettáját, majd újra beszélni kezd. — Nyugdíjas vagyok — öreg vagyok. Van sok ellenségem, de sokkal több a jó barátom. Szánt szándékkal sohasem ártottam senkinek, nyugodt a lelkiismeretem mint kommunistának és mint embernek egyaránt. Vége
