A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-09-13 / 37. szám
Etői a naptól Elias Kurtovič újra a régi llijica Petrasov lett, olv,an, mint bárki más Drágában. Otthoni ruhát húzott, a haját egyszerűen a halántékára simította homlokáról, falusiasán — és elfelejtette mind a három nyelvet, amit odalent kitanulmányozott a gyalogos bataillonnál. Szerette volna, ha Boja is ilyennek látja, de egész nyáron nem mert közeledni hozzá, és őszig egy szót sem váltottak. i llijicának nem nyúlt meg az arca, nem voit betegesen sápadt, pirospozsgás képe majd kicsattant; nem volt beesett mellű sem, nem is Isphécsölt, de ez a szép szálL egészséges legény á maga módján mégis valóságos "pszichológus volt, legalábbis olyankor, ha ez hasznára váit. Ezért kezdett csak ősszel Boja után járni. A monostorszegi lányok nem tavasszal sóhajtoznak, mint a városi kisasszonyok, nem is a fülledt nyári estéken; tavasszal Drágában nem esznek vacsorát, ebédet is alig, nyáron meg csak egy vágya van a munkában fáradt kéznek, lábnak: egy zug, ahol pihenni lehet, éppen akkortájt, amikor a holdfénynél a városi lányok ábrándosán nyaggatni kezdik a zongorát. A monostorszeglek ősszel szórakoznak, és van is rá módjuk, ősszel teli a ház, a tél meg azokat is a tűzhely köré vonja, akik nem is szerelmesek. Tudta ezt llijica, és szorgalmasan dolgozott a mezőn nyáron át, csak néha gondolt elmerengve arra a májusi alkonya tra. És elmúlt ez a hosszú, napsütéssel és verejtékkel teli tüzes nyár is, és végre megjött a derűs, gazdag ősz! Tarka most a völgy, akár egy tavaszi pillangó. Itt sárgult a lomb, ott rőtes színbe váltott, bíborba fordult vagy zöld volt még, csak sötétebb árnyalatú, mint nyáron. A madarak elnémultak, de rázendítettek helyettük a monostorszegiek. — Ö, ó, ó, oj! Ökrös szekerek nyikorogtak a völgyben, kukoricával meg olajoshordókkal megrakva, a kolostor felé vagy egyenesen be, a faluba. — Galambocskám, galambocskám! Ó, ó, oj! Garmadában áll már a házaknál a káposzta meg a krumpli, a jól megtermett, piros képű pásztói-lányok lehajtják a jószágot a hegyekből, a sárga és vörös levelekkel borított ösvényeken innen Is, onnan is fölhangzik a bronzcsengők csilingelőse meg a bádogkolompok tompa kongása. — Mire szán az édesanyád ... — és az első déli szelek csengő hangokkal futtatják be a sötét, mogorva sziklákat, mint a török váromladékot a borostyán. — Galambocskám, galambocskám... — szomorúra vagy vidámra fordul a dal, aszerint, hogy remény vagy kétségbeesés lakozik az énekes szívében. A lejtőkről tarka rajokban sodródik az avar a völgybe, befedi a köves utacskákat, kárpótolja a kis réteket a régen lekaszált virágokért. Szélzúgás, újabb levélraj! — Mire szán az édesanyád ... — Feleségül hozzám ad-e ... ó, 6, oj! Az asszonyok nagy rőzsekötegekkel ereszkednek le a völgybe a meredek, kanyargós ösvényeken, és az alacsonyan egymásra torlódó szürke felhőkből arcukba veri a szél a kitartónak ígérkező őszi eső első csöppjeit... — Hozzám ad-e, hozzám ad-e. <. — Jó fiának elfogad-e... ó, ó, ő, oj! Drágában korán nyugszik a nap, és leszáll a szeles, esős, levélhullajtó éjszaka, amikor félelmesen morajlik a völgy, és mindenre sötétség borul, csak néhol látszik egy-egy fekete monostorszegi házikó kivilágított kisablaka. — Galambocskám, galambocskám... — hangzik föl újra valahonnan a völgy mélyéből, és nem tudni, bevégzik vagy elölről kezdik ezt a legényeknek való szerelmes nótát, amit azonban éppoly gyakran énekelnek lányok is. Vége már a kemény nyári munkának, és most a monostorszegiek megpihennek, a Drágában készülő Iagzikról beszélgetnek, amelyek ebben az évben is megtöltik kunyhóikat szerelemmel, borral és dallal. A tó és a sziklák történetei, a török várrom és a hajdukok a téli estékre maradnak, karácsonyra, amire az ő komor falujuk tiszta fehér lesz, akkor majd a vihartól úgysem lehet hallani mást. mint a kísértethistöriákat meg a hősi énekeket. De most, hogy nősülni készülnek a legények, mi egyébről is beszélgetnének. Különösen ezen az őszön, amikor llijica Petrasov akar házasodni, ráadásul milyen fura házasságra készül! A házasságkötés Drágában sohasem volt valami különleges vagy bonyolult dolog, mindkét részről a szülők beszélték meg, és a fiatalok egybekeitek esküvővel vagy anélkül. Ahogy a szülők megállapodtak — ez a fő. Azt gondolták, így lesz ebben az esetben is, éppen csak llijicának nem lesz ínyére elvenni a girhes-görhös Viaszbabát. De minden másképpen történt: éppen llijica akarta a házasságot meg Joviša, az öreg Petras pedig és Marta hallani sem ah-srt Visšíhahftról! Csak meg kellett hallgatni őket, és Drágában már mindent tudtak töviről hegyire, mert Petras és Marta nem csinált titkot semmiből. — Amíg mi élünk — mondták —, nem fogja ez a Viaszbaba llijica nyakába varrni magáti Azt mondják, nem akaródzlk neki a mi fiunkhoz, de kinek is kellene az a sárga meami az övé, már mindene amúgy is Petrasé lett — és a monostorszegi lányok kivétel nélkül szívesen mentek volna a kocsmáros fiához. így beszéltek folyvást, jártak a nyakára, míg Boja abba nem hagyta a könyhui látást, csak az arca lett még halványabb és keskenyebb, de a szeme szárazon csillogott. És olyan szelíd, sötét, fényes volt a tekintete, hogy a lányok azt beszélték, vétek, hogy ennek a girhesnek, göthösnek ilyen szép szeme legyen. llijica is nekibátorodott valamelyest, és ő is járogatnl kezdett hozzájuk, hogy az esküvő már elintézett dolog, és biztatta Bóját, jobb lesz ám náluk a kocsmában mint itt a már""“ lomban, de nem tudta fölvidítani. llijica szívesen ment volna mindennap, de a lány nyákig volt a munkában, az öreg malomban és a házikóban minden ragyogott, mert Boja kárpótolni akarta apját a duzzogással meg sírdogálással elvesztegetett időért. Most már minden hiába. Drágában nem sokat törődtek az asszonyi könnyekkei, és Boja Dinko Šimunovič: 1873-1933 jugoszláviai író. Prózáját az egyértelmű érdeklődés jellemzi szülőföldje, a dalmát Zagora patriarchális életmódja iránt. Regényei és novellái arról tanúskodnak, hogy kitűnő érzéke volt a helyi színek iránt. Prózájában gyakran vív harcot a hazai az idegennel, a falusi a városival, a régi az újjal. Viaszbaba nyét! Szó volt róla, hát aztán, régen volt! Azért, hogy minden a mienk, ami Jovisáé, még nem kell azt a száraz kórót is elvenni. Még ha be is tudnánk hajtani mindent, amivel tartoznak ... Más lányt szántunk neki, nem ilyen zöld békát... ilyen Viaszbabát... — és telerikácsolták az egész falut. Mesélt Marta a templomban, a kútnál. — Csak meg ne haragítsa az én Ilijicámat — szólt titokzatosan, mintha a Viaszbaba erőszakoskodna a fiával. Éjjel-nappal a sarkában van az a lány, komámasszony, egészen megbabonázta. El is vetetné magát a szerencsétlen, csak ne maradjon pártában, mert hiszen ki is venné el azt a penészvirágot egy szál ingben! Régen a miénk minden, ami Jovisáé volt, de azt mind fölette, fölitta nálunk. Még a tűzhely hamuja sem az övé, komámasszony! És mondta a magáét százszor és százféleképpen, de mindig megértő fülekre talált. A monostorszegi lányok Viaszbabának is elmesélték, milyen híreket hallottak, és kérték, mondja el ö is, ami a szívét nyomja, aztán majd segítenek, amit tudnak. De Viaszbaba lesütötte a szemét, és csak üldögélt a malomház sarkában, és azt beszélték, hogy ujjnyi vastagon belepte a liszt. Az apuskája nyugtatta, vigasztalgatta: — Mit sírsz, te csacsi! El fog venni, bizony, ne félj! Most amikor már mindenemtől megfosztottak, téged is el kell vennie. Ha másképp nem megy, magam fogom megkérlelni őket, vagy panaszt teszek a bíróságon: hát mondják meg, nem költöttem-e rájuk mindenemet? Olyan számvetést tettek, amilyet akartak! És egyre csak ezt hajtogatta: — Bíróságra! Elmegyek érte a bíróságra! Ott majd igazságot tesznek! Viaszbaba meg gyötrődött, és peregtek a könnyei. Csak egyszer jajdult föl hangos szóval, mint akit szíven szúrtak, amikor az öreg Petras, féltében a bíróságtól vagy éppen llijica könyörgésére, elment a maiomházba, hogy meghányják-vessék a kézfogó s lakodalom dolgát — akkor odabújt az apuskája mellére, csókokkal halmozta el, simogatta: — Ne adj oda engem, apuskám, édes! Később azonban beletörődött sorsába, mert megmagyarázták neki, hogy ilyen girhes-göthös létére nem mérheti magát más monostorszegi lányhoz, akinek a szeme sem látszik a húspárnák között, s hozománya is van. Hiszen sem akart már sírni, de a sírása sem érdekelt volna senkit. Teltek-múltak az egyhangúan borongós őszi napok, és nem hoztak mást, csak esőt a völgybe, hogy már nem volt egy talpalatnyi száraz hely a nedves szalma illatát lehelő, füstös rnouostorszegi házikóban. Ezekben a napokban, valahányszor Boja már végképp nem talált magának tennivalót a szülői házban, leült, és varrogatni kezdte a vásznat, amit az apja kelengyének szánt, és olyan lassan öltögetett, mintha ezzel haladékot nyerhetne. Ebben a munkában találta llijica mindig, de nem ült melléje, csak állt, és nézte finom, gyermeki arcát és vékony ujjacskáit, amint meg-megremegve böködik a tűt a durva, sárgult vászonba. Beszélt erről-arról, amit a faluban hallott, csak a maguk dolgát nem hozta szóba, helyette apró-cseprő mindennapi dolgokról fecsegett. Boja meg csak rá-rábólintott, és várta, nem kérdez-e tőle valami mást; úgy érezte, lehet is, kellene is beszélniük valamiről, amit mégsem tud kimondani, és a lassú-lassú öltögetésbe menekült. llijica is érezte, hogy mondania kellene valamit, ami kettőjükre vonatkozik, de nem merte elkezdeni, félt a leány válaszától. Boja néha ráemelte hosszú szempilláit, de rögtön le is sütötte a készülő ágynemű durva vásznára. Közben megérkezett Joviša, s llijica előhúzott a köpenye alól egy csutora bort, és ott helyben, a malomkövet használva asztalul, nekiültek inni, utolsó csöppig kiitták, aztán átmentek a kocsmába az öreg Petrashoz, mert most újra nagyban tartották a barátságot. Egyhangúan szemerkélt az eső, zúgott és bőgött a zavaros Sitnica a régi malom alatt, és Bójának csöndesen ismét eleredt a könnye, míg végül száját összeszorftva, fehér gyermekarcát a szürke vászonra hajtva elnyomta az álom. És hány ilyen este volt azon az őszön! Azután az ősz lassan télbe fordult, és az apró szemű jeges eső csöppjei között kavarogtak az első hópelyhek. Lakodalmat ültek szerte a faluban, a monostoŕszégi házikók ablakaiból pisztolyok dörögtek, és a visszhang végígmorajlott a nedvességgel és a rothadó avar illatával terhes völgyön. Ünnepelt a lakodalmas nép, aztán elszéledtek.
