A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-09-13 / 37. szám

A gondolkodás szüli az akaratot. A nevelő tanítson akarni. Akarni a szépet, a jót, akarni a jobbat, a tökéletesebbet, a haladást és a fejlődést. Akarni a kivívott és kiérdemelt emberi egyenlőség legmagasabb fokát. És ez az a pont, ez az a feladat, amely a legszámonkérőbb felelősséget rója a tanítóra, a nevelőre, a pedagógusra. Mi, emberek eleve egyformák vagyunk az élet nagy és döntő pillanataiban. Mégis, az elmúlt két év politikai és emberi tapasztalatai ismételten az agyunkba vésték az elhanyagolhatatlan és figyelmeztető felismerést, hogy káros politikai megingások idején még az osztálynélküli társadalom is magában Jhordhatja az új osztályrétegeződések veszélyeit, s hogy az emberek közötti különbségek veszedelmesen és áthidalhatatlanul elmélyülhetnek, ha az egyént csak a személyi érdekek fűtik. Tudjuk, hogy az egyes emberek közötti különbségek még gondos politikai és nevelői munka ellenére is elmélyülhetnek éppen az emberré Válás, a munkaviszony megkezdésének idején: az iskolapad összetartozó, eggyé kovácsoló erejét átmenetileg lényegesen fellazíthatja a különféle és különböző munkahelyek eltérő jellege. Mégis végtelenül keserű és megrázó élmény volt számunkra látni, hogy éppen a legmagasabb tudás szintjét elért fiataljaink és a fiatalság forrongó korszakát már évtizedekkel meghaladott értelmiségünk egy része éppen a főiskolai oklevél révén találta meg egy számunkra idegen ideológiájú értelmiség legkülönbözőbb rétegeivel a közös szintet és közös nyelvet, s az internacionalizmus eszméi helyett áttérve a kozmopolitizmus kétes síkjaira, szinte percek alatt felejtve hazáját s a rendszert, amely emberré tette, milyen irtózatos távolságra került térben és eszmékben egyaránt, egykori honfitársaitól és szakmai kartársaitól. Egyetlen percig sem szeretném azt állítani, hogy ezért a keserű tapasztalatért kizárólag vagy akárcsak túlnyomó részben iskoláinkat és felsőoktatási intézményeinket terheli a felelősség, mindössze ezen a pontos is csak az egymásra gyakorolt kölcsönhatások comeniusi elvére szeretnék visszatérni: „A tanítónak kell elöl haladnia, s öt kell követnie a tanulónak.“ A tanító az élő ős kimondott szó, a tetté vált gondolat, a megtestesült erkölcs letéteményese és megszemélyesítője. A kimondott szó a leírott szónál is erősebben kötelez. Igen, mi is emlékezünk még az évezredes tételre: a szó elröppen, az írás marad.

ügytől, a harmadikat Cíger tanártól, a poprádi zeneiskola igazgatójától. Mindhárom levél ugyanazt a kérést tartalmazta: maradjon a személyzet a munkahelyén egy héttel tovább, lássa el koszttal a tanítóénekkart. A konyhának egész nyáron voltak kosztosai, nem akarták vállalni az újabb csoportot, de Andrášová azelőtt Poprádon tanított, tagja volt a Cíger vezette poprádi tanítóénekkarnak, neki magának is volt gyermekkórusa, így aztán kollegialitásból beadta a derekát. Persze az iskola igazgatója nélkül nem mehetett volna a dolog, de Miroslav Repka is mellé állt, s az egész összpontosítás alatt igazi házigazda módjára viselkedett. (Még a felesége is kivette a részét a munkából: nem egyszer láttuk, amint késő este vagy korán reggel valamelyik szakácsnő helyett ott sürgött-forgott a konyhán.]

