A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-11-15 / 46. szám

Mátyás király híres feketeseregében szol-Agált egy közkatona, akit Jánosnak hívtak. János igen szerény, szőtalan fiatalember volt, és a bajtársai mégis szerették, fellebbvalói pedig tisztelték.

János pedig nemigen mutatta, hogy különösebb tudománya lenne, csak segített a bajba jutottakon, ha valamelyiknek megfájdult a foga (ami katonáéknál elég gyakori eset), azt mondta neki, hogy:

— Tátsd el csak a szádat!

— Áh... — tátotta el a katona a száját, János pedig két ujjával belenyúlt.

— Ez az? — kérdezi, és körmével megkocogtatja.

— Ááá! — teszen a katona ilyenformán, ami a fogfájások nyelvén azt jelenti, hogy az, s egy pillanat, és a fájós fog máris ott van a János körme közt, s a megkönnyebbült katona markába hullatja. Az nézi a saját fogát, nézi, s közben röhög a megkönnyebbüléstől.

Azon időben még nem ismerték a kártyajátékot, a katonák zsoldfizetéskor nem kártyáztak, hanem kockáztak.

— Tegyél... vegyél... marad . .. vigyed ... — perdült ilyen szavakkal, de inkább jelekkel a kocka, kinek milyen volt a szerencséje. János nem kockázott, csak ha nem volt ki a céh, s nagyon erőltették. De nemigen erőltették, mert nyert, mindig csak nyert. Kizárt dolog, hogy a kocka valamikor is cserbenhagyta volna. Ilyenkor aztán kivette nyakából a kis zacskót, a pénzt belecsörrentette, a madzagot ráhurkolta a zacskóra, s betette ingén belül megint.

— Ha nyersz, tedd el, ha ütnek, szaladj el — mondja János és feláll. Térdéről lepaskolja a port. Pedig egyáltalán nem volt fukar ember, aki minden pénzét elkockázta, vagy hogy elitta, elmulatta, annak egy szóra kibontotta a zacskót és belemarkolt.

— Költsd el ezt is erőbe, egészségbe! — mondta neki.

— Köszönöm szépen, majd megadom zsoldfizetéskor — hálálkodott amaz.

— A zsold másra kell, a zsold mindig másra kell, azon beretvaszíjat kell venni, meg puskazsinórt, meg gombot a mentére, meg aztán baboskendöt a kocsmáros lányának, tegyed csak el. Nem kell ezt megadni.

— Köszönöm szépen. Adjék az Isten ezeranynyit helyette.

— Ád, vagy nem ád, az az ő dolga, de hogy el ne fogyjon, arról én gondoskodom.

Nőtt, nőtt a híre Jánosnak az egész feketeseregben, tisztek jöttek hozzá, akik pénz dolgában megszorultak, s János meghallgatta, kifaggatta, hogy miért kell a pénz, hova költötte a zsoldját:

— Mostanában nem voltunk ütközetben, és te is tudod, hogy a békebeli zsold igen kevés. Szabadságra megyek, szegény édesanyámat nem láttam már hosszú idő óta, hát nem szeretnék beállítani üres marékkai — magyarázta a hadnagy. .

— Azt nem. Az mégiscsak szégyen volna híres seregünkre, s ... dicső királyunkra — mondotta János, és megint kivette a nyakából a kis zacskót.

Hát így nőtt, szállt a híre Jánosnak az egész feketeseregben, még azon is túl, és egyszer meghallotta Mátyás király is. Nosza, kiadta a parancsot, hogy figyeljék ezt az embert, kiváltképpen azt, hogy honnan tudja újra és újra teleönteni a kis zacskót. De nem tudtak róla mondani semmit. De Mátyás király olyan ember volt, hogy nem nyugodott addig, amíg végére nem ért, amihez kezdett, hogy kilesse Jánost, beállt saját hadseregébe közlegénynek, és oda osztotta be magát János mellé.

Csend volt akkor az országban, s béke, a sereg Budán táborozott, a katonák kivonultak, meg bevonultak, kockáztak, ittak, udvaroltak, pontosan úgy, mint ezer év előtt, vagy azóta is mindég élni szoktak békeidőben a katonák, és

SZABÓ PÁL

Jánosnak jó komája lett Mátyás, akiről se ő, se a többi nem tudta, hogy király.

— Adjál már vagy tíz dénárt kölcsön, édes komám! — mondja egyszer egy este Jánosnak a király.

— Mire kell, édes komám?

— Hát tudod... ma este találkozók másodikszor a kislánnyal és ...

János máris húzza ki inge alól a kis zacskót:

— Aztán szép az a kislány, komám?

— Szép? De még mennyire szép! Nagyon szép.

János gondolkozva nézi a Mátyás szokatlan nagy orrát:

— Nesze. Itt van tizenöt dénár, mert a szép lány minden pénzt megér.

Na jól van, Mátyás király nem azért állott be közkatonának saját hadseregébe, hogy a János pénzén szép lányoknak udvaroljon, ezt megteheti saját pénzén is, mikor már nagyon jó barátságban voltak, azt mondja egyszer Mátyás:

— Jó komám vagy te nekem, János?

— Pontosan olyan komád vagyok, mint te énnekem milyen komám vagy — feleli János.

— Akkor csakugyan jó komám vagy ... így tehát egész bátran megmondhatod, hogy lehet az, hogy ... soha nem ürül ki nyakadban az a kis zacskó?

— Tudtam, hogy elébb-utóbb erre kerül a sor. De ne mondd, hogy rongyember vagyok, ma éjjel megmondom. Este ne aludj el takarodókor, a többi aztán majd megválik. Attól függ minden, amitől lóg.

Este kilenckor szokás szerint elfújták a takaródét, mindenki bújt a pokróc alá, de Mátyás király nem vetkezett le, csak úgy pislogott ki a pokróc alól, mintha levetkezett volna. De éjfélfelé mégiscsak elaludt, s arra serkent, hogy valaki megrugdossa a lábát, erre felül hirtelen, s csodálkozva pislog Jánosra.

— Gyere. — Mond ennyit János.

Lábujjhegyen mennek ki a kaszárnyából, aztán ki Budára, ott is a Fő utcába, ahol a leggazdagabb kereskedők üzletei vannak.

— Ide bemegyünk — áll meg egy fényes üzlet előtt János. Aztán kulcsot vészén ki zsebéből, a kulcs éppen a zárba pászol, az ajtót kinyitja, s bemennek. Másik kulcsot vészén elő, ez meg a kasszát nyitja ki, a kasszában temérdek pénz, s János marékkai rakja ki az asztalra.

— Te meg számold pontosan háromfelé — mondja Mátyásnak.

— Egy, kettő, három... Egy, kettő, három ... — számolja Mátyás három csomóba a pénzt, s amikor készen van, azt mondja János:

— Ez a csomó örökség, ezt visszatesszük a kasszába. Ez a másik csomó a tiszta haszon, ezt is visszatesszük a kasszába. — A két csomót összesöpri, s két marékkai önti vissza, ahonnan kivette. — Ezt, a harmadik csomót lopta, ezt eivisszük, és lassacskán széjjelosztjuk a megszorultaknak. Az én kis zacskómba nem fér az egész, tartsad csak a zsebedet... — S Mátyás csak hüledezik, milyen jó lenne, ha minden kereskedővel így lehetne igazságot tenni.

— Csak azt nem értem — mondja —, hogyan tudtad a kulcsot megszerezni?

— Az igazság minden zárat kinyit a világon elébb-utóbb. Na, de mink menjünk tovább, mert mindjárt megvirrad — válaszol János, és a kasszát bezárja, az ajtót is bezárja, s mennek tovább.

Takaros kis kerti házba nyitnak be, a hold besüt az ablakon, s egy ágyban olyan szépen alszik egy szép fiatalember, meg egy öregember egymás mellett, mint a tej.

— Hm, hm — csóválja fejét János —, nem jól van ez így sehogy se. Emeld csak fel szépen a fiatalembert, aztán vigyük. Ne félj, nem ebred fel, mert ennek még nagyon tiszta a lelkiismerete. Mátyás felöleli a szép fiatalembert, mennek tovább, s János az ajtót bezárja maga után.

Egy szép, úri palotába mennek be a Vár alatt, a kulcs itt is kinyit minden zárat, s ahol egy pompás, szép fiatal lány, meg egy csúnya vénasszony alszik nyugodtan egymás mellett az ágyban.

— Látod, ez se igazság — mondja lassan a barátjának János. — Élőnek élő a fele, holtnak meg holt, fektesd le csak szépen a fiút ide ni, a lány mellé. A vénasszonyt meg hozzad csak utánam ... Amott hagytuk a párját.

Mátyás a fiatalembert befektette szépen, a vénasszonyt meg felnyalábolta, és vitte János után. A kis kerti házba bementek megint, Mátyás az öregasszonyt lefektette az öregember mellé, s elmentek, de az ajtót bezárták maguk után.

De dél se volt, mikor Mátyást titkos küldöncök keresték, vissza kellett menni királynak megint, mert ezen idő alatt sok törvénytevésre váró gyülekezett össze a palotában. Mátyás király tette a törvényt erre is, arra is, de minduntalan eszébe jutott a János éjszakai törvénytevése, milyen jó lenne, ha ilyen egyszerűen, tisztán lehetne törvényt tenni. De hát persze nem lehet. Tökéletes igazság talán nincs is a világon, vagy van? Még nem tudja. De megkérdezi Jánostól legközelebb. S akkor bevezetnek elébe egy öregembert, meg egy öregasszonyt. Mátyás csak nézi őket, nézi. Hiszen ez az éjszakai öregember, meg az éjszakai öregaszszonyl

— Mi a baj, leikeim? — kérdezi tőlük.

— Ez a vénember engem az éjszaka elcsábított, igazságot kérek! — rikácsolt a vénaszszony.

— Hogyan van ez a dolog? — kérdezi az embertől Mátyás csendes szóval.

— - Felséges királyom, ez nem igaz. Még hogy én csábítottam el! Az unokáin eltűnt mellőlem, s mikor reggel felébredtem, helyette ez a vén csoroszlya fútta ott a kását... Odabújt hozzám, ez a valóság.

— Csorbát ejtett a tisztességemen! — rikácsolt tovább a vénasszony.

— Mi igaz ebből? — kérdezi Mátyás király az öregembert zordul.

— Könnyű Katit táncba vinni, felséges királyom! — feleli kitérően az öregember.

A király tudja már, hogy itt aztán ö nem tud igazságot tenni. János, a katona, rontotta el ezt az egészet, hozza rendbe hát ő, ha tudja. Kiadta a parancsot, hogy nyomban kerítsék elő a katonát.

János hamarosan előkerült, jött a palotába nagy léhvel-péhvel, megállóit a trón előtt, és bezzeg megijedt, megismerte a királyban az őkedves komáját, a nagy orráról. Mindazonáltal úgy tett, mintha nem ismerte volna meg:

— Egy életem, egy halálom, parancsoljon felséges királyom!

— Nézzed csak, János, egyetlenegy jó komám — beszél emígyen Mátyás —, itt van az éjszakai két öreg, hiszen tudod te jól, hogy miről van szó, hát panaszra jöttek, és én nem tudok köztük igazságot tenni! Próbáld meg te. Hátha sikerül. Te zagyváltad őket össze.

,— Könnyű dolog ez, felséges királyom.

— No de János! Komák uvagýunk, vagy nem vagyunk komák? — figyelmezteti Mátyás roszszallón.

— Persze hogy komák vagyunk. Hát akkor kezdjük. Te cipelted el az öregasszonyt, cipeld vissza, és akkor rendben van.

— Igazad van! — mondja Mátyás örömmel, és leugrik a trónszékről, megfogja a vénaszszony kezét: — Gyerünk, öreganyám!

— Nem, nem, maradjunk már így, ahogy vagyunk... — szabadkozik a vénasszony.

— Dehát akkor miért jöttél panaszra? — förmed rá a király.

A vénasszony csak tátog, és odabúvik a vénemberhez, helyette hát János válaszol.

— Csak azért, hogy... nagyobb legyék a figura. Este, lefekvéskor minden asszony egyforma. Csak a napvilágon teszi némelye magát. Add rájuk áldásodat, édes komám, és menjenek el békességgel.

De a két öreg nem várta meg a király áldását, megfogták egymás kezét és elkoporcoltak.

Mátyás király nevetett, János is nevetett, az udvari főemberek is nevettek, tán még most is nevetnének, ha meg nem haltak volna, s ha meg nem haltak volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Mátyás király katonája