A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-01 / 44. szám
BUBORÉKOK * Szipogva, el-elfúlva sírt a folyosón. Fiatal, karcsú teste remegett, rángott, ahogy a mellette álló két idősebb nőnek — a kórház betegeinek — magyarázott. Hangját felindulása ellenére is igyekezett fegyelmezetten halkra fogni, de ez csak némileg sikerült neki. így őt hallgatták, figylték, a többiek is, ott a kórház folyosólyán katonás rendben álló lócákon ülve. És ő beszélt, mert nem számított, hogy kinek, de beszélnie kellett. — Már belenyugodnék abba is, ha meghalna, csak ne látnám már a kínjait... Ha nincs segítség, inkább már ne kínlódna, borzasztó nézni, tudni hogy... de az orvosok azt mondják, jobban van, és nem adják haza, hiába kérem őket. Azt mondják, az ő kötelességük harcolni az életért a végsőkig ... hiszen még nem a sírba való. Tegnapelőtt még megismert. Igaz — nem szólt, mert két hete nem beszél, de amikor rám nézett és én fölé hajoltam, akkor átkarolt a félkezével, mert a fél teste béna, ezért is került ide. De a félkezével szorított, magához ölelt sokáig. Talán biztosan megismert... és ma, csak nézett, nézett a semmibe. Hiába szólongattam, hogy mama! Édes mama! Anyukám! Édesanyám! Hiába . . . Mindezt hallottam én is, ugyanúgy, mint a többiek, s igyekeztem, közömbös lenni, föl-le sétálgatva a folyosón, de aggodalommal figyeltem a fiatal teremtést, az alig 16—17 éves szőke kislányt, akinek teste remegett a sírástól. Nem tudtam meg, mikor és hogyan távozott, mert szobámba szólított a kis fekete nővér az infúzióm napi adagjára. Ugyan ki lehet ez a kislány, gondoltam magamban, és ahogy néztem a jobb karom erében feszülő, ragtapaszokkal lefogott acéltűt, az átlátszó műanyagcső kiszélesedő torkában ütemes egyhangúsággal egyre csöpögő víztiszta folyadékot, az üvegpalackba felszökő piciny buborékokat — ugyanúgy buggyantak agyamban a felszínre az újabb és újabb megválaszolatlan kérdések: Félárva? Él-e vajon az édesapja? Van-e testvére? Ha van, ő-e a legidősebb, és azért jár itt ő még csaknem gyermeklány létére ilyen komoly, szívbemarkoló ügyeket intézni? Mert rá vár a gond, a teher, ha mégis bekövetkezne az, amibe már szavai szerint belenyugodna — pedig érzem és hiszem, hogy ott legbelül az érzései kuszáit összevisszasága alatti rejtett zugban most mégiscsak az a vágy pislákol, hogy a mama meggyógyul, élni fog az Édes! Az éjszakát mély, talán túlvilágot járó álommal aludtam át. Az orvosságok nyugtató, kábító hatása alaposan „kétvállra fektette“ álmatlanságomat. Ez az ő kötelességük: a zilált, kacskaringós gondolatokat sarokba szorítani, csökenteni a fájdalmakat, és pihenést adni minden gond-baj után. Az ébredésem is kábult volt. Szobatársam a szokásos reggeli köszöntés után megjegyezte: — Egy hely megürült az osztályunkon. Egy páciens elment. Az órámra néztem. Fél hat volt. Ezért mindjárt megjegyeztem: — ilyen korán is kiengednek betegeket, illetve gyógyultakat? — Ezt igen, mert nem haza ment. Csak a hullaházba. Az éjjel meghalt. Tudja, annak a lánykának az anyja, aki tegnap Itt sírt a folyosón. ... Csak a hullaházba! — Fülembe kongott a mondat, mint félrevert harangok sikoltó vészjele, és csak most értettem meg, mi történt... Mert új beteg voltam a kórházban — alig pár napos — nem szoktam még meg, hogy ilyen közelről lássam, erezzem a halált, itt a kórház környezetében. A nap folyamán többször kimentem a folyosóra. Láttam ott feketébe öltözött asszonyokat is üldögélni, vagy járkálva elvegyülve az unatkozva várakozó betegek között. Én a szőke kislányt kerestem a gyászruhások között, de sehol sem láttam. És amikor aznap újra infúziót kaptam és a feketehajú kis nővérke arcát fürkésztem, ahogy ragtapasszal rögzítette karomhoz az acéltűt, arra gondoltam, hogy ugyan mit érezhetnek az orvosok, nővérek akkor, amikor minden igyekezetük ellenére, minden tudás és szándék latbavetése ellenére mégis győz minden fölött az erősebb: a halál. — Igen — a halál . .. mert elpattan az élet is. Az élet is úgy porlik semmivé, mint a buborék ott, a fehér kórházi ágyhoz állított vasállvány üvegpalackjában. NAGY OLIVÉR Folytatás a 9. oldalról. hozzájárul a párt tömegbefolyásának kiterjesztését célzó stratégiai-taktikai irányvonal kidolgozásában. Jelentős érdemeket szerzett az Egységfront taktikájának keresztülvitelében. Figyelemreméltóak a proletárforradalomhoz vezető ót sajátos formájának tekintett munkáskormány megalakításával kapcsolatos fejtegetései. E kérdés megoldásában Lenin munkáiból és a bolsevik párt tapasztalataiból indult ki. Több kérdésben azonban még nem jutott el a forradalmi álláspontig. Lebecsülte a parasztkérdést és az elszakadásig menő önrendelkezési jog szerepét. A fö súlyt a nemzetiségekhez tartozó munkásság mindennapi érdekeiért folytatandó harcra helyezte. Rámutatott, hogy a munkásoknak határozottan fel kell lépniök a nemzetiségi elnyomás és igazságtalanság ellen. Az 1921. június 12-én a kassai területi értekezleten tartott beszéde határozott és szenvedélyes kiállás a proletár internacionalizmus mellett: „Csehország proletariátusának tömegeit olyan irányban kell felvilágosítanunk, hogy képesek legyenek a tett szolidaritásával segítségetekre sietni, ha súlyos gazdasági összeütközésbe kerültök és ha a munkásság letörésére az államhatalmat akarnák felhasználni azzal a hazug ürüggyel, hogy nemzeti, vagy ahogy az urak nálunk mondják, »államellenes' akcióról« van szó. Mi cseh kommunisták kötelezzük magunkat, hogy a magyarajkú lakoság nemzetiségi jogainak is őrzői leszünk. Tudjuk, hogy ha teljes mértékben teljesítjük ezt a kötelességünket, csak akkor lesznek képesek a magyar elvtársak arra, hogy harcoljanak saját burzsoáziájuk nacionalista demagógiája ellen.“ 1926-ban a Kommunista lnternacionálé VI. plenáris ülése Smeralt beválasztotta az elnökségbe, tagja lett a titkárságnak és a szervezési irodának is. Ettől kezdve tevékenységének a nemzetközi kommunista mozgalomban kifejtett munka volt a súlypontja. Több kommunista párt ülésén képviselte a Kommunista Internacionálét, rengeteg fontos megbíztatást kapott. 1929-ben a párt V. kongresszusa a párt válságba jutásának okait keresve a szociáldemokrata csükevényeket az ún. šmeralizmussal azonosította. A párt megalakulása óta ekkor töltőm először, hogy Smeral nem került be a köz, ponti bizottságba. A kongresszus után Smeral nyilatkozatban támogatta az új gottwaldi vezetést, ami jelen'ős segítséget nyújtott a pártot fenyegető veszély elhárításához. Hol itthon tevékenykedett, hol pedig a Kommunista Internacionálétól kapott feladatokat teljesítette. 1935-ben visszatért Csehszlovákiába és aktív segítséget nyújtott a pártvezetésnek a néprontpolitika megvalósításában. A Müncheni egyezmény megkötése után a párt utasítására Moszkvába utazott. A Kommunista lnternacionálé szerveiben fejtett ki élénk tevékenységet. Életének utolsó hónapjaiban a protetárforradalom története megírásának gondolatával foglalkozott. Ezt a munkát azonban már nem végezhette el. 1941. május 8-án Moszkvában elhunyt. A CSKP nevében Klement Gottwald búcsúzott Smeraltól e szavakkal: „Smeral elvtárs halálával nemcsak a csehszlovák proletariátust, hanem az egész munkásmozgalmat is súlyos veszteség érte. A munkások sohasem feledkeznek meg Smeral elvtárs negyven esztendős fáradhatatlan tevékenységéről, a munkásosztály érdekeiért folytatott áldozatkész harcáról, a kommunizmus nagy eszméi iránti hűségéről.“ ,n KISS JÓZSEF • W