Cíger tanár úr nemcsak a kosttunkat segített elintézni, hanem értékes, gazdag képanyaggal illusztrált előadást is tartott nekünk Beethoven szlovákiai kapcsolatairól, s megígérte, hogy szlovák népdalokból egy csokorra valót földolgoz énekkarunk számára. Adott szavát még az összpontosítás vége előtt beváltotta: a Magúra szállóban rendezett hangversenyünkön ő is megjelent, s nagyon szép, meleg hangú beszéd kíséretében átadta kórusunknak az ígért mű kottáját. Egyben tolmácsolta a járási tanítóénekkar szívélyes üdvözletét s meghívását egy egész estét betöltő hangversenyre. A Magurában adott műsor ugyanis eredetileg nem szerepelt összpontosításunk tervében — csak a helybeliek fölkérésére rögtönöztük. Annál inkább jólesett az a testvéri fogadtatás, amelyben mind a közönség, mind a rendezőség részesített bennünket. A bel- és külföldi üdülővendégekből és helyi lakosságból összeállt közönség lelkesen tapsolt, gyönyörű ždiari népviseletbe öltözött iskoláslányok virágcsokrokat nyújtottak át, s egyikük fölolvasta azt a megható verset, amelyet Miroslav Repka igazgató a tiszteletünkre írt. Ez-Mégis, elmerengve hajdani tankönyvek tucatjainak fakuló emlékein, bennünk, akik tankönyvek tucatjain nevelődtünk, önkéntelenül is felmerül a kérdés: hova lettek tudatunkból a kövérbetűs meghatározások, hová a dőlt betűs fejezetek, hova az aprőbetűs magyarázatok? Képüket sorra elmosta a száguldó idő, de a szavak, a szívünkbe és tudatunkba vésett szavak még ma is élnek és visszhangzanak bennünk. A tankönyv és minden egyéb: segédeszköz, de a pedagógus maga a módszer és a megvalósítás. A tanító a fülekbe, agyakba és szívekbe vésett szó erejével nevel és oktat, mert vitathatatlanul igaz és érvényes ma is a Magna didactica oly sokszor idézett követélménye: „mindent annyi érzékszerv segítségével kell feltárnunk, amenyivel csak lehetséges“, de a sző, a tetté formálódó gondolat erejével semmi sem mérkőzhetik. Mi az elmúlt huszonöt esztendő alatt a legmodernebb tanítási segédeszközök egész tömegével szereltük fel szocialista iskolánkat, s fenntartás nélkül hiszünk az audiovizuális módszerek sikerében és a vizuális élmények fontosságában, hiszen a bíróságokon is súlyosabban esik a latba a szemtanú véleménye, mint a fültanúé, s fenntartás nélkül hisszük, hogy modern tanítási segédeszközeinket rohamosan váltják fel a még modernebb, korszerűbb tanítási segédeszközök. De fenntartás nélkül és töretlenül hisszük és valljuk azt is, hogy a legmodernebb tanítási, nevelési, pedagógiai eszköz továbbra is mindig a tanító marad. A szóvá formálódott gondolat, az elkötelezett tett, a kimondott mondat varázserejével.

De a hibátlan mondat hibátlan életet és hibátlan magatartást igényel. Ennek az erkölcsi magatartásnak legcsalhatatlanabb, legigazabb fokmérője és értékjelzője a tudatos harc a színvonalért, a színvonal napról napra, tanítási óráról tanítási órára történő tudatos emeléséért, a tanítói és nevelői munka belső intenzitásának céltudatos fokozásáért, az összes erőforrások és erőtartalékok maradéktalan harcba vetéséért. Félreértés ne essék: ez nem a jelen színvonal lebecsülése vagy elmarasztalása, ez az emberi fejlődés szigorú törvénye; a haladó elhagyja az egyhelyben topogót, s ami tegnap még politikai, gazdasági és kulturális szükségszérűség volt, a haladás szigorú törvényeinek értelmében ma már nem az. Számunkra ez a tétel ma állampolgári kötelességgé, döntő fontosságú korparanccsá vált; ha valamely ország képtelen erőforrásait fejleszzel a testvéri gesztussal, úgy éreztük, a tátraalji szlovákok, goralok őszintén szívükbe zárták a csehszlovákiai magyarság képviselőit. S így van ez jól: népeink, amelyek egy évezreden keresztül egy történelmet írtak, együtt béreztek, együtt szenvedtek, de együtt is daloltak, örültek, ha volt rá okuk, a jelenben s a jövőben sem élhetnek farkasokként, egymás mellett. Rá kell döbbenniük végre, hogy létük csak az egymásra utaltságban válik teljessé, hogy minden viszály, acsarkodás, türelmetlenség újabb veszteségeket, lemorzsolódást eredményez.

Minden jó, ha a vége jót A Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának idei

teni, más téren sem fejlődhet, s nem fejlesztheti jólétét, kultúráját, nemzeti egységét sem.

A nemzeti egység nem választható el a politikai egység gondolatától. A szocialista iskola szocialista embert nevel. Ezt csak szocialista, a szocializmus eszméihez hű pedagógussal valósíthatja meg. A szocialista pedagógus útja ma a szocialista önmagára eszmélés, felfelé ívelés, többet akarás, többet tudás. És a szocialista osztályöntudat. A hivatásérzetté fokozott közösségvállalás, amely nem ismer lehetetlent, nem ismer menthetetlen gyermeksorsokat, leírt és peremvidékre :?odort kis életeket, mert tudja, hogy a szociális elszigeteltség kihat az egyéniségre, s mi az egyéniségért küzdünk, a közösség, a társadalom érdekében. A szocialista emberért küzdünk. Ismerjük a múltban elszenvedett károkat, ismerjük a nehézségeket, amelyekkel meg kell küzdenünk, de tudjuk, hogy a talaj egyenetlenségei mindig kiegyenlíthetők, árkok és szakadékok feltölthetők és áthidalhatók, ha elv és eszme győzedelmeskedik.

Űj tanítási év küszöbén állunk; fel kell mérnünk erőinket és céljainkat. Pedagógiai munkánk eljövendő eredményeiről és sikeréről van szó: a gyermek, akit gondjainkra bíztak, nem tőlünk függetlenül, hanem általunk válik emberré. Előbb azonban hónapok és évek hosszú során át tanítvány lesz: a mi tanítványunk, aki várja, akarja és kívánja a tudást, a megismerést. úgy kívánja, ahogyan korunk egyik ismert pedagógusa, H. Roth szövegezte meg egyik, számunkra ma is nagyon időszerű munkájában [Jugend und Schule zwischen Reform und Restauration): „Ha a gyerek igazán tanul, akkor az egész gyerek tanul...“

S mi tudjuk, s hadd legyen ez szeptember elejei útravalónk és szívből fakadó jókívánságunk a pedagógusok felé: Ha a- pedagógus igazán nevel, akkor az egész pedagógus nevel.

A bölcsődéktől és óvodáktól a főiskolákig, a Tátra és a Beszkidek falvaitól a délvidéki, magyar oktatásnyelvű és a keleti ukrán-ruszin oktatásnyelvű iskolákig szeretettel köszöntöm hazánk pedagógusait.

nyári összpontosítása, amely olyap borús elő jelekkel indult, ragyogó záróakkorddal ért vé get. S még meg sem említettem a több mint fél hetet kitöltő énekkari munkát, a Tátra gerincének megmászását —• Székely Pista és Teleki Miklós kezdeményezésére —, meg az egynapos zakopane—krakkói kirándulást, amely különösen a közös lengyel—magyar múlt föl elevenítésével nyújtott maradandó élményt. Mindent egybe vetve megállapíthatjuk: az új, számunkra szokatlan környezetben végül is otthon éreztük magunkat, hiszen az ember min , denütt otthon érzi magát, ahol jóbarátokra, testvérekre talál. SIMKŐ TIBOR